Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-03-15 / 5-6. szám
RAZZIA AZ „ARANY SAS”- BAN A történet színhelye Bukarest. Egyébként megeshetett volna bárhol, de az eredeti dekorációtól még külön nyugtalanságot és keleties hemzsegést kap a mese, ha az olvasó minden környezetrajz nélkül is kiérzi a város puszta nevéből a szereplő személyek érzékibb bőrszínét és türelmetlenebb életritmusát. Az igaz történeteknél általában fontos, hogy a részletek valódiságát meghagyjuk, ahol csak lehet, még akkor is, ha valami gyakorlati érdek más eljárást Ígérne hasznosnak. Ez a história pedig valóban megtörtént. Kolozsvári újságíró koromban hallottam valahol, valami rendőrségi személytől, aki megjárta az ókirályságot. A dolgok forrása már elmosódott előttem, de az elfelejthetetlen adatok alapján meglehetősen könnyen tudom ezt az elbeszélést megfogalmazni. A történet hősének keresztneve Coriolan, Titus, Sabin vagy Traian volt. Szóval egészen tipikus, latin keresztnév. Holott a férfi, a bukaresti rendőrség egyik csoportvezetődetektívje, inkább szlávos, mint latinos jellegű román volt. Igen nagy, legalább százkilós, erős, csontos és húsos, barátságosan kopaszodó, negyvenes ember. Egészséges, kerek, szőke arcában vidám, kis orosz szem mosolygott. Derék és boldog szem, egy derék és boldog ember hatalmas képén. A detektívvel úgy szokott lenni, hogy ha irgalmatlanul végzi a kötelességét, akkor a főnökei meg vannak elégedve vele, viszont gyűlölik a bűnös és esett emberek, akikkel dolga támad. Ha pedig lágy, laza, engedékeny, akkor szert tehet bizonyos népszerűségre a gonosztevők társadalmában, de a pályáján nemigen fog előrejutni. Ez a muzsikkülsejű román azonban mind a két oldalnak megfelelt. Aranygalléros istenségei szerették ereje, becsületessége és fáradhatatlan buzgalma miatt. A csirkefogók közül pedig még az sem gyűlölte, akinek éppen a csuklóját szíjazta össze, olyan jóindulat áradt a lényéből. Vannak emberek, akik hasonlítanak a rokonszenves, jámbor, nagy növényevőkhöz. Rengeteg rózsaszín, sima húsuk van, impozáns, lélegző tüdejük. A jókedvük és az egészségük megingathatatlannak tűnik. Aztán váratlanul valami iszonyú dolog történik velük. Az ilyenekre szokták mondani: „Mit szól hozzá, annak a hatalmas embernek rákja van. Megoperálták. Menthetetlen. Talán már meg is halt azóta .. .” Na, de ilyen módon az események elé vágunk, tartsuk csak meg a sorrendet. A detektívnek nem volt gyereke, de felesége volt, akit lelkének és érzékeinek minden erejével, naivan és gyanútlanul imádott. Az asszonyt Myrának hívták. Indiánfekeie hajú, fiatal nő volt. A bőre színe a kajszibarack legmelegebb árnyalata. Az ajka fölött egy kis bársonypehely. A szája duzzadt és rettentő piros, a foga rettentő fehér. Meleg leheletének mindig volt egy kis édes, vaníliacukor illata. Nem volt divatosan sovány. Divatfölöttien ingerlő, kemény, molett, de karcsú testét különös bájjal ruházta föl valami mámorító lustaság. Attól is meg kellett bolondulni, ahogy ez a kényelemszerető aszszony, mihelyt csak tehette, lebocsátotta gömbölyű térdéről a harisnyakötőt, mert még a gumi enyhe szorítását sem tűrte tüzes hanyagságában. A detektív valósággal bálványozta a feleségének minden testi és szellemi tulajdonságát. Mint egy jókedvű óriás, falrengetően röhögött az asszony tréfáin. Rajongott a főztjéért. Reszketett az érintésétől. Okosnak, jónak, szépnek tartotta. Nem volt előtte titka. Az asszony volt életének világossága. Közelében olyan tisztán lélegzetté be a boldogságot, mintha fenyőillatot inhalálna a havasok között. A házaspárnak volt kosztosalbérlője is. Szükségük volt erre a kis mellékjövedelemre, mert a detektív nem tartozott a megvesztegethető, vagy pláne zsaroló, levantei tisztviselők típusába. Makulátlan, egyenes, tiszta jellem volt. A szeme ártatlan örömmel ragyogott, nem is értette igazáif, mit jelent, amikor a felesége néha azzal bosszantotta, hogy jobban szeretné, ha egy kicsit „tekervényesebb” lélek volna, ehelyett az örökös, unalmas becsület helyett. A lakójuk valami diákféle fiú volt, színésznövendék, vagy zeneakadémista, távoli rokona az asszonynak. Szép fajú, tiszta latin. Olajbogyószín, keskeny arcában hosszú pilláid, sötét szempár ragyogott. Valódi, romlott, fiatal, fekete tündér volt, olyan karcsú, hogy bogra lehetett volna kötni derékban. A detektív ezt a fiút is nagyon szerette. Szinte hozzátartozott a boldogságához. A romlottságát, sárgás szemfehérjének alattomos fénylését nem vette észre. Csak azt látta, hogy milyen fiatal, kedves, életrevaló. Milyen pazarul lehet vele diskurálni és nevetni, evés közben, a terített asztalnál. Vacsora után sokszor előfordult az a figura, hogy az asszony a férje ölébe ült. Súlyos, meleg testével ránehezedett, átölelte a nyakát, dorombolt, csókolta a férfi fülét, mintha lógó harisnyakötőivel, rendetlen pongyolájában, máris az éjszaka fülledt műsorát készítené elő. A detektív bal karjával átfogta a felesége derekát. A jobb karja azonban szabad volt, hogy sakkozhasson, vagy snapszlit játszhasson a fiúval, aki ott ült mellettük, bizalmas harmadiknak, mint egy kedvenc apród, tündén, hosszú szempilláival. A kenyérmorzsás abroszon sör volt, halikra, kékparadicsom. Falatoztak, iddogáltak és csókolóztak. A boldogság áradt el, hogy sánta, vén cselédjük, aki körülöttük botorkált, mint egy gonosz boszorkány, emlegetni kezdte a babonát, amely szerint „Minél nagyobb az öröm valahol, annál nagyobb bánat következik utána ...” A férfi vidám, elefánttrombitáláshoz hasonló kacagással csúfolta ki a vén cselédet. Letette a kártyát, hogy mindkét kezével magához ölelhesse az asszonyt. Magához ölelte. Beszívta vaníliaillatú leheletét, majd arcát meleg keblére rejtette. A fiú ilyenkor mintha két sötét napot oltana, lebocsátotta sűrű pilláit. A szájára szemérmes mosoly ült, mintegy jelezve, hogy nem ítéli el, de látni sem kívánja ezt a törvényes szerelmi kettőst. Történt egyszer, hogy a detektívnek valami vidéken lezajlott bűnügy dolgában Bukovinába kellett utaznia. Szerelmesen elbúcsúzott a feleségétől, aki a szükséges holmikat kedvesen, gondosan becsomagolta egy papendeklineszesszerbe. És elment a rendőrségre, hogy csatlakozzon a társaihoz. A központban azonban hirtelen új hely-Hunyady Sándor (1892-1942) Kolozsvárott született, mint „szerelemgyerek"; Hunyady Margit volt az édesanyja, a kolozsvári Nemzeti Színház drámai hősnője. A millennium évében kerültek föl Pestre, szinte az egész társulattal együtt, az újonnan alapított Vígszínházba. Tízéves volt, amikor megjelent náluk egy „elegáns ruhát, fehér selyemből csokorra kötött nyakkendőt viselő" vendég. „Valami perzselőt, valami nyugtalanítót éreztem benne — írta, évtizedekkel később, a gyerekkorát nosztalgikus költészettel megidéző, önéletrajzi regényében, a Családi albumban erről a különös, drámai találkozásról. - „Úgy találtam, hogy nagyon is szép, túlságosan szép, ilyen szép férfit még soha nem láttam." Ez a vendég volt az apja - Bródy Sándor, a megújuló magyar irodalom és a század végi élet bohém hercege, aki az anya halála után szárnyai alá vette, majd amikor a tizenhat éves fiatalember a szünidő után nem ment haza Aradról beiratkozni az iskolába, „nagyon hamar hosszú kötélre engedte" fiát. Egy óriási ív papír közepére egyetlen, lila tintintával írt sorral: „Megszűntem önnel törődni. Bródy Sándor." Alig egy év múlva újra magához vette, melegen és természetesen vonva bele bohém életének nagy szabadságába. Tinédzser újságíró-gyakornokként kísérgette apját az Otthonkor kártyaasztalai mellé, s állandó vendég volt a New York kávéház karzatán a sonkán és kávéházi tojáson élő artistalányokkal, s a Nyugat első, nagy nemzedékének ifjú titánjaival: Karinthyval, Kosztolányival barátkozva, s valami megnevezhetetlen „lelki apálytól” szenvedve. Tizenhét éves volt. „Olyankor az embernek nincs ép esze.” - Irta harminc évvel később. — „Öngyilkos lettem. Mégpedig pisztollyal, hajnali öt óra körül, a Lipótváros üres telkei között." Bródy ekkor leküldte Kolozsvárra a hivatalos mentőorvosi szóhasználat szerint „önlövött" fiatalembert, hogy tegye le az érettségit, ő azonban színikritikusnak szegődött. Az első világháború kitörésekor a katonai behívó szólította vissza Pestre, 1922-ben pedig visszatért szülővárosába, ahol a nagy múltú Ellenzék munkatársa, Aprily Lajos, Kuncz Aladár kollégájaként. Országszerte elismert íróvá a Vígszínházban játszott darabjai - Júliusi éjszaka, Feketeszárú cseresznye, Aranyifjú, Lovagias ügy, Havasi napsütés stb. - avatták, munkásságának legértékesebb részét azonban a novella műfajában vetette papírra. Témáit: ifjúsága élményeit és történeteit a póztalan „elbeszélésnek az író lényéből áradó, különös, kifejezhetetlen adományával” (Schöpflin Aladár) tudta elmondani. „Tegező viszonyban volt a világgal" - jellemezte közvetlenségét Illés Endre, és „vendég ebben a világban” - jellemezte magatartását, írói nézőpontját Nagy Lajos; „.. . semmiféle osztályhoz, kategóriához nem tartozó, barátkozó magányos, bókra, udvariasságra hajlamos, némi körültekintő kompromisszumra képes - de a lelke mélyén igazságos” író. S ez a szinte észrevétlen, de csökönyös ragaszkodás az emberi kapcsolatok mélyén észrevett, komisz igazsághoz telíti Hunyady varázslatosan közvetlen, szórakoztató és lebilincselő elbeszélői hangját megvesztegethetetlen erkölcsi kritikával. Novellái, szinte a mikszáthi hagyományt folytatva, rendszerint valamilyen jóízű, színes és anekdotikus történet köré épülnek, s rendszerint a kinin keserű ízére emlékeztető fordulattal fejeződnek be. Hunyady Sándor ugyanis bátran megírta, hogy a polgári otthonokban a cseléd a legkülönb erkölcsi lény (Bakaruhában); hogy a vonatrabló gengszter jelentéktelen kis fosztogató ahhoz a milliomoshoz képest, akit kifoszt (A két rabló); s hogy az orvosi eskü is mást jelent, ha egy gazdag kisasszonyról van szó, s másra - semmire sem - kötelez, ha egy nyomorult, beteg takaritófányon kell keresztüllépni (Havasi levegőn). Életének utolsó évtizedét, az írói siker évtizedét ismét Pesten élte meg, mindig szállodákban lakva, mígnem az utolsó, a gyógyíthatatlan tüdőgyulladás véget nem vetett ünnepelt, dédelgetett és mégis magányos életének. D. M. 40
