Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-04-28 / 9. szám
ÉLETÜNK Vas megye irodalmi, művészeti §s kritikai folyóirata „Az avaroktól a honfoglalásig — A IX. század régészeti kutatásának lehetőségei Vas megyében” címmel Vékony Gábor tanulmányát közli. Mondanivalója a következőkben összegezhető: ismereteink a magyar honfoglalásról gazdagok ugyan, de nem mondhatók teljesnek; a történelmi hiányokat elsődlegesen i honfoglalást megelőző korszakból, a föld mélyének vallatásával lehet pótolni; a Kárpát-medencében „a történeti Vas megye területe az, amely a magyar honfoglalást megelőző időkből a legfontosabb — akár vitatott — kérdésekre is választ adhat”. Mindezt a szerző, aki a budapesti tudományegyetem régészeti tanszékének tudományos munkatársa, a hagyományos történeti forrásanyag és a régészeti eredmények szembesítésével elemzi-igazolja. Azt írja a többi között, hogy a IX. század Dunántúljának „alaposabb régészeti vizsgálata” a második világháborút követő korszak érdeme, de a kutatás mindeddig főként Sopron és Zalavár, illetve közvetlen környékük feltárását tűzte ki célnak. Holott az északi és déli pólus között Vas megye területe az — székhelye Szombathely „a IX. században is Savaria!, a IX. században is civitas!” —, amelyet az avaroktól a frankokig több népcsoport is meg akart hódítani. Egykori politikai jelentősége tehát kétségtelen, s ez a tény a kor anyagi kultúrájának, társadalmi viszonyainak tágabb megismerése révén újabb magyarázatot is adhat a honfoglalásra, az etnogenezis és a mai magyar haza közötti összefüggésre. E megállapításhoz kapcsolódva a tanulmány felveti a kérdést: mindehhez mit tehet hozzá a régészet? „Az erre adandó választ azzal kell kezdenem — írja a többi között Vékony Gábor —, hogy a honfoglalás előtti Kárpát-medence, szűkebben a IX. századi Kárpát-medence történetének problematikus volta nem elsősorban hagyományos értelemben vett történelmi probléma. Az írott források alapján a IX. század képét mindig is hiányérzetmentesen lehetett megrajzolni.” A IX. század régészeti képe — így a szerző kritikus megállapítása — „hosszú ideig alkalmazkodott a történeti képhez ennek következtében ma is gyakran hiátusról, régészeti űrről beszélünk e korszak kapcsán. Ezzel a régészeti lelethiánnyal csupán az • • • • SAJTOTUKOR Vas megyéről — A kivándorlás okairól — Kossuth leveléről a baj, hogy ott is megvan, ahol nem kellene.” A publikáció egy másik érdekes megállapítása: „Szombathely és a Gyöngyös patak mente a mai Magyarországon az a terület, ahol valamikor — éppen a IX. században — létezett a klasszikus feudalizmus, amely egyébként a keleti Közép-Európában soha, sehol sem létezett. E vidéken — egy frank grófságban — birtokot, szőlőt, vámot, földeket adományoztak. Szombathelyen a régi romokból, amelyek itt maradtak a rómaiak után, vár épült, s e vár ura felelős volt a Rábáig fekvő területekért . . . Ezért nem lehet lényegtelen számunkra, hogy amellé a sajátos feudalizmus mellé, amelyet a Szent-Istváni állam jelent, adatokat nyerhetünk egy másfajta feudális rendszerre is.” Végül a tanulmány néhány olyan helységnevet említ, ahol már eddig is érdemes volt kutatni. Bizonyság erre a Szombathelyen feltárt IX. századi vár és a Velem melletti Szent Vid-hegyen ugyanebből a korból előbukkant épületnyomok és sírok. Körmend, Csepreg, Vasasszonyfa földje pedig a lövőben nyújthat meglepetést. valóság A folyóirat „A magyarországi kivándorlás okai — 1914 előtt” címmel Albert Tezla tanulmányát közli. A publikáció első bekezdésében a szerző a következőket írja: „Amikor néhány évvel ezelőtt elhatároztam, hogy dokumentumgyűjteményt készítek az Egyesült Államokba került magyar kivándorlók életéről, különös figyelemmel kutattam minden olyan korabeli híradást, amely a tömeges kivándorlás valószínű okaira utal, hiszen szüleim is Magyarországról indultak el 1907-ben, a kivándorlás történetének egyik legfontosabb évében, hogy Amerika középnyugati részén, az Indiana állambeli South Bendben telepedjenek le. Ügy éreztem ugyanis, hogy a bevándorló magyarok viszonya Amerikához csak úgy válik teljesen érthetővé, ha gyűjteményem az óhazai állapotokat is bemutatja, melyek szintén elválaszthatatlanul hozzátartoznak a bevándorlók életéhez”. E bevezető után a szerző a felkutatott és közzétett dokumentumokhoz fűz magyarázatot. Eszerint az anyagot egyrészt magyar és osztrák levéltárakban gyűjtötte össze, másrészt magánlevelezésekből és újságokból válogatta; az utóbbiak között cikkeket, szépirodalmi alkotásokat egyaránt talált. „Számomra, a második generációs magyar származású amerikai számára — írja — a dokumentumoknak különösen két csoportja volt nagyon érdekes és sokatmondó. Az első a ,megyei jelentések’ csoportja, ezek ... a magyar kormány felszólítására készültek. A második csoport levelekből áll, melyeket magyar kivándorlók írtak... Clevelandben, a Kohányi Tihamér főszerkesztésével megjelenő Szabadság nevű hírlap .Miért jöttem Amerikába?’ címmel meghirdetett pályázatára.” A megyei jelentéseket Albert Tezla így kommentálja: „A kormányzatot az a kínos felismerés késztette a helyzet megvizsgálására és evégett jelentések bekérésére az egyes megyéktől, hogy a múlt század utolsó évtizedéhez képest a XX. század első évtizedében aggasztóan megnövekedett a magyarországi kivándorlók száma .. ., s ezért valamiféle kormányzati intézkedések sürgetően szükségessé váltak.” A bevándorlók leveleiről szólva pedig a következőket fogalmazza meg: „A Szabadság, pályadíjul aranydollárokat tűzve ki a győzteseknek, azért hirdette meg levélpályázatát, mert azt akarta kipuhatolni, mini vélekedik az amerikai magyarság az óhaza elhagyásának okairól, mivel ez a kérdés ,az amerikai magyarság jövőjének fejlesztésénél még nagy szerepet játszhat’, összesen 1019 levelet kapott a szerkesztőség.” A Szabadság a levélpályázat hatalmas sikeréről a többi között a következőket írta: „A mi magyarunk bizony pennát fog, előszedi valahonnan a láda fenekéről a poros kalamárist, és ha nehezen is megy az írás, mégiscsak kiírja az ő szíve bánatát, mert jól esik idegenben bolygó lelkének, ha egyszer már alaposan könnyíthet a lelkén, kiöntheti az ő hűséges szívének keserűségét.” A továbbiakban négy főispáni, egy főszolgabírói jelentés és tizennyolc egykori bevándorlónak a levélpályázatra beküldött írása olvasható a Valóságban. Ezeket jegyzetek egészítik ki. Közöttük az egyik arról tájékoztat, hogy a húsz aranydollárral jutalmazott első díjas levelet a clevelandi Kassay Kálmán írta. Egyébként Albert Tezla teljes dokumentumgyűjteményét megjelenteti a budapesti Európa Könyvkiadó, magyarul két kötetben, angolul pedis rövidített, egykötetes változatban. €LCTeTUDOMANY „Kossuth levele a balatoni hajózásról — Kinek szól és mikor írta?” Ezzel a címmel a lap dr. Biró József, a Közlekedési Múzeum munkatársa cikkét közli. Az írás egy izgalmas nyomozás történetéről, illetve annak eredményéről szól; a kutatást egy hajózástörténeti kiállítás előkészítése indította el. A szerző eközben fedezte fel a múzeum okmánytárában azt a csonka levelet, amelyen Kossuth Lajos kézírását és névaláírását nem volt nehéz felismernie, csak éppen a címzett és a dátum hiányzott róla. Ezek nélkül azonban a levelet — a tudományos etika megsértése nélkül — aligha lehetett vagy legalábbis nem igen illett volna kiállítani. A levél elején és végén a következők olvashatók: „ . . . szerencsém a Balaton gőzhajózási társaság alapszabály tervezetét megküldeni. Hétfőn és kedden várván Exellentiád röpiratának megjelenését, nem akartam tájékozás nélkül haszontalanul dolgozni. .... Mély tisztelettel és nagyrabecsüléssel .... ádnak alázatos szolgája Kossuth Lajos”. Ennek alapján dr. Biró József ezt írja: „A címzett személyére gyorsan fény derült, hiszen csupán egyetlenegy olyan ,hivatalos’ ember foglalkozott a balatoni gőzhajózás megindításával, akit megilletett az Exellentiád megszólítás: Széchenyi István, a Helytartótanács Közlekedési Bizottságának vezetője.” A cikk azt a szöveget közli, amelyet a kiállítás látogatói a csonka dokumentum mellett ol-. vashattak: „Kossuth Lajos töredékes levele Széchenyi Istvánhoz a balatoni gőzhajózás ügyében ... A levél kelte: 1846. április 9”. Nemrégiben becses darabbal gazdagodott a szegedi Móra Ferenc Múzeum történeti gyűjteménye. Egy 88 milliméter hosszú, 2,5 grammos nyakkendőtűvel, amelynek 12 milliméter átmérőjű gömbjében — a beléje épített nagyító alatt — Kossuth Lajos parányi arcképe látható. Erről az Élet és Tudomány Tóth István muzeológus írását és Dömötör Mihály fotóit közli. A szerző a többi között ezeket írja: „A tű először a New York-ban élt John Lincoln O’Sullivan szenátoré volt. ö kapcsolatban volt Kossuthtal, de az a föltevés, hogy a tűt tőle kapta 1852- ben, aligha tartható vélekedés, hiszen a parányi portré egy 1855- ben készült londoni fénykép másolata. (Az azonban nem lehetetlen, hogy Kossuth és O’Sullivan később találkozott egymással Európában.) Az O’Sullivan család később rokonságba került a Szegeden született és 1949 óta Ausztráliában élő L. E. Sanders családjával. A tű így kerülhetett az utóbbiakhoz. majd tőlük ajándékképpen a családfő szülővárosának múzeumába”. K. GY. 21
