Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-04-28 / 9. szám
MESTERKURZUS A Zeneakadémián nemcsak este, koncertidőben nagy a nyüzsgés. Délelőttönként a hallban fiatalok köszöntik egymást, hónuk alatt hegedűtokkal sietnek fel a lépcsőkön, a folyosókon tanárok, növendékek igyekeznek a tantermek felé. A második emeleti 10-es szobában, talán a szokásosnál felajzottabb a hangulat. Földes Andor, a világhírű zongoraművész tart mesterkurzust a zongoratanszak 14 növendéke számára. Mély csöndben figyelik, de olykor felnevetnek. A mester különös természetességgel váltogatja a hangnemeket, nemcsak a zongorán, a növendékekhez intézett szavaiban is. Tréfás, könnyed tónusból komolyra, már-már szigorúra vált. Anekdotázik, majd hirtelen azt mondja: „Talán így is el lehet játszani, ahogy ön, de én a meggyőződésemből — ha zenéről van szó — nem engedek.” S máris leül a zongorához és eljátssza a kérdéses részletet. Érezhetően vibrál a levegő, de úgy tűnik, a feszültségnek — a lenyűgöző játékon, s a hozzáfűzött megjegyzéseken túl — valami egyéb oka is lehet. Vajon mi tartja izgalomban Földes Andor mesterkurzusának hallgatóit? Ezt már tőle kérdezem meg, amikor a Duna Intercontinental Szállóban teázunk felesége társaságában. — Ösztöndíjat ajánlottam fel — decemberi két koncertem valutahonoráriumát — mesterkurzusom legkiválóbb növendékének, egyhónapi svájci. NSZK-beli, vagy franciaországi továbbképzésre. Amikor a boldog „legkiválóbb” felől faggatom, kitér a válasz elől azzal, hogy várjuk meg a végét, azaz a kurzus utolsó napját. S mivel ebben hajthatatlan, arra kérem, meséljen legutóbbi budapesti fellépéseiről. — Mozartot, Beethovent. Schumannt, Debussyt, Bartókot játszottam; mondhatnám: zenei önportré volt. Azokat a műveket vittem műsorra, amelyek legközelebb állnak hozzám, — vonulatuk Bachtól Bartókig ível. S miközben játszottam, arra gondoltam: ugyanebben a teremben, ugyanezen a dobogón ültem és zongoráztam hatvankét évvel ezelőtt, nyolcévesen. Akkor Mozart 450-es Köchel-jegyzék számú zongoraversenyét adtam elő, most az Opus 453-at. Mozart öt hét alatt írta meg a két zongoraversenyt, nekem ... 62 év kellett hozzá, hogy eljátsszam — mondja csöndes mosollyal. De valamit nem fűz hozzá, ami pedig szorosan idetartozik. Az első zeneakadémiai szereplése óta eltelt hat évtized után, a mostani koncertjével egyidőben, a 70. születésnapja alkalmából kitüntetést kapott sok évtizedes művészi munkájáért. Ö maga így kommentálja a kitüntetést: — Talán azért kaptam, mert egykori „óbudai srác” lévén szülőhazámat képviselem a nagyvilágban. S talán, mert csaknem öt évtizede igyekszem közel hozni a földkerekség bármely táján élő zeneszerető emberekhez Bartók muzsikáját. Nem ez az első magyar kitüntetése, de ez az újabb is nagy örömmel tölti el. Ö maga egy szobrot ajándékozott a Zeneakadémiának. Sok szállal kötődik Magyarországhoz, ahová — s ezt némi nosztalgiával említi — soha nem turistaként érkezik. Évek óta vágyódik a Margitsziget után, hiába. Egyszerűen nem futja az idejéből. De hát az Egyesült Államokban nem látta a Niagarát; járt Dél-Afrikában és nem jutott el a Safari-parkba; Űj-Delhiben, Bombayban koncertezve „kihagyta” India számos nevezetességét. Annál sűrűbben fordult meg a világ nagyvárosainak hangversenytermeiben New Yorktól Sydney-ig, Oslótól Kalkuttáig. Bonnhoz különösen szoros szálak fűzik: ő ajánlotta fel elsőként több koncertje honoráriumát, hogy újjáépítsék a bonni Beethovenhalle-t, amely elpusztult a második világháborúban. 1860-ban Liszt Ferenc kezdeményezésére nyílt meg a Beethovenhalle, majd csaknem 100 évvel később újjáépítésére ismét egy magyar zongoraművész tette az első felajánlást. — Persze — jegyzi meg sietve — nem szeretném, ha félreértené, hogy Liszttel állítom magam párhuzamba, bármilyen vonatkozásban. Mindössze az eszmei ösztönzéssel és néhány koncert honoráriumával járultam hozzá, hogy újra felépüljön a Beethovenhalle, így talán adtam féltéglányit a falaihoz. Érdekes emberek, nagy szellemek, s földrészek közt csapong, majd hirtelen visszakanyarodik Budapestre, és arra, ami legjobban érdekli most. Hogy mi az? — Beethoven csókja — mondja titokzatosan. — De hiszen már nem Bonn-nál tartunk! — mondom, mire komolyan bólogat: — Nem, itthon vagyunk Budapesten. És felfedi a „titkot”. A tizenhat éves Földes Andort — miután meghallgatta játékát —, homlokon csókolta a világhírű zongoraművész, Emil Sauer. Sauer ugyancsak tizenhat éves volt, amikor Liszt Ferenc homlokon csókolta. 1822-ben, a tizenegy éves Liszt Ferenc homlokát viszont Beethoven ajka érintette. — így hát — mondja Földes Andor — nekem tulajdonképpen Beethoven csókját adták tovább. S hogy mi izgat most engem? Nos, hogy én kinek, melyik tehetséges magyar művésznek adjam tovább. Másnap búcsúzik a Zeneakadémián mesterkurzusa hallgatóitól. Leül a zongora mellé, s a Háry János Toborzó hangjaival invitálja be a tanítványokat. Milyen jó volna magnón visszaadni, amit e néhány órában tapasztaltam. Nemcsak a tehetséges növendékek miatt, holott nagyon kellemes volt meghallgatni a Ravel-szonatinát, majd Liszt rendkívüli technikai tudást igénylő Fuga és Fantáziáját Bach témára, végül egy törékeny, kislányos jelenség interpretálásában Chopin F-moll balladáját. De mondom nemcsak ezért. Földes Andor azzal tette igazán jelentőssé e néhány órát, hogy a nagy művész mellett bemutatkozott a nagyszerű pedagógus is. Kiderült, hogy számára nem az elméleti, vagy a technikai tudás a legfontosabb, hanem bizonyos művészi magatartás, valami, ami az emberben „legbelül van”. Valamennyi „művészsztori”, amelyet elmondott, a virtuozitással, a tündöklő bravúrral szemben, növendékei elé azt a művészt állítja modellként, aki a művel belsőleg azonosulni képes. Amikor a szellemi feszültséggel teli, s mégis meghitt tanítás véget ér, Földes Andor a Chopin-balladás, finom alkatú kislány felé int, és suttogva közli: — Ő lesz az. Csik Laurának hívják. A lépcsőn lefelé menet, amikor már nyugodtan beszélgethetünk, megkérdem. — Miért éppen ő? — Mert máris képes eljátszani, ami a lelkében van. — Pillanatra megáll, tűnődik, majd hozzáteszi: — Vagyis muzsikál. — Akkor hát ő lesz az, akinek továbbadja Beethoven csókját? — Ö nem, azt egyelőre tartogatom, remélem, néhányszor visszatérek még Budapestre. De felajánlásomat az egyhónapos ösztöndíjra, ő nyeri el. Egyelőre ez is elég, hiszen csak elsőéves, előtte a művészi pálya minden izgalma, öröme. SOÖS MAGDA FOTO: GABOR VIKTOR 20
