Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-02-05 / 3. szám

AA. én titkos nevem, jól jegyezd meg,

gróf Kőváry Kelemen, de el ne feledd. — A lovacska horkantott, de még bólintott is, aztán szokása szerint kicsit megharapdálta térde alatt a lábát... — A te titkos neveden pedig gondolkodni fogok — ígérte neki Konstantin úrfi nagyon elkomolyodva. — Vagy Dávid lesz a neved ezentúl, vagy Laura, ezt még nem tudom biztosan, de légy türelemmel. — S a lovacska újra horkantott, nyilván válaszképpen, de azért is, mert Konstantin igen finom fehér kenyeret tett az orra elé. Az ínyével nyúlt csak utána, s mondhatni, azt is igen óvatosan, nehogy nagy, sárga fogaival megsértse az adományozó vörös kis kezét. Mert Kostantin úrfinak keze vörös volt a hidegtől, ezt is állapítsuk meg hamarosan, mielőtt elkésnénk vele.

Állapítsuk meg tehát, hogy ő, aki némely nap titkos herceg és bíbomok, más napokon a württembergi király titkosan örökbe fogadott grófi fiaként szerepelt magánosságának udvara és udvaroncai előtt, így tehát; a kilincsek, portörlők, korlátok, s e vaskorlátok néminemű cirádái előtt —, hogy ő e millennium utáni kemény télen minden fenségében is nagyon fázott gyenge kabátja miatt, s voltaképp kesztyűje se volt már. Pedig, ismétlem, kemény volt ám ez a tél. Mintha üvegből öntötték volna a világát. Nem párás, de szikrázó és kristályos volt a fagy, akár az aggastyánok kérlelhetetlen szigora. (A nagybátyjára kellett gondolnia megint csak, az volt pontosan ilyen.) S hogy lehet így lelkiismeretesen szolgálatokat teljesítenie?

Márpedig mégiscsak azt kellett bizony, igen. Minthogy el volt szegődve Mihály bácsinál a következő feltételekkel: — kap naponta húsz fillért, ez eddig rendben volna. Csakhogy ezért 1. alkonyati öttől fogva a bakon kellett ülnie, s mialatt Mihály bácsi leadja egyes üzletekben a szódavizet, egyrészt vigyáz, hogy el ne lopjanak egy kis szódavizes ládát a kocsiról, de még egy nagy üveget se, de még egy kicsit se, mert abból nagy baj támadhat a városban, ha Mihály bácsiról kiderülne, hogy nem tökéletes ember. 2. A fehér lovacskának az a rossz szokása van, hogy néha megrázza a fejét, s akkor akármi van is, elindul pokróccal a hátán, anélkül, hogy megkérnék erre. Valahányszor tehát Mihály bácsi valamely fröccs mellett elidőzne valahol, nagyon kell rá vigyázni, hogy ne történhessen ilyesmi, mert akkor ugyancsak kételyek terjednének el a városban Mihály bácsi tökéletessége felől. 3. Délután négykor azt kell mondania a szódavíztöltő lányoknak, de úgy, hogy ne hallja meg a mester: — kérem, Mihály bácsinak a kommenciót. Egyszerű dolog ez. Ez négy nagy üveg szódavíz — pillanatok alatt meg van töltve, senki se látja, mindenki tudja, hogy ez nem jár Mihály bácsinak, és mégis mindenki úgy tesz, mintha járna. Viszont ebből jöttek ki a fröcssök — körülbelül ennyi volt a feladata itt, illetve még azt is fel kellett jegyeznie, hogy melyik üzletes, mit adott vissza, hány üveget, mennyivel maradt hop-Füst Milán (1888—1967)

A legmagányosabb és a legszemélytelenebb hangú magyar költő életéről keveset tudunk, „írói életem absorbeálta egész életemet - mondta erről ő maga egy rádióbeszélgetésben életem nem is volt, csakis írói életem, s ezért nincs is életrajzom. Ha mégis el akarnám mondani, tíz szóban lenne elmondható.’’ Budapesten született, jómódú, de elszegényedett családból, nyolcéves volt, amikor meghalt az apja, s ezután még nagyobb szegénység köszöntött rójuk. Egy ideig Foton, nevelőszülőknél élt, majd - egészen 1915-ig - özvegyen maradt anyjával lakott együtt egy Dohány utcai kis trafikhoz csatlakozó szoba-konyhás lakásban. A budapesti egyetemen jogi doktorátust szerzett, majd a budapesti felsőkereskedelmi iskolában tanított közgazdaságtant. 1908-ban ismerkedett meg Osvát Ernővel, „halálos barátjával’’, aki a Nyugathoz kötötte írásait. Itt láttak napvilágot, 1909-től kezdve a csak látszólag szabad és kötetlen vers libre formában megírt, „szikrázó pátoszt" és „termékeny borút" (Kosztolányi) árasztó, egyszerre ótestamentumi és Berzsenyis zengésű költeményei, amely a konzervatív szemléletű kritikának éveken át céltáblája volt. Művészetének igazi megbecsülői költő-, irótársai voltak; az első jelentős birálatot Karinthy Frigyes írta róla a Nyugatban, s az „objektiv szomorúság”-ban jelölte meg verseinek leglényegesebb vonását. „Itt nem egy vergődő és ijedt lélek panaszkodik váratlan támadásokon - irta Karinthy -, fegyveres katona áll komoran, aki tudja, hogy harcba küldték, és hogy e harcban el fog esni ő is...” Tudatosan és gőgösen elzárkózott a világtól, de a kor eseményei nem hagyták érintetlenül. 1918-ban megszervezte a szellemi munkások tanácsát, és a Vörösmarty Akadémia ügyvezetője lett. Megtorlásul a fehérterror első éveiben fegyelmit inditottak ellene, ö nyugdíjaztatását kérte, majd kitanulta a szűcsmesterséget, de ettől fogva csak az irodalomnak élt. Ö maga a verseit, IV. Henrik király c. drámáját és a hétévi megfeszitett munkával irt, s később aztán számos idegen nyelvre is lefordított és Nobel-dijra ajánlott nagyregényét, A feleségem történeté-t tartotta legtöbbre művei közül. De nagyobb elbeszélései, például üldöztetésének az élményeiből született Advent (1923) c. kisregénye, első drámája, a Boldogtalanok, s egyetemi előadásai nyomán készült esztétikája, a Látomás és indulat a művészetben (1948) is jelentős alkotások, valamint a halála után, 1976-ban megjelent, négy évtizeden át irt, és sokáig elveszettnek hitt posztumusz műve, a Napló. Az irodalomnak szentelt élete rengeteg munkája viszonylag kis közönségsikert aratott, haláláig „a költők költője" volt, s hatása a pályatársakra, Illyés Gyulától Radnóti Miklóson és Weöres Sándoron át egészen a legfiatalabbakig terjed a magyar irodalom életében,

D. M.

pon — mindezt szép latin, nyomtatott nagy betűkkel, minthogy Mihály bácsi írni nem tudott ugyan, de olvasni viszont kitűnően. Enynyi becsületbeli munkáért járt a húsz fillér fizetés.

— Ezenfelül pedig maga még árva is, meg nyápic is, jót fog tenni magának az a kis friss levegő — biztatta Mihály bácsi. — Hány éves maga, úrfi? — jutott eszébe a kérdés.

— Kilenc — felelte a szerződés megkötésekor Kostantin.

— Ügy, úgy? — tűnődött el Mihály bácsi, s úgy tett, mintha nem hinné. Nyilván akkor jutott csak eszébe, hogy hát hogy is lehet ez? Hogy neki ilyen fiatal emberke a barátja. Majd újból észbe kapott: — A maga nagybátyja komoly ember volt ám — folytatta, s tisztelete jeléül meg is vakarta kicsit az orrát.

Vagyis hát, ezúton derült ki és világosodott fel a dolog, hogy voltaképp mért is tisztelte őt annyira — mert hisz nyilván ezért nevezte őt úrfinak is mindétig és minden erejével, minthogy Konstantin nagybátyjánál, a túlontúl komoly embernél volt ő kocsis valamikor. De nem is szólt őhozzá soha másképp — jegyezzük fel, csakis úgy, hogy: úrfi, meg úrfi.

— Űrfi, írja fel azonnal. Nyolccal maradt adós ez a bitang. Mehetünk tovább. — Várjál még, ne ugrálj annyit, olyan fiatal vagy? — kiáltott rá ugyanakkor a lovacskára is. De micsoda más hangokon igazán. Azokban már nem volt egy szemernyi tisztelet se többé.

Pedig jó lovacska volt ez — bizony, hogy az volt. Erre Konstantin meg mert volna esküdni akárki előtt is. Tiszta fehér volt, s már ezáltal is gyönyörű fiatal szemeinek. Igaz, kicsit öregecske már, remegő ínakkal, de azért sohase szeszélyes, s micsoda szelíd és aranyos volt igazán, rendkívül komoly, aranyló barna szemeivel. Ügy tudott ránézni az emberre, mintha azt akarná mondani vele: — én, látod, itt vagyok evvel. Vagy azt: — nem könnyű ám az élet, no de mit csináljunk? — És ezt nem szerette Mihály bácsi? vagy legalábbis nem eléggé? mert Konstantin úgy vette észre bizony. És miért? Kicsiségekért. Ilyenekért: hogy mihelyt meghallotta Mihály bácsi lépteit, nem várta meg, amíg felül a bakra, rögtön elindult. Állja meg, az anyádat —hogy mért nem rúgja farba ezt a marhát? — kiáltott rá ilyenkor még Konstantin úrfira is. De volt vele más baja is. Nem elég, hogy a lovacska olyan okos volt, hogy hajtani se kellett, mert ő maga állt meg minden vevőnél, a fűszereseknél... — ezt nem méltányolta benne Mihály, a tökéletes ember. Nem, nem, erre ő egy dicsérő szót se vesztegetett. De hogy olyanoknál is még mindig megállt, akik már lemondták az előfizetést, ezen nem győzött eleget csodálkozni és mérgelődni magában.

— Hát nem marha vagy? — beszélt hozzá ilyenkor hosszasan a bakról. — Hogy megállsz ilyen undok marha előtt, akit megvetek? És hiába mondom neked, hogy lemondta már az előfizetést. Nesze neked, ezért.

És belevágott a füle közé az ostorával. Konstantin ilyenkor felszisszent a fájdalomtól. S mit tagadjuk? Lassankint meg is gyűlölte ezért magában Mihály bácsit, hogy ilyen igazságtalan. Pedig azelőtt még szerette is valamelyest.

Az utolsó napon pedig ez történt.

— Ma szájon vágott engem az iskola előtt, egy idegen iskolás — beszélte Konstantin a lovacskának — és minden ok nélkül. De nehogy elfelejtsd: minden ok nélkül. Ez egy vágott szájú, csúnya fiú, ha nagy leszek és erős, leszúrom őt. El ne felejtsd.

Konstantin úrfi fiatalsága