Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-03-31 / 7. szám
I I lassan jöttek a megbízások, faragtam néhány szobrot, s rajzoltam is. — Portrékat faragtál, törékeny lányalakokat, fiúkat, amelyekre azonnal felfigyelt a tárlatok közönsége. Lírájuk kitűnt a Pátzay- és Medgyesi-követök munkái közül. — Igen, engem pszichológiailag is nagyon érdekelt a portré, az, hogy ki volt ez az ember, mi ma, és talán mi lesz belőle. Tovább akartam azonban lépni, es kerestem a magam útját. Bizonytalan voltam, és szigorú önkontrollal kellett meggyőznöm magamat arról, hogy jó az, amit csinálok. — Ezt a kritika aztán el is ismerte. Másfél évtizede írták: „Mészáros Dezső tömeget, ritmust, súlyt és teret ízlelő márványdarabjai kiérleltek és befejezettek, azon a színvonalon, ahol az összegező modem szobrászat színejava ötven esztendeje alkot.” Kik voltak a példaképeid? Az egyiptomi és a kora-görög szobrászat, meg Michelangelo, aki szerintem az emberiség alkotóerejének szimbóluma. A kortárs szobrászok és festők közül Vilt Tibor, Barcsay Jenő, Makrisz Agamemnon, Henry Moore, Brancusi, Giacometti a példaképeim. — Első önálló kiállításod nem itthon, hanem Rómában volt, 1969-ben .. . — Kollektív kiállításokon már 1953-tól részt vettem: a budapesti Műcsarnokban, Moszkvában, Prágában, Berlinben, Nápolyban, Párizsban, Bolognában. 1967-ben egyhónapos olasz ösztöndíjat kaptam (amelyből aztán három hónap lett), és a Római Magyar Akadémián faragtam egy kőkutat. A következő évben visszamentem, s egy évig dolgoztam az Akadémián. Harminc szobrot faragtam, amelyeket ott ki is állítottak. Ügy mondják, jó visszhangja volt a kiállításnak, s meg akarták venni néhány szobromat. Én azonban mindenképp haza akartam hozni őket. Ma már mulatságosnak hat, de amikor hazahoztam Rómából a szobraimat, itthon meg akarták vámolni őket... Ezt az anyagot azután 1970-ben és 1971-ben Budapesten és több magyar városban is bemutatták. — Mi jelenti számodra az alapélményt? — Röviden felelhetek: az ember és a természet. A szobrásznak persze nem reprodukálnia kell, hanem az élményt kell átkomponálni élő, plasztikai költészetté. Szerintem a Bzobrok ne múzeumokban legyenek, hanem inkább kinn a szabadban, hogy az emberek jártukban-jöttükben, a térben felállítva találkozhassanak velük, azok hassanak rájuk, jó közérzetet adjanak nekik, vagy gondolkodásra késztessék őket. Nézd, ott áll a kertben az az akácfa. Természetesen áll ott, nincs a térre „rákényszerítve”. Nekünk, szobrászoknak is olyan köveket kell kifaragnunk, amelyek a térből természetesen szorítják ki a levegőt. Szinte észre sem vesszük, de ott vannak, alkotó részei a természetnek. — Ügy mondják, művészetedre a monumentalitás a jellemző ... — Nagyszabású az a mű, amelyben össze van sűrítve a szellemi energia. Egy kis méretű alkotás is lehet monumentális. Medgyesié is monumentális, pedig ő nem csinált nagyméretű szobrokat, „csupán” — helyesen tette be a figurát a térbe. — A Duna-kanyarban három helyen is nyílt állandó kiállításod: Visegrádon, Dömösön és az esztergomi vámegyedben, a Bazilika szomszédságában. Hazai és külföldi turisták százezrei látták már ezeket a szobrokat. Beszélj most a terveidről. — Szegedre hívnak. Más ott a környezet, mint itt Visegrádon, s úgy gondolom, hogy ismét váltanom kell, újra tovább kell lépnem. Papp Gyula, Szeged tanácselnöke azt szeretné, ha ott dolgoznék, városa számára. Ügy tűnik, ahogy idősödik az ember, akképp vágyakozik egyre jobban szülőföldje után ... LÉNÁRT GYÖRGY Mészáros Dezső szobrai Esztergomban A művész alkotásai Dömösön A szobrász kertje műterem is Tízmillió éves □gancsmaradvány, amelyet egy mészkőtömbben talált a művész Kertrészlet Feljöttem hát Pestre, a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége Derkovits Kollégiumába, hogy felvételi vizsgát tegyek. A folyosón hasonszőrű fiatalok járkáltak, hatalmas mappával a hónuk alatt. Eligazítottak az igazgatóhoz. Hoztam magammal egy zsáknyi figurát, és azokat mind kiraktam elébe. Nézegeti az anyagot, kezében borotvaecset, arca szappanhabos volt, éppen borotválkozott. „Nos, nem akarom becsapni — mondta —, magából lehet jó esztergályos vagy más szakmunkás, de szobrász — soha.” Visszaraktam figuráimat a zsákba és azt se tudtam, hogyan támolyogtam ki az ajtón. Kerestem az utcai kijáratot, de véletlenül egy tanterembe nyitottam be, ahol a diákok aktot rajzoltak. Egy ismeretlen, nagyon szép, fekete hajú, fekete szemű lány — látván rettentő zavaromat — a tanterem végébe vezetett, s leültetett egy gazdátlan rajzasztalhoz. Papírt és ceruzát is adott. Jékely Márta volt, későbbi feleségem. — És rajzoltál? — Nem tudtam lerajzolni a mereven álló modellt, s csak akkor fogtam hozzá a munkához, amikor szünetet tartottak, és az akt öltözködni kezdett, tett-vett spontánul. Rajzolás közben egyszer csak azt veszem észre, hogy többen ott állnak mögöttem: Kállai Ernő, Pogány ö. Gábor, Kmetty János, Koffán Károly, no meg bársony zekéjében Beck András. „Hogyan kerültél ide, fiam?” — kérdezte tőlem Kmetty János. Torkomban dobogott a szívem, hiszen szabálytalanul kerültem a rajzasztal mögé. „Hát, bejöttem, és rajzolni kezdtem” — dadogtam. „No, hát te most itt maradsz fiam. Jó lesz?” — és a vállamra tette a kezét... — A véletlen és a szabálytalan aztán egész életen át végigkísért. 1953-ban kaptam meg a diplomát. Mestereim közül Medgyesi Ferenccel volt a legszorosabb a kapcsolatom. Sokszor figyelmeztetett: „Arra vigyázz, hogy eltaláld a szobor méreteit — magasságát, szélességét, mélységét —, hogy tökéletesen el tudd helyezni a térben az alakot. Ha ez sikerül, akkor jó a szobor. Mert a szobrászat a tér művészete”. Szóval, szobrász lettem. Kezdetben szűkösen éltünk feleségemmel, társbérletben édesapjával, a költő Jékely Zoltánnal. De hát az ötvenes években ez nem volt ritkaság. Aztán Mészáros Dezső szentgyörgypusztai otthonában FOTO: GABOR VIKTOR 21
