Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-02-05 / 3. szám
X r ajdanvolt párizsi koromban az I----1 irodalmi kávéházak közül in-I I kább a Flore-t, a Deux Magots-t J LJ meg a Source-ot kultiváltam. A híres Lipp Sörözőbe (151, boulevard Saint-Germain) nem jártam. Az utóbbi években is csak be-benéztem kiutazásaim alkalmával, olykor Armand Lanoux-val találkoztam itt, aki meghívott egy-egy pohár sörre. A Goncourt Akadémia főtitkára. mely húsz író-egyesületet (beleértve az Akadémiát is!) fog össze, természetesen választotta törzshetyül ezt az impozáns sörözőt, amely több, mint irodalmi kávéház, hiszen sok politikus is jár ide. Legutóbb egy szeptemberi estén ültünk be Antoine de Górandó író barátommal, aki roppant serényen ügyködik Párizsban a magyar—francia kapcsolatok ápolásán, amint illik is Teleki Emma dédunokájához. Vele volt festőnő felesége és Félicie nevű leánya, ki még szinte lázban égett az egyhónapos magyarországi (főleg sárospataki és martonvásári) látogatásának lobogó emlékeitől. Eléggé hangosan társalogtunk. Egyszer csak megszólal egy mellettünk kuporgó aggastyán, s megkérdi tőlem: — ön író, uram? Csakhamar kiderült: ismerjük egymást, éppen tíz évvel ezelőtt vacsoráztam vele Párizsban a PEN-Club összejövetelén, mármint Francois de Vaux de Folletier úrral, még a cigányokról szóló kitűnő könyvével is megajándékozott. A 87 éves kutató ugyanis a világ egyik legjobb cigányszakértője, az Études tziganes című folyóirat munkatársa (e lapba magyar tudósok is írnak!). Kicsit csodálkoztam, hogy megszólított, hiszen nem ismert rám, de De Górandó barátom azt mondta: a Lippnél ilyen közvetlen a hangulat. Aztán Antoine bemutatott Roger Cazes úrnak, a népszerű „tulajnak”. A sört meg a sonkát pedig magyarul rendelte meg. Magyarul? Igen, mert 1967 óta a jeles intézet 31 alkalmazottjának egyikét Kovács Imrének hívják. Sokszor szoktunk tréfálkozni azon, hogy „mindenki magyar”, s valóban szinte nincs olyan film a világon, amelynek főcímén ne szerepelne hazánkfia. És Párizs magyarsűrűsége is fantasztikus! Egyhónapos tanulmányutam során ahol csak jártam, szinte mindenütt valamilyen magyarba ütköztem. Mielőtt azonban elmondanám, mit mesélt nekem ez az ötvenhat éves, fiatalos pincér (pedig hét gyermek apja!), hadd vázoljam föl a Lipp rövid történetét. Ez év elején jelent meg egy Jean Diwo nevű író Chez Lipp nevű könyvecskéje, mely bőven ontja az adatokat és anekdotákat, de szinte nincsen olyan emlékirat, amely ne beszélne a Lippnél történtekről (Kovács kartárs is megírta a magáét — de ez egyelőre még kézirat). Ez a söröző tulajdonképpen a nemzetgyűlés függvényének, az Akadémia „mellékhelyiségének” is tekinthető. Marcellin Cazes, az 1888-ban született molnárfi, alapította, s jelenleg az 1913-as születésű Roger nevű fia „uralkodik” a sörözőben, páratlan tapintattal ültetgetve — pártállást és irodalmi irányzatokat ügyesen áthidalva — a hírességeket a megfelelő helyre. Az első világháború után ide járt Gide és Gaston Gallimard, a híres könyvkiadó, itt tanyázott sokszor a közeli színházból jövet Copeau és Jouvet, itt iddogált Francis Carco. Nem is csoda, ha az öreg Cazes irodalmi díjat alapított, eredetileg 2500 frankos jutalommal. A bíráló bizottság elnöke nem más volt, mint André Salamon, a kiváló művészeti író, és tagjai közt szerepelt Jean Fóliáin ügyvéd és költő, a magyar irodalom nagy barátja. Az idei díjat Jean Blot, a PEN-Club orosz származású főtitkára kapta. A Népfront idején törzsvendég volt Léon Blum is, sőt 1936-ban a két Cazes, vagyis az apa és fia védte meg a királypártiak támadásától. Több író is segített nekik a szocialista államférfi védelmében, köztük volt Robert Desnos, a szürrealista költő. Roger Cazes, aki a háború után vette át a vezetést (mellesleg: a második világháborút Lebrun köztársasági elnök titkárságán „vívta” meg), a becsületrend lovagja és Párizs városának érmét viseli (egyéb kitüntetései mellett). Legalább ezer kiválóságot ismer, valóságos eleven életrajzi lexikon. Az ő „uralkodása” idején több történelmi esemény indult ki a Lipp sörözőből: 1959. október 15-én innen jött ki Mitterand, mielőtt titokzatos merényletet követtek el ellene; 1962-ben Párizs érseke innen hívta fel a pápát, (attól félt ugyanis, hogy hivatali vonalát lehallgatják); 1965. szeptember 9-én itt békült ki (de csak látszólag) Pompidou és Giscard egy nagy adag rostélyos mellett. Egy hónapra rá a Lippböl kijövet rabolták el Ben Barkát, a haladó marokkói politikust, és így tovább ... Kovács Imre tizenöt éve szorgalmas és néma tanúja a Lippnél folyó étkezéseknek, ivászatoknak, s néha — veszekedéseknek. Nemrég a már idős Sartreot inzultálták a jobboldaliak. A tavalyi elnökválasztási fordulók közt pedig Mitterrand elnökjelölttel kezdett kötözködni egy népszerű limonádé-író. Egyébként a szocialista vezér megválasztása után — meséli Kovács úr — Cazes megkérdezte tőle: — Látjuk-e ezután is? — Természetesen — felelte az elnök, aki sógorával, Roger Hanin színésszel, valóban ma is felkeresi néha a sörözőt. Persze tévedés lenne azt hinni, hogy Lippnél csak francia hírességek fordulnak meg, hogy csak Pinay volt miniszterelnök jár ide, vagy Frangoise Sagan, Micheline Presle, Michéle Morgan, de Funés, Mireille Dare, Alain Delon, Belmondo (a fiával együtt), Sylvie Vartan, Jean-Edern Halüer vagy a Nobel-díjas Francois Jacob. Nem, megfordult itt sok külföldi híresség is! Kovács úr többek közt e „nagyságokat” szolgálta ki: Onasszisz, Jacqueline Kennedy, Barnard, a szívátültető, a nemrég autóbalesetet szenvedett Grace Kelly, Ursula Andress. Nem lennék az, aki vagyok, mármint a magyar—francia kapcsolatok megszállott kutatója, ha nem kérdezném meg a Viharsarokból a párizsi művésznegyedbe elszármazott hazánkfiát (aki mellesleg sűrűn látogat haza): — És a magyarok? — Ó, kérem, hogyne. Jár ide Vasarely, Gabriel Farkas és Ivan Lévai, a két híres hírlapíró, Szőts András, a filmrendező, s egy másik filmes is, aki neve ellenére (Grainville) szintén magyar eredetű... BAJOMI LÁZÁR ENDRE A Lippnél: balról a második, Kovács Imre; mellette a szemüveges férfi Roger Cazes, az asztalnál Alice Sapritch színésznő FOTO: CANU ALAIN 21
