Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-05-12 / 10. szám
LAKNI KELL... 5. A drága albérlet ellen való orvosság A vékony csontú, kedves mosolyú, filigrán fiatalasszonyt éppen hajmosás közben zavarom. — Muszáj — mondja, m közben törölközővel szárítgatja a makrancosán homlokába hulló csigákat —, mert holnap bevonulok a kórházba, aztán ki tudja, mikor lesz rá legközelebb módom . . . És mivel Lakatos Györgyné egymaga megy be a kórházba, de másodmagával jön majd ki onnan, megkérdezem: — Fiút szeretnének vagy kisleányt? — Mindegy az, csak egészséges legyen! — Es a férjének is mindegy, hogy fiút vagy leányt visz majd haza? — Hát neki nem — nevet szégyenlősen Lakatosné —, ő kisfiút szeretne... Ezen aztán eltöpreng egy kicsikét, hogy az apák, legalábbis többségükben, miért szeretnének fiút, én meg azon meditálgatok. hogy vajon tényleg haza viszi-c, viheti-e Lakatos György feleségét és újszülött gyermekét. Lakatosék ugyanis albérletben laknak, s az albérlet ritkán vagy talán sohasem lehet igazi otthon, ahová hazatérhet az ember. Tavaly, január 8-án házasodtak össze. Addig ki-ki a szüleivel lakott. Aztán nekiláttak albérletet keresni. Aki keres, az talál. Veszprém csendes negyedében, a Dobi utca 6-ban áll egy csinos kis villa, annak a melléképületét — hátul az udvarban — bérelte ki a Bauxitkutató Vállalat fiatal fúrómestere és felesége, havi ezernégyszázért. Ez még nem is lett volna drága. Igaz, a konyhát is, a szobát is oly picinykére szabták, hogy megfordulni alig lehetett benne, a fő-fő hibája mégis az volt, hogy nem járt vele se WC, se fürdőszoba. Egy fúrómester nem parkettás szobában, hanem sárban, porban dolgozik, s ezért — ahogyan a felesége mondja — ,,mindennap nyakig szutykosan jön haza”. Haza? Dehogy haza! — Ha esténként megjött, állandóan futkosni kellett vagy az ő szüleihez vagy az én anyukámhoz, hogy meg tudjon fürödni. Igaz, volt ebben valami jó is, mert ha akadt valami finomság a szülőknél, akkor kedvünkre nassolhattunk. De hát ezt sem lehetett a végletekig csinálni. A szülők miatt sem, magunk miatt sem. És most, hogy bármely pillanatban megérkezhet a baba, felkutattak Lakatosék egy másik albérletet, a Cholnoky út 3/B-ben. Itt, a manzárdlakásban, van meleg víz, WC, fürdőszoba, be is van takarosán bútorozva, de havi háromezer forint a bére. Kerek fél hónapig ezért az albérletért dolgozik tehát A Fiatalok Háza Veszprémben Lakatos György. A másik háromezerből, plusz a havi ezer forint gyermekgondozási segélyből kell majd megélniök hármójuknak — ha megmaradnak ebben az albérletben. Az albérlet drága, és mégis sokan kénytelenek az albérletet „választani”. Mert a szülők lakása kicsiny ahhoz, hogy a fiatal házasokat befogadja. (Lakatos Béláéknak például másfél szoba összkomfortjuk van a Munkácsi utca 1 H-ban, s ebbe a fél szobába igazán nem hozhatják be fiúkat, menyüket és unokájukat.) Meg aztán a fiatalok önállóságra vágynak, szabadulni szeretnének a függéstől, az örökös alkalmazkodástól, attól hogy folytonosan beleszóljanak, beavatkozzanak az életükbe. És végül azt is tudják a fiatalok, hogy jóval kisebb az esélyük az önálló lakásra, ha a szülőknél maradnak, mintha lakásigénylésükben hivatkoznak az albérleti uzsorára. (Ebből következik, hogy adódnak visszaélések is. Egy veszprémi fiatalasszony például saját nagypapájához jelentette be magát albérlőnek, és bár szülei kétszintes tágas lakásban élnek, anyja jól menő bolt tulajdonosa a város egyik legforgalmasabb részében, „papírforma” szerint mégis jogosult arra, hogy egészen kedvezményes lakást kapjon a Fiatalok Házában, amiről később még bőven lesz szó.) És nemcsak a fiatal házasok zöme fanyalodik albérletre, hanem azok is — szintén többnyire harmincötön aluliak —, akik a környező falvakból járnak be dolgozni Veszprémbe (Pécsre, Budapestre, Debrecenbe), és ráuntak már az ingázásra. Az pedig csöppet sem véletlen, hogy példáimért éppen Veszprémbe utaztam. Itt ugyanis — ahogyan Maróti Rezső, a városi tanács elnöke elmondotta — minden második lakos 30 éven aluli, és minden harmadik fiatalabb 20 évesnél. Ez a korösszetétel egyenesen következik Veszprém hirtelen fejlődéséből: a lakosság ugyanis 35 esztendő alatt megtöbbszöröződött, és a beköltözők zömükben fiatalok voltak, akik vagy már hozták magukkal gyermekeiket vagy itt alapítottak családot, itt születtek meg utódaik. Nem tudom eldönteni: büszkélkedik vagy panaszkodik-e a városi tanács elnöke. Mert — egyik oldalról — nagyszerű dolog az, hogy fiatal a város, lakosai átlagéletkorát nézve talán a „legifjabb” megyeszékhely Magyarországon; de — másik oldalról — nem a legkellemesebb a városatyának azzal számolnia, hogy a lakosság kerek egyharmada potenciális lakásigénylő, mivel a 18 és 35 év közötti korosztályhoz tartozik. A jelenlegi lakásigénylők száma Veszprém városában 3000 fő. Ez a szám ugyan kisebb, mint volt évekkel ezelőtt, de rendkívül magas, ha tekintetbe vesszük, hogy itt a hetvenes évek közepétől évente átlag 800 lakás épült, és ennek jelentős része állami beruházás volt, sőt még ma is az. (Csak összehasonlításképp: a sokkal nagyobb Győrben az idén mindössze 15 lakás készül állami beruházásként, itt pedig 240 — ahogyan Maróti Rezső mondja.) A város lakosságának korösszetételéből következik, hogy a lakásra várók folytonosan „újratermelődnek”, A 3000 igénylő több, mint egyharmada ma is fiatal házas, és másik egyharmada egyedülálló, esetleg elvált vagy gyermekét egymaga nevelő fiatal. Mindezek után érthető, hogy a város vezetői keresték az utakat és módokat: hogyan enyhíthetnék a fiatalok lakásgondjait. Aki keres, az talál. Méghozzá 21 féle utat. Ennyi intézkedés született — a tanácsrendeletben foglaltakon túlmenően — a fiatalok lakáshelyzetének javítására. De ezek között egy sincs olyan, amely megszigorítaná az albérletre vonatkozó rendelkezéseket. Pedig a tanácselnök nagyon jól tudja, hogy az albérleti árak magasak, többszörösen meghaladják Bodó Csilla a IV. 41-ből fotó: borbAS jAnos 10
