Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-01-21 / 1-2. szám
Az utat én akartam, mert engem akart az út A másik, egyszerűbb barna fatábla a kovásznai jeles faragómestert, Farkas Györgyöt dicséri. 1967-ben helyezték el a marványtábla alá: „Ebben a községben született Körösi Csorna Sándor 1784. március 27-én tudós keleti utazó, a nagy tibeti nyelvtan és szótár alkotója, a Magyar Tudományos Akadémiának tagja. Meghalt az ázsiai Dardzsilingben 1842. április 11-én, mint törhetetlen akaratú tudós Tibet titkait kutatva szerzett fényes hírt földjének. Távol a hazától alussza örök álmát, de nem, halt meg népének lelkében”. A falusi iskolából, Kónya Sámuel tanító úr biztatására a tehetséges gyermek az enyedi főiskolára került: „Körösi székely katona, szegény szülőktől származott, Atyja tíz éves korában gyalog kíséré Enyedre. Az úton egy magyar forintot költött rá, de sohasem többet azután” — ahogy osztálytársa, a reformkor jeles emlékírója, Üjfalvy Sándor följegyezte. Itt azt tanulta Losonczi István híres Hármas Kis Tüköréből, hogy a magyarok régente „Nap-kelet felé Asiában” laktak s a kérdésre, hogy „Hány ízben: Elsőben Hunnusoknak, másodszor Aváreseknek (Avaroknak) és harmadszor Hungarusoknak vagy Magyaroknak nevek alatt”. De ilyesformán élt ez otthon a néphagyományban is, így írhatta 1825 januárjában, már a Himalája lábánál, az angol hatóságoknak: „Én a székely nemzetség szülötte vagyok. Ez a magyar nemzetnek azon törzse, mely a kereszténység negyedik századában a régi Dáciában telepedett le s jelenleg Erdély nagyfejedelemségét lakja.” De vitt ő innen valami mást is: hűséget, becsületet, emberi tartást. Amint Göttingeni teológustársa, a debreceni Ungi Márton följegyezte róla: „ő ember volt a szó nemes értelmében. Magas, nyílt homloka, mosolygó fekete szeme, rendes orra, vidám ajkai, derült hosszúdad arca, középszerűnél magasabb termete, erőteljes testalkata, szerény, egyszerű, természetes magaviseleté, egész külseje már első látásra szívetnyerő vala... Jellemzék őt erkölcsileg különösen : leplezetlen őszinteség, nyíltszívűség, igazmondás, úgy hogy bátor vagyok állítani, miképpen minden szava, beszéde, szentírásszerű hitelességű volt, és ha hátrahagyott irományai világra jönek ... azoknak kétely nélkül hinni lehet.” S legendás becsületessége mellett Ungi Márton szólt jelleme fővonásáról, legendás hazaszeretetéről is, amelyre Eötvös József, s „a legnagyobb magyar” Széchenyi is úgy fölfigyelt: 1. Ai enyedi iskola 2. Torro Vilmos kovásznai grafikusművész fametszete „Főjellemvonása, eleme, éltetője Körösinek volt, a kebelében lángolt honszeretet. Hazája dísze, fénye, dicsősége — volt szíve vágyainak, élete törekvéseinek főcélja. — Különösen egy forró vágy dagasztotta kebelét, melynek említésénél arca kigyulladt, szemeiben némi ihlettség, felmagasztaltság tükröződött, a forró óhajtat: »vajha nemzetünk homályfedte eredetét földeríteni sikerülne« s csodálkozását fejezés ki azon »miképp még addig senki nem vállalkozott, ki nemzetünk első hazáját, bölcsőjét fölkereste volna, miképp maga a nemzet ezt oly kevés figyelemre, gondra méltatta A kérdés, a magyarság eredetének kérdése akkoriban szinte lázba hozta a hazai közvéleményt, különösen mióta 1770-ben a Fejér megyei születésű Sajnovics János Koppenhágában kiadott művében, a latin Demonstratió-ban helyszíni megfigyelései alapján bizonygatta, hogy a magyar nyelv a Norvégia északi részein élő nomád lappokéval rokon. Sokan a büszke hun eredet sérelmét látták a „halzsíros atyafiság” elméletében s ilyen versek keltek szárnyra, mint Barcsay Ábrahámé is: „Sajnovics jármától óvjuk nemzetünket, Ki Lappoméból hurcolja nyelvünket.” Voltak persze — mint Dugonics András s Csokonai — akik örömmel kaptak a finn és lapp rokonság — finn-ugor eredet — elméletén, amelyről az erdélyi tudós orvos, Gyarmathi Sámuel éppen abban az évben adott ki Göttingenben Affinitás címmel egy alapos művet, amikor Csorna Sándor Enyedre érkezett. A dolog érdekessége, hogy öt évvel korábban még Gyarmathi is az ázsiai rokonságot vallotta. Beregszászi Pál viszont 1796-ban adta ki a finn-lapp rokonságot tagadó könyvét, s a napkeleti rokonság híve volt a jeles enyedi historikus, Körösi György is. Az ifjúságot, a diákságot különösen izgalomban tartották ezek a kérdések. Ekkoriban születhetett meg a kamaszkor romantikus álmainak világában — a nemzeti romantika hevülésétől is fűtve — az enyedi diák elhatározása és fogadalma, amelyről Hegedűs Sámuel is tudósított: ,,A’ mint hallottam, Körösi még akkor harmad magával (kettő még életben van) fogadást tőn, e’ czélra egykor utat teendenek.” Osztálytársa, Vitalvy Sándor jegyezte fel róla: „Pár évig szolga (szolgadiák) volt Viski Sándor és Elek tanulók mellett. Kilencven tanuló közt már az első évben legelső volt. Kis Marci egyedül versenyzett vele, de csak kezdetben. Ez is elmaradt s többé utol sem érte. Emlékező tehetsége szintoly nagy volt, mint szorgalma: amit olvasott, sohasem feledte. Ritkán beszélt, többnyire röviden s mint gyermek is, mindig megfontolva; figyelmét legcsekélyebb tárgy sem kerülte ki. Termete közepes, zömök, vállas; izmai, csontjai kemények, mindnyájunk közt a legerősebb; arca szabatos szép idomú és férfias; nézése mélyedt, jelentékeny, hallgatag. Rendszerinti eledele kollégiumcipó, gyümölcs, túró vagy öntött saláta. Hússal ritkán, nyalánkság — vagy hevítő itallal sohasem élt. A vízitaltól napokig tartóztatta magát. »Nekem sokan parancsolnak — mondá —, hadd parancsolhassak én is gyomromnak. Ti is tehetnétek, de nincs akaratotok...■« Rendesen a kopaszt földön, vagy deszkapadlózaton hált... Labda, cigié vagy más gyermeki játékban nem vett részt, de az ügyesebb játékost nagyon helyeslé. Üszás s birkózásban nagy részt vett és mindnyájunkat felülmúlt. A szerencsejátékot bolondságnak nevezte, gyűlölte. Énekelni, táncolni vagy csak ugrálni is sohasem láttam, de a jó táncost gyönyörűséggel nézte. Tanulás vagy foglalatosság nélkül bár pillanatig sem volt.” Mintha csak a ladákhi kolostorok kopasz kövére, a szüntelen tanulásra készítgette volna elő öntudatlanul magát. Mint legkiválóbb diák — miután maga is poézisoktató, a költészettan tanítója lett az egyik gimnaziális osztályban — elnyerte a legfőbb diákméltóságot a kollégiumban: szénior lett. Így nyílt alkalma a külföldi egyetemek látogatására, ami voltaképp együtt járt az anyagi megbecsülést is jelentő szeniorsággal. A külföldi egyetemek közül első helyen a hannoveri Göttingen került szóba: nem csupán azért, mivel ősi protestáns egyetem volt, hanem azért is, mert Hannover tartománya perszonális unióban élt Angliával, s Enyedet szintén szoros szálak fűzték a szigetországhoz. Csorna Sándor későbbi angol kapcsolatai is szinte sorsszerűén alakultak már Enyeden és Göttingenben: 1816-ban sikeresen kiállta a rigorosumot — a szigorlatot — s megkapta az egyik ösztöndíjat, amelyet a kuruc szabadságharc idején szerencsétlenül járt főiskola részére anglikán templomokban gyűjtött „angol pénz” kamataiból létesítettek. Napkelet helyett előbb Napnyugatra fordult az útja. SZILAGYI FERENC 4
