Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-02-05 / 3. szám

I

mint a másik, a kicsi, a fehér, az a szegény. S ő gyűlölte ezt is, az iramot, mint mindent a világon, s egyre keserűbb lett.

— Látja, hogy húz ez? nem olyan ez, mint valami táltos? — kérdezte Mihály bácsi néminemű erőltetett diadallal.

Konstantin semmit sem felelt, s mondom, főként azért nem, mert mindenféle tervek jártak a fejében. Hogy mialatt Mihály bácsi bemegy a fröccsökre, azalatt ő nekihajtja az új feketét a villamos elé. — De hátha engem is lever a bakról? — gondolta magában. S megborzongott a haláltól.

—- Elhajtja a feketét, és eladja a Teleki téren. — Csakhogy akkor gyanakodni fognak, minthogy ő még túlságosan fiatal ehhez.

— Elhajtom és felfordíttatom vele a kocsit — jutott eszébe a mentő gondolat, s ez

S minthogy a lovacska nem akart ma bólogatni, ő maga bólogatott ehhez. A lovacska ma rosszkedvű volt, mintha érezte volna, mi fog történni vele a holnapi napon.

— És anyám is ma nagyon goromba volt — próbálkozott Konstantin újra, de a lovacska erre se felelt. Nem harapdálta térde alatt a szemölcsét, nem horkantott, de nem is bandzsított ravaszul —, úgy nézett Konstantinra, mintha nem is ismerné. Az egyik fülét kicsit oldalt lógatta, mint a szamarak, búsan és elzüllve, s oly rendetlenül igazán, s a tekintete is oly zavaros volt, mintha azt akarná kifejezni vele: — nem törődöm én már semmivel.

— Éhes vagy? — kérdezte Konstantin, s a zsebeiben kotorászott. Hátha van még benne valami cukor.

— Fogja le, megyünk tovább — kiáltott oda kettőjüknek Mihály. — És a fene is egyen meg téged — tette még hozzá külön a lovacska számára. A lovacska erre kicsit felemelte fejét, s oldalt nézett — úgy látszik, oly különös volt neki a hang. De csakugyan az is volt, ez egy új hang volt — Konstantin tehát még jobban elszomorodott.

Egyszóval az a furcsaság állt aznap elő, hogy mind a hárman igen szomorúak voltak. A lovacska szemmel láthatóan nem szívesen húzott aznap, sokat remegtek a lábacskái álltában, s Konstantinnak úgy tetszett, hogy sokat jár mostanában a halálon az esze ... Mihály viszont duhaj vadságokba rejtette bele rossz kedvét, sokat csattogtatta ostorát a lovacska feje felett — igaz viszont, hogy nem csapott rá aznap egyszer sem.

— Majd eladunk téged, csak sokat szemtelenkedj — fenyegette meg ostorának suhogtatása közben. — Ez egy haszontalan ló — magyarázta külön még Konstantinnak is.

—- Mért olyan haszontalan? — kérdezte csendesen a fiú.

— Mert önfejű, és meg van háborodva, mert kényeskedik és még húzni sem akar — felelte Mihály.

— Talán egy kicsit öreg is már — vélte Konstantin szomorúan. És nem is képzelte, mi károkat okozhat evvel a szóval.

— Hát akkor azért kiállhatatlan — felelte Mihály.

— És igazán el akarják adni? — kérdezte megint, s a hangja megremegett.

Mihály bácsi pedig ránézett akkor, s mintha mondani akart volna valamit, de aztán mintha meggondolta volna magát.

— Még nem adjuk el — döntött e kérdésben ridegen. Ez szombaton este történt.

Becsaptak tehát — gondolta magában. Ezt abban a pillanatban tudta, mikor hétfőn délután meglátta posztján, az Erzsébet királyné úti gyár előtt az új fekete lovat.

— Eladták? — kérdezte Mihály bácsitól.

— El hát — felelte az öreg mérgesen.

— Ő, mért tették? — akart volna felkiáltani szíve fájdalmában, de annyira már ismerte az életet, hogy ezt ne tegye. — Nincs kihez fordulnom — gondolta magában, s gazdag nagybátyja jutott eszébe megint. Hogy ott is hiába kezdett el esdekelni a szemével... (Hatéves volt akkor, mikor édesapja halálosan kezdett el hörögni az ágyán. S a nagybácsi hallgatott.)

— Még várok egy kicsit — döntött végül is. S csakugyan nem szólt semmit, csak épp a szeme tüzelt száraz, keserű tűzzel. Talán még gyűlölet is volt benne kifejezve.

— Hallgatni — adta meg magának a parancsot, s felszállott a bakra. Különböző tervek száguldottak a fejében, mialatt az új fekete remek irammal repítette őket a fekete kerület zegzugos utcáin, s minden habozás nélkül. Egyszóval: nem volt ez habozó lélek,

látszott a legegyszerűbbnek kivitelében. Egyszerűnek látszott a dolog. Mert hányszor akart már ez a kocsi felfordulni magától is! S mi volna, ha ő kalapácsot hozna holnap reggel, s kiverné a kocsi egyik oldalán a kerekek tengelyszögeit ... s a járda szélére mindjárt neki is vezetné a feketét...

És törjön is össze minden benne, az összes szódásüvegek . . . s a rúd is törjön el, s hasítsa fel mindjárt ennek a feketének a hasát.

Mondom, gyűlölettel szemlélte az új állatot. Pedig szép fényes volt a szőre, szó sincs róla. — Fiatal is, meg zabon is hizlalták — jutott eszébe újonnan szerzett szakértelme a dologról. Még látni se szerette, nem is igen nézett rá. De aztán az egyik stációnál hirtelen elszánta magát, s odament hozzá.

— A fene egyen meg téged — súgta feléje.

Az új ló erre felkapta busa fejét, s mintha

nagyon meg volna sértődve, olyan izzó szemmel bámulta meg Konstantin úrfi furcsa kalapját. De még meg is szagolgatta kicsit.

— Ejnye no. Csak nem akarsz tán megharapni, te ördög? — kérdezte tőle csupa gyűlölettel. — Ne félj, majd felhasítom én a te hasadat — mondta neki.

Amire a ló előrenyújtotta kicsi orrát.

— Meg akarsz igazán harapni? — odanyújtotta neki a kezét. — No, harapd csak meg — parancsolt rá. — Majd meglátod mi a vége.

Amire a ló csakugyan két ajka közé vette az egyik ujját, s elkezdett gyengéden, igen ba-19

ILLUSZTRÁCIÓ: KARAKAS ANORAS