Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-03-31 / 7. szám
„A szabályokat legyőző lírai erőben van Mészáros Dezső új szobrászatának lényege. Útját a részletező, aprólékos szobrászattól a tömörítő, általánosig jutó plasztikáig sokan megjárták előtte is, de nagyon kevesen jutottak élettelen absztrakció helyett élő szoborig, séma helyett lüktető művészetig". (Részlet egy kritikából). Amikor a Munkácsy-díjas művész szentgyörgypusztai háza felé ballagok, már meszsziről ütemes kopogás veri fel a visegrádi erdők csendjét. A zaj nem rebbenti szét a madarakat, megszokták a kopácsolást. A lombok között megbúvó, barátságos ház előtt Mészáros Dezső hatalmas kőtömböt farag. Meztelen felsőtestét, karjait befedi a szürke kőpor. Szürke a haja is, de ez már nem csupán a kőportól... Leteszi a vésőt, a nehéz kalapácsot, homlokára tolja a védőszemüveget, és befelé tessékel. Előkerül egy üveg bor, két pohár meg friss tepertős pogácsa. — Elmúltál hatvanéves. Nehéz elhinni, ha rád néz az ember... — Pedig nem volt könnyű életem. Szeged- Alsóvárosban, egy pincehelyiségben szült anyám a világra. Nagyon szegények voltunk, apám, anyám alkalmi munkákból tartott el ötünket. A bátyám a vizes pincében halt meg. Nagyobbacska koromban már én is segítettem szüleimnek — kifutófiú lettem. El se hinnéd, de csenevész kis kölyök voltam. Ezért aztán apám egy címfestőhöz adott be inasnak. De nekem ehhez a mesterséghez semmiképp se fült a fogam. Meg aztán a mesternek volt három lakli fia, akik — bármilyen kis hibát követtem is el — mindig jól elraktak, úgy hogy egy szép napon megszöktem a mesteremtől. Őt napig kóboroltam a Szeged környéki tanyákon. Aztán elszegődtem egy másik mesterhez, de ott se kedveltették meg velem a címfestés művészetét. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy én sem voltam éppen angyal, mert ha szép volt az idő, elcsaltam inastársaimat horgászni... Nagy nehezen felszabadultam ugyan, de nem lettem címfestő. Felmentem Pestre, és egy asztalosárugyárba szegődtem segédmunkásnak. Itt kerültem össze szervezett munkásokkal, akik később rábeszéltek, tanuljak tovább, mert „jófejű gyerek vagyok”. Mihez lenne kedved? — kérdezték. „Szoktam rajzolgatni és nagyon szeretek olvasni.” A szakik összedugták a fejüket, s végül azt tanácsolták, hogy jelentkezzem az Iparművészeti Főiskola esti tanfolyamára. — És felvettek? — Sokféle szerzet jelentkezett a Főiskolára — apácától bankfiúig —, de a próbarajz alapján egyedül engem vettek fel. Egy hónap se telt el azonban, amikor behívták az igazgatói irodába, ahol igen udvariasan ugyan, de közölték velem: ingyen nem taníthatnak, ezt ugyebár beláthatom ... Ugyanis nyolc pengő volt akkoriban a tandíj. Főiskolai pályafutásom így gyorsan véget ért. Hazamentem Szegedre parasztnak, kaszáltam, kapáltam. Negyvennégyben pedig engem is behívtak katonának! Augusztus volt, s a front már nagyon közel. így hát azonnal megszöktem. Csak Szeged felszabadulása után kerültem újra haza. — Ezután visszatérhettél a főiskolára? — No, ez azért nem ment ilyen gyorsan ... Szüléimét kellett segítenem, arattam és sesegédmunkákat vállaltam. Egyszer apám elküldött agyagért, mert ki akarta tapasztani az üstházat. Amikor meghoztam a sárgaföldet, ő nekifogott a tapasztásnak, én meg elkezdtem gyúrni egy darab agyagot, s egyszer csak kibontakozott a szomszédasszonynak, Náci néninek a képmása. Nagyszájú asszony volt, amikor anyám megmutatta neki a „szobrot”, ő fogta a botját: „Az anyádat — kiabálta — maszkát akarsz csinálni belőlem?” — és majd kupán vágott. Furcsa, amikor az ember rádöbben, hogy azt is meg tudja jeleníteni, aki nincs ott... Másnap aztán fogtam a talicskát, és vittem haza a sárgaföldet. Nem akartam már mást csinálni, mint gyúrni az agyagot. Egymás után formáltam a különböző figurákat. Hát így kezdődött. Huszonkét éves voltam. — Mi lett a sorsa ezeknek az agyagszobroknak? — Bevittem néhányat a Kárász utcai könyvesboltba — ismertem jól a főnököt —, és megkértem, hogy helyezze el a kirakatban figuráimat. Dagadozó öntudattal még azt is mondtam: „de odaírja ám a nevemet!” Pár hétre rá megnyílt a Dél-Magyarországi Képzőművészek Kiállítása, amelyre én is beadtam néhány szobromat. Apám persze nem nézte jó szemmel ügyködésemet, s azt mondta: „A művészkedés nem munka. A ceruza, a simítófa nem szerszám. A kapa, a kasza, a kalapács — az igen!” Hát, ami az utóbbit illeti, abban igaza lett... — Hogyan kerültél Budapestre? — Szegedi barátaim és pártfogóim — akik bíztak bennem — ösztönöztek, hogy tanuljak. i 20
