Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-02-18 / 4. szám
SAJTOTÜKÖR Illyés Gyula Jászi Oszkárról — Bibó István békeajánlata — Magyar származású volt-e Skóciai Szent Margit? KORTÁRS A folyóirat dokumentumrovata \ Jászi Oszkárról közöl interjút; ebben Illyés Gyula válaszol Litván György kérdéseire. (Litván György történész, a hazai progresszió elismert kutatója — a szerk.) A következőkben a posztumusz beszélgetés sűrű szövetéből csupán két szálat bontunk ki; az egyikbe Ilylyés Gyula Jászi Oszkárral való egyetlen, 1947-es párizsi találkozásának emlékeit rejtette bele, a másikba a róla alkotott értékítéletét. Illyés Gyula mindkettőről szólva a többi között a következőket mondja az interjúban: „Én magam úgy éreztem: ő testesítette meg a gondolataival azt, amit a történelem a magyar polgárságtól elvárt volna. Hogy ő ilyen erkölcsi magot tudott hagyni Magyarországon — Csécsy Imrére és a Századunk akkori körére gondolok — az fölemelte személyét az én szememben ... őszintén becsültem őt, mégis majdnem idegenül ültem vele szemben, és valóban volt egy pár nagyon fontos kérdés, amit közvetlenül szerettem volna vele tisztázni. De hát elég botladozva ment ez a beszélgetés. 0 elment Magyarországról, én néhány nap múlva visszatértem, 47- et írtunk: igazán nem tudtuk egymás gondolatait akkor kifejteni... Ettől függetlenül mégis megindult egy beszélgetés, aminek a lényege az volt, hogy én állandóan a múltról akartam őt kérdezni. Nemcsak jelentős embernek tartottam, hanem igen tragikusnak is. Egy kicsit személyében is képviselte az egész magyar radikalizmusnak a tragédiáját. Emlékszem, ő valamit mondott, hogy Magyarországon tulajdonképpen a vezérek hiányoztak. Én ezzel ellentétben azt mondtam neki — és ma is ezt állítom —, hogy szerintem a XX. században a magyarságnak voltak vezéregyéniségei, volt tábor is, amely követte a vezéreket, de hiányzott a vezérkar, szóval nem volt meg az összekötő kapocs a felső és alsó akarat között. Erről beszéltünk akkor...”. A párizsi találkozáskor természetesen Jászi Oszkár is kérdezett, arra volt kíváncsi, hogy mi a parasztpártiak terve. „Kivette a noteszét — eleveníti fel Illyés Gyula az interjúban —. De ha én azt mind elmondom, amit gondolok, akkor a pesti barátaimat adom ki, hisz akkor már előrevetette árnyékát a későbbi személyi kultusz ... Kitértem hát, és éppen behozták a teát, és nagyon szomorúan, tragikusan, színdarabba való jelenetként, két ember, aki hát mind a kettő az életének a tartalmát mondhatta volna ott el — a teakészítés rnódjárói beszéltünk”. KRITIKA MŰVELŐDÉSPOLITIKAI ÉS KRITIKAI LAP Bibó István hagyatékából... Ezzel a címmel a folyóirat nemzeti történelmünk tragikus fejezetéről, a második világháború utolsó felvonásáról, Magyarország német megszállásának időszakáról közöl nagy terjedelmű, négyrészes publikációt. Ennek középpontjában Bibó István (1911—1979) 1944-es „Békeajánlatá”-nak szövege áll, amelynek kéziratos fogalmazványát a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára őrzi. Kinyomtatására ifjabb Bibó István adott engedélyt. Ezt a publikációban a szerkesztőség bevezetője és Szilágyi Sándor „Jegyzetek egy dokumentumról” című írása előzi meg, befejezésül pedig Juhász Gyula történész „Bibó István békeajánlatáról” című cikke követi. Bibó István békeajánlata, amelyet 1944 nyarán a magyar baloldali munkásság dokumentumaként fogalmazott meg, tartalmát tekintve kölcsönös kompromisszumokon alapuló együttműködési javaslat a magyar középosztálynak. Bevezetőjében a szerző Magyarország német megszállásának körülményeire, következményeire, okaira és a magyar ellenállás megteremtésének történelmi fontosságára hívja fel a figyelmet. A többi között a következőket írja: „Hitler pribékjei azt csinálnak itt, amit akarnak: azt fognak el, akit akarnak, azt gyilkolnak meg, akit akarnak, és azt rabolnak el, amit akarnak. Leplombált vagonokban ezrével viszik el a zsidókat... válogatás nélkül a lengyelországi tömegsírok és hullagyárak felé ... Hogy mindez megtörténhetett, annak egyetlen egy oka van, s ez a magyar úriembereknek a magyar munkásságtól való szörnyűséges és esztelen félelme. Nem merték megkockáztatni az ellenállást, mert nem merték megkockáztatni, hogy ebben az ellenállásban a magyar munkásság szerephez, sőt főszerephez jusson... Döntő jelentőségű, hogy a magyar értelmiség, mely túlnyomó többségében ma is kevés fizetésből, nehezen és becsületesen élő emberekből áll, s amelyet mind erkölcsi felfogása, mind anyagi helyzete, mind érdekei arra utalnak, hogy a magyar munkássággal és a magyar parasztsággal csináljon egy politikát, meg tud-e szabadulni a magyar munkásságtól való ostoba félelmétől. Mert ha meg tud szabadulni, akkor — a hivatali apparátus révén, melyet kezében tart — azonnal döntő szerepet kap a németek elleni magyar nemzeti ellenállásban ... Ez a németellenes magyar ellenállás pedig előfeltétele annak, hogy az új Európában, melyet nem a hitlerista asszony- és gyerekgyilkosok, hanem Európának a hitlerista zsarnokság ellen bátran felkelő népei fognak felépíteni, Magyarországnak is meglegyen a maga méltó helye.” E bevezető után a „Békeajánlat” szövege következik, tizenhét bekezdésben megfogalmazva a „magyar munkásság” és a „magyar középosztály” társadalmi megegyezésének dokumentumát. A „Békeajánlat” utolsó mondata: „A magyar jövő egyetlen útja ... a magyar ellenállási mozgalom!”. Idézet Szilágyi Sándor jegyzetéből: „A magyar szellemi ellenállás dokumentuma lehetett volna, s hogy miért nem lett mégsem az, ennek okáról maga Bibó István számol be az utókornak. Valamikor a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a kézirat első lapjára ceruzával a következőket jegyezte fel: »Nem tudtam, hol találhatok olyan felelős kommunista vagy munkásmozgalmi vezetőt, akinek ezt szuggerálni lehetett volna. Én és feleségem hetekig hiába hordtuk magunkkal«”. Idézet Juhász Gyula cikkéből: „A békeajánlat jól érzékelteti, hogy a középosztályi félelmek jó része nem a nemzet, az ország, hanem saját jövőjével volt összefüggésben...” „Koronás rokonság?” A kérdőjeles cím alatt a cikk — Szuhay- Havas Ervin tollából — a történelem ezeréves mélységében feltételezett magyar—angol kapcsolatokról szól. Mégis időszerű témáról, mivel Vasbordájú Edmund angolszász király alakja körül újabban irodalmi vita gyűrűzik arról, hogy vajon írt-e róla az ifjú Shakespeare Edmund Ironside címmel egy irodalmi zsengét, vagy ez a kétezer soros királydráma más kortárs szerző műve? Magyar vonatkozásáról pedig a szerző a bevezetőben ezeket írja: „Ennél az irodalmi vitánál is érdekesebbek azok a feltételezések, amelyek szerint Vasbordájú Edmund egyik száműzött fia, Edvárd, feleségül vette volna Szent Istvánnak, honalapító királyunknak Ágota nevű leányát. De volt-e Istvánnak egyáltalában leánya? Ennélfogva magyar származású volt-e Edvárd és Ágota leánya, Skóciai Szent Margit?”. A cikk az említett kérdéseket vizsgálja, a régebbi és az újabb kutatások tükrében. A múltról szólva megemlíti, hogy a problémakör az 1930-as évektől foglalkoztatta a magyar tudósokat. „Az angol filológia művelői, Horváth Jenő (1. Magyar Életrajzi Lexikon: 1881—1950, Az angol—magyar kapcsolatok kezdetei, 1944 — a szerk.) és a nagy tudású Fest Sándor azt próbálták bizonyítani, hogy Ágota valóban honalapító királyunknak a lánya volt. A politikai vonatkozások világosak: az angolbarát magyar értelmiség és bizonyos felső körök erőfeszítéseiről van szó, hogy egészen az államalapítás kezdetéig vezessék vissza az angol-—magyar kapcsolatokat. Ezt az elméletet, amely 1944-ben, Horthy kiugrási kísérletei táján ismét felbukkant, már 1939-ben meggyőzően cáfolta Herzog József (1. Magyar Életrajzi Lexikon: 1880—1941, Skóciai Szent Margit származásának kérdése, 1939 — a szerk.), rámutatva arra, hogy a forrásokat önkényesen értelmezték.” Szuhay-Havas Ervin az újabb kutatások között külföldön élt, illetve élő magyar történészek munkáira is hivatkozik. „Fest Sándor és nyomában (az időközben hazatelepült — a szerk.) Nagy Kázmér (Skócia pannoniai királynéja, München 1971.) azt állítja, hogy Edvárd egyenest magyar földre került, itt is házasodott.” A cikk Vajay Szabolcs 1962-ban Pittsburgh-ban publikált tanulmányát is részletesen ismerteti. A szerző bár Vajay Szabolcsot „kiváló magyar történész”-nek tartja, elveti feltevését, hogy Szent Istvánnak volt leánya, de elképzelhetőnek tartva, hogy Skóciai Szent Margit rokonságban lehetett az Árpádházzal — „érdekesnek, ötletesnek, hihetőnek” minősíti. K. GY. 13
