Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-03-15 / 5-6. szám
1 mazkodik az előadás egészéhez, ahelyett, hogy „kilógna” belőle. Magam is „kísértem” már zenekarokat... Ugyanakkor zenekarainkban megvan az a képesség, hogy egy zseniális, vagy éppenséggel csak szigorú vezetővel bravúrokat csináljanak. Elég ha csak a főiskola zenekarát vesszük példának, amely az említett Simon Albert vezényletével csodákra képes. Létezik tehát egy olyan középszer, amely jó és rossz irányba egyaránt képes elmozdulni. Én nagyon jól kijövök mindenkivel, de ha zenéről van szó, akkor csak azzal tudok szót érteni, aki legalább olyan magasra helyezi a mércét, mint én. A Fesztiválzenekar körül sok volt a felesleges csetepaté, az első produkciót azonban sikernek könyvelte el a kritika is. Szóba került már az is, hogy — többek között — a Liszt Ferenc Kamarazenekar társulna hozzánk. Természetesen örömmel látnánk vendégkarmestereket is a Fesztiválzenekar élén, elsősorban Ferencsik Jánosra gondoltunk. Kifejezetten ünnepi produkciókat szeretnénk nyújtani, amelyek oldanák a hétköznapok szürkeségét. Szeretnénk, ha a karácsony körüli fellépésünk hagyománnyá válna, de biztosan most még csak azt tudjuk, hogy az 1985-ös Tavaszi Fesztivált mi fogjuk megnyitni. — Ne haragudjék, hogy mindig visszatérek a karrierjéhez, de az ön munkásságát gyakran összevetik Schiff Andráséval és Ránki Dezsőével, hiszen együtt kezdték pályájukat. Egy ilyen viszonyítás úgy vélem jogos . . . — Igen. Ez visszavezet megint ahhoz, hogyan alakult volna a pályám, ha ráhajtok az úgynevezett karrierre, s csak azzal törődöm. Hát..., ami a karriert illeti, bizonyára előbbre tartanék, de akkor nem foglalkoztam volna ennyit a zenével, amiért érdemes az egészet csinálni. Ami engem illet, bőven el vagyok látva munkával, ha nem is járok annyit külföldre, mint Ránki és Schiff. Most éppen Genfbe készülök, aztán a minneapolisi zenekarral vendégszerepelek az Egyesült Államokban, a keleti parton. Nyáron hosszabb turnésorozatot kezdek, Salzburgban lépek dobogóra először és a Riviérán fejezem majd be. Aztán újabb amerikai vendégjáték következik, hát nekem ez bőven elég. Közben Budapesten is koncertezem, aztán felveszem Bach Kunst der Fuge-t a Philips számára, majd Mozartkoncertek a Fesztiválzenekarral és befejezem a harmadik Pilinszky-lemezt. Ez nagyon fontos nekem, mert jó barátok voltunk, de ha nem lettünk volna, akkor is nagyra értékelném őt és a művészetét. Szívügyemnek tekintem ezeket a lemezeket, mert úgy érzem, ö még ma sincs az értékeinek megfelelő helyen a magyar költészetben. Azt persze nagyon sajnálom, hogy egyre kevesebbet játszunk együtt Ránki Dezsővel, de ha én itthon vagyok, akkor ő biztosan turnézik, vagy fordítva. Egy közös lemezfelvételhez pedig nagyon sok idő szükséges. Kár, mert jónéhány kétzongorás művet fel kellene vennünk, amelyek a világ-repertoárból is hiányoznak. Mindezek mellett még zeneszerzéssel is foglalkozom, ami kezd egyre fontosabbá válni számomra, de ezzel már igazán nem szeretnék most előhozakodni. . . — Egész beszélgetésünk alatt úgy éreztem, mintha valamiféle szemérmességgel palástolná azt a sokoldalú, művészi-tudományos-közéleti tevékenységet, amit elég intenzíven folytat. Miért szerénykedik? — Nem vagyok szerény! Pontosan tisztában vagyok azzal, mi a különbség köztem és a környezetem kiűzött. Azt is sejtem, hol van a helyem a világ zenei életében. Sőt, azt is meg merném kockáztatni, hogy a huszadik században elfoglalt helyemről véleményt mondjak, ami persze nem lenne valami kedvező. Sajnos. Egyszóval nem kell azt hinni, hogy szerény vagyok, azt se, hogy beképzelt. Egyik sem vagyok. Kocsis Zoltán vagyok, aki ma éi, és közben szétnéz a világban . .. LINTNER SÁNDOR Magyar balett-táncos Los Angelesből Akár a szálfa ma is, egyenes hátú, karcsú, hajlékony. Haja szelíden fehérlő, szeme kéken világít, elégedettnek, kiegyensúlyozottnak tetszik. Los Angelesből látogatott haza, és úgy rajzzák körül a gyerekkori, az operaházi emlékek, mintha tegnap ment volna el. Pedig Tatár György már 1947 óta él külföldön feleségével, Patócs Katóval, a nagy tehetségű balettművésznővel együtt. — Hogyan kezdődött? — Hétéves koromban, 1928-ban, Radnai Miklós igazgatósága idején kerültem az Operaház falai közé. Akkoriban szokatlan volt, hogy fiú táncost ilyen fiatalon fogadjanak be az operai balettiskolába. Brada Ede balettmester és fia, Rezső, aki azokban az években aszszisztensként dolgozott, három esztendeig a régi orosz iskola példája szerint, lánybalettcipőben spicceltetett. — Ügy tudom, a tánctól ma sem szakadt el... — Azt hiszem, a táncosok világában ritka jelenség, hogy ötvenhárom év óta a pályán élek. Ma is őrzöm a budapesti Operaház 1945- ben kelt hivatalos értesítését, amelyben közölték, hogy első magántáncosnak neveztek ki, ezt megelőzően férfitáncost nem tiszteltek meg az „első” jelzővel, csak a táncosnőket illette a primadonna cím. Szólótáncosnak már 1941-ben avattak. Azon az estén Harangozó Gyula koreográfiájában a királyfit táncoltam Bartók A fából faragott királyfijában, a Fából faragottat maga Harangozó alakította, a királylányt pedig Vera Ilona. Azt hiszem legnagyobb hazai sikerem a József legendájához fűződik, meg Csajkovszkij Rómeó és Júliájának Rómeójához. Gershwin Kék Rapszódiájának bemutatása idején már balettmesteri, koreográfust munkára is vállalkoztam. — És az emlékezetes hazai ünneplések után hogyan ragadtak vándorbotot? — Patócs Katóval párizsi tanulmányútra indultunk, körül akartunk nézni a világban. Párizsban úgy tapasztaltuk, hogy nincs sok reményünk a továbbfejlődésre, így hát hamarosan áthajóztünk New Yorkba. Ott nemsokára ezután én a hatalmas Radio Music Hallban táncoltam naponta Ravel Boleróját, háromszázhúsz alkalommal. Kató pedig szólótáncos lett a Roxy színpadán. Hívás nélkül állítottunk be és máris szerződtettek. — így hát tüstént sikerült a kinti karrier ... — Karrier számomra csak az, amelyet idehaza az Operaházban értem el, mert New Yorkban futószalagon dolgoztam, akár a gyári munkás. A hét minden napján ötször eltáncolni a Bolerót, az nem művészet, hanem rutinba merevedett munka. Utána a Broadwayre kerültem, a Sleepy Hallo című musicalben léptünk föl, de az előadás egy hét múlva megbukott. Ám a szerencse nem hagyott el. Jávor Pál telefonált Hollywoodból, azonnal menjünk oda, mert Joe Pasternak „Rich, young and pretty” címmel új filmet forgat, és abban magyar csárdást kell táncolnunk. Amikor megláttuk a kaliforniai kék eget és a narancsligeteket, elhatároztuk, ott telepedünk le, ott alanítunk családot. Négy gyerekünk született. Hatszor körbeutaztuk az Egyesült Államokat, a magyarlakta városok színházait, klubjait. Harminchárom koncertszámoí koreografáltam, kosztümöket terveztem, és csupán egy zongorista szegődött mellénk, ő kísért az előadásainkon. Műsorunkat mindig magyar ruhában, palotással vezettük be. Utána többek között Csajkovszkij Rómeó és Júlia erkélyjelenetét táncoltuk el, majd duettá alakítottam Saint-Säens Hattyú halálát. Később, amikor már sorra születtek a gyerekeink, önállósítottam magamat, Katót nem turn áztathattam mindenüvé, ötvenkét hollywoodi filmben szerepeltem nagy sztárokkal, köztük Lana Turnerrel, Joan Crawforddal, Barbara Streisanddal. Kató pedig tizennyolc esztendeig egy amerikai tánciskolának — La Canadában a Ballet Petitnek — a művészeti vezetését és igazgatását vállalta. Vagy másfél évtizeddel ezelőtt tizenöt leánynövendékét hoztam magammal Budapestre, hogy Lőrincz György és Hidas György öthetes nyári tréningjén részt vegyenek. — De ön is föllépett a hatvanas években Operaházunk színpadán ... — Az Opera meghívására 1966-ban a Bolerót táncoltam el nagy örömmel. 1967-ben pedig a Sába királynője templomi jelenetének szólóját. — Milyen kapcsolatba került az USA-ban élő magyarokkal? — Kiváló barátokra tettem szert. Elsőnek Beregi Oszkárt említem, aki kérésemre betanította Katónak és nekem a Rómeó és Júlia erkélyjelenetét és az ezt követő kerti képet. És mi, noha táncosok vagyunk, előbb elmondtuk a gyönyörű szöveget, majd eltáncoltuk Harangozó Gyula koreográfiájában. A hetvenhat esztendős Beregi, aki betéve tudta a nagy Shakespeare-drámák minden szavát, tanított meg minket a Lenni vagy nem lenni nagy monológjára, és az Ophéliával való találkozásra is. Ezt mind magnószalagra rögzítettük, és a fölvételt Beregi Szózat-szavalásával együtt a Széchenyi Könyvtárnak ajándékoztam, csakúgy, mint Zsoldos Andor hangját, verseinek mondását. Dr. Ferenczy Károlyné főosztályvezető kedves levélben arra kért, a végrendeletemben intézkedjek arról, hogy ez Oláh Gusztávtól kapott tizenöt kosztümterv rajzát is a Múzeum örökölje. — S hogyan álakul a pálya mostanában? — Különórákon klasszikus balettot tanítok, és azt a hiteles orosz karaktertáncot amelyet annak idején Mojszejevéktől sajátítottam el Budapesten. S a tanulásról se mondtam még le: Panajeff balettiskolájában hetenként egyszer órára járok, karbantartom, sőt gyarapítóm mindazt, amit eddig elsajátítottam. S Hollywoodban ma is hívnak egy-egy filmszereplésre, táncbetét-előadásra. Persze, akad szabad időm is, de én akkor se tétlenkedem. Arra adtam a fejemet, hogy bútorokat faragjak, klasszikus magyar formákat az én elgondolásom szerint. Fenyőfából, bükkfából. Ezek népesítik be az otthonunkat. — Most, hogy magával hozta „Mr. Baletttáncos” és „A Falu és Én” című Amerikában megjelent két könyvét, sok mindent megtudtam küzdelmeiről. Vajon Los Angeles-i családi körében milyen nyelven beszélnek? — Ilyet kérdez? Persze, hogy magyarul! A gyerekeimhez születésüktől fogva magyarul szóltam, s mire iskolába kerültek, még mindig nem tanultak meg angolul. A tanítónőknek sokat kellett velük emiatt küszködniük. A két unokám is magyarul beszél. — S mi a legdédelgetettebb álma? — Édesanyámtól egy kis családi házat örököltem Dunakeszin. Életem nagy vágya, hogy feleségemmel, gyerekeimmel ott tölthessem a nyarakat. GÁCH MARIANNE 39
