Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-03-15 / 5-6. szám
— Csodagyerek volt ön, vagy egyszerűen „csak” tehetséges? — Képességeimet tekintve csodagyereknek tartottak, a teljesítményem szempontjából azonban nem. Nem voltam úgynevezett „kis felnőtt.”, nem szerettem iskolába járni, utáltam a kötelező dolgokat. Rengeteg gátlás akadályozott abban, hogy kiadjam magamból, amit valójában tudtam, sokszor voltam bizonytalan. Zenei memória, hangérzékenység, polifóniaérzékenység tekintetében nevelőim szerint igen jó képességekkel rendelkeztem. — Ha felütjük a lexikont, sok mindent megtudhatunk Kocsis Zoltánról, például, hogy 32 éves, hogy a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában kezdte, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait, amelynek ma egyébként tanára. 1973-ban Liszt-díjat, 1978-ban Kossuth-díjat kapott. Arról azonban nincsen feljegyzés, hogy ki indította el pályáján, kik voltak azok, akiktől a legtöbbet tanult, akik hatottak zongorajátékára? — Ez a történet is úgy kezdődik, mini a legtöbb hasonló: volt egy Musica gyártmányú zongoránk ... Négyéves koromban állítólag elég jól pötyögtettem rajta. Viski János zeneszerző egyszer eljött hozzánk a Szent István körút 22-be és „felfedezett” ... Javaslatára kerültem Szmrecsányi Magdához, aki a legjobb alsó fokú zongoratanár volt. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában, a kiváló Fülep Tamás osztályába jártam, ott ismerkedtem meg Soproni Józseffel is, aki zeneelméletet és zeneszerzést tanított. Az Akadémián Kadosa Páltól és tanársegédeitől — Kurtág Györgytől. illetve Rados Ferenctől — a híres VIII-as teremben kaptam az első zongoraleckéket. Feltétlenül szólnom kell Simon Albertról is — a zenekari tanszék vezetője —, aki egész életre szóló szakmai útravalót adott, noha nem voltam hivatalosan a hallgatója. — Emlékszem, a sajtó már akadémista korában, a hatvanas években felfigyelt ígéretes tehetségére, egyszóval számontartották Kocsis Zoltánt. Mikor „gyorsult fel” a karrierje, amely azután a 26 éves korban kapott Kossuth-díjig, a világhírig emelte? — 1970-ben megnyertem a rádió Beethoven-zongoraversenyet, bár nyomban hozzá kell tennem, nem zongoráztam valami jól. Akkoriban már lehetőséget kaptak az akadémia hallgatói, hogy önállóan koncertezzenek, ami korábban lehetetlen volt. Egyébként nem szeretem ezt a szót: karrier, van valami rossz mellékize. Nem is tettem soha semmit kizárólag a karrier érdekében, mert úgy hiszem, a jelentős, magas színvonalú teljesítménynek ez természetes velejárója. Kell is, hogy így legyen, hiszen ez nyújt módot arra, hogy az ember elmondhassa, közszemlére tegye a köz véleményétől olykor eltérő gondolatait is. De mielőtt ostobának tűnnék, el kell mondanom: nem vagyok büszke arra. hogy nem tettem semmit a karrier érdekében. — Ha mint oly sokan, Ön is, gondosan ápolgatja, megtervezi a karrierjét, vajon másképpen alakul a pályája? — Alapvetően másképp! De nemcsak az életpályám, hanem a repertoárom, a zenével való bonyolult kapcsolatom is. Akkor aligha foglalkoztam volna muzikológiával, az Oj Zenei Stúdióval, archív felvételek kutatásával, zongoraátiratok készítésével és így tovább ... — Vannak is, akik azt mondják, Kocsis Zoltán elaprózza a tehetségét. .. — Bizonyára igazuk is van! Csakhogy szerintem olyanokra aprózom, amelyeket helyettem nem csinálna meg senki. Hát kinek jutott volna eszébe, Pilinszky Jánossal lemezfelvételeket készíteni, vagy kinek jutott volna eszébe Kadosa Pál pusztuló rádiós-felvételeinek a megmentése? Ügy vagyok ezekkel a mások által „járulékosnak” nevezett feladatokkal — talán nem hat szerénytelenségnek a Nem vagyok szerény! Beszélgetés Kocsis Zoltán zongoraművésszel a tehetségről, a karrierről és a „felesleges” feladatokról párhuzam —, mint Bartók lehetett a népdalgyűjtéssel. Vállalva minden nehézséget, rengeteg energiát belefektetve végzi az ember ezt a nem túlságosan népszerű és látványos munkát, miközben sokszor a kutya sem méltányolja erőfeszítéseit. Bartókról már kiderült, milyen pótolhatatlan munkákat végzett el. Remélem, ilyen az én esetem is. Jó néhány dolgot csinálok, s akik csak fél füllel értesülnek ezekről, azok teszik a rosszindulatú megjegyzéseket. De aki elmélyül például az átiratkészítési munkásságomban, annak legalább a beiéfektetett munkát díjaznia kell, hogy most az értékekről ne beszéljünk. Persze azt is kérdezhetik, egyáltalán miért csinálok átiratokat? Schoenbergtől azt kérdezték, miért írta át Brahms g-moll zongoranégyesét? Ugyanazt felelhetem, mint ő: nagyon szeretem ezeket az eredeti mivoltukban ritkán hallható műveket, és stílusuk hosszas tanulmányozása révén elérkeztem oda, hogy lényegüket egy másfajta faktúrával, a magam nyelvére, vagyis zongorára komponáljam át. Például, Debussy Szirének átiratát azért csináltam meg, mert Ravel azt nem írta át. Ravel megcsinálta a Felhőket és az Ünnepeket, de ezt a harmadik darabbal ki kellett egészíteni. Ügy éreztem, kötelességem ezt a művet átírni két zongorára. A kétzongorás irodalom amúgy is meglehetősen szegényes. Olyan inspiráló partnereim vannak, mint Ránki Dezső FOTO: MTI és Rados Ferenc, úgyhogy örömmel végzem ezt a fárasztó, hiánypótló munkát. Ügy vélem tehát, hogy nem aprózza el magát az, aki mindent végigcsinál, aki nemcsak a felületen mozog! — Jóindulatú kritikusai ugyanezt a kérdést ágy vetik a szemére: ahelyett, hogy szólókarrierjét egyengetné, most például a hazai zenei életben nagy vihart kavaró, válogatott muzsikusokból álló Fesztiválzenekar megszervezésében ügyködik ... — Szólista karrieremből is következik, hogy ilyen vállalkozásba fogtam, bár szögezzük le: az ötlet Fischer Iváné volt. A lényeg az, hogy 1970 óta gyakran koncertezem és nem sikerült itthon olyan zenekari kíséretet kapnom, amely stilárisan, a zenei perfekció, a zenekari játék sajátosságai szempontjából maradéktalanul kielégített volna. Mint ahogyan Mihály András, az Operaház igazgatója, nyilatkozta legutóbb: „nálunk kitűnő zenészek vannak, csak rosszul értelmezik a demokratizmust, ezért mindenki azt csinál, amit akar.” Ez. még olyan nagyformátumú tehetségek esetében is, mint Ferencsik János, gyakran csak „félkésztermékek” előállítására nyújt lehetőséget. De más szempontból is égető szükség volt a Fesztiválzenekarra! Olykor botrányos produkciókat lehet hallani, miközben egyénileg kiváló muzsikusok ülnek a zenekarban. De egy jó zenész nem tehet mást, mint alkal-38
