Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-12-24 / 25-26. szám

SZOMSZÉDOK

Gyulaiék I. emelet 15.

„Reggel felkel, kicsit mérgelődik és lefekvésig abba sem hagyja; ilyen a természete” — sóhajtotta a feleség.

„Az a fajta vagyok, aki nem állja szó nélkül a hibákat” — magyarázza a férj.

„Megváltaná a világot, mintha hagyná magát megváltani a világ” — hangzik az újabb hitvesi megjegyzés.

„Az a kérdés, igazam van-e, ha mérgelődöm valamin”.

„Mindig igazad van, de nem érdemes mindig bosszankodni”.

„Aki belenyugszik, maga is felelős” — zárja le a vitát a férj, Gyulai Tibor, a Zrínyi Nyomda hetvenegy éves nyugdíjasa.

Az újságíró, egyébként tizenkét éve szomszédja már az idős házaspárnak, nem érez feszélyezettséget; egyrészt kávézás közben hangzott el az eszmecsere, és a kávé igen jó: joggal büszke rá a háziasszony. Másrészt nincs indulat a mondatok mögött. Nem vitatkoznak, csak az álláspontok kölcsönös rögzítése történik, sokadik alkalommal. Közel negyven éve házasok, szépen élnek; ismerik egymást, a kétféle jellem rég összecsiszolódott.

Az újságíró ugyanis jószerivel még le se ült a beszélgetéshez, már záporoztak Gyulai Tibor megjegyzései a hétvégi bevásárlás bosszantó tapasztalatairól. Mert a piacra ő jár; ő vívja napi csatározásait a kapzsi kofákkal, hanyag kereskedőkkel. A kávé végszóra érkezett, a szelíd feleség megjegyzéseivel inkább mentegette felhevült férjét. Kezdődhet a beszélgetés.

*

— Mikor költöztek a Benczúr utca 1-be?

— A feleségem szülei 1938-ban kerültek a házba. Én már akkor jártam hozzájuk. Aztán 1945-ben, mikor a koncentrációs táborból hazakerültem és összeházasodtunk, a ház lakója lettem én is és azóta ez a közös otthonunk. 1947-ben itt született a lányunk.

— Milyen volt a szomszédság régen és milyen most?

Gyulainé: A háború előtt a családok nem barátkoztak. Gazdag polgárok voltak és többnek érezték magukat másoknál. Csak a háború alatt, az óvóhely hozta közel az embereket, mert rászorultak egymásra. A legutóbbi évtizedek alatt kicserélődtek a lakók. A szomszédság most nagyon jó, az emeleti lakótársakkal sűrűn összejárunk.

— A két unokát jól ismerem. Néha fociztunk együtt, ha bevettek a csapatba.

Gyulainé: A lányomék velünk laktak, amíg önálló lakást kaptak. Az unokáink itt születtek. Most már iskolások, a nagyobbik jól sportol, evezős. A lányom 15 éve dolgozik a New Hungarian Quarterly-nél.

— Térjünk vissza Önökhöz. Kérem beszéljenek az életükről.

Gyulainé: Egyszerűen elmondható: az édesapámnak fáspincéje volt, anyám a háztartást vezette. Varrni tanultam, kiváltottam az iparengedélyt. Férjhez mentem, gyereket szültem, aki felnőtt és éli a saját életét. Háztartást vezetek, segítek a lányomnak.

Gyulai: Az én apám a Globus Nyomdában volt szedő, és odakerültem inasnak én is. Négy évig tanultam a szakmát, 1931-ben

lettem segéd, és azóta vagyok szervezett munkás is. Két éve, hogy oklevelet kaptam az 50 éves szakszervezeti tagságról. 1956-ig nem mozdultam a Globus-ból, kivéve persze — 1940—45-öt — a munkaszolgálatos éveket, a frontidőszakot, meg Mauthausent.

— Az ön korosztályával minden megtörtént, ami emberrel ebben a nehéz korszakban megtörténhet.

Gyulai: Szerencse kellett a túléléshez és a szerencsével nem álltam hadilábon. Például a koncentrációs tábor körül ott voltak már a benzines hordók, a robbanóanyag, hogy elpusztítsanak mindent és mindenkit, ha a harcok odaérnek. A parancsnok inkább megadta magát. Lerongyolva bolyongtam Ausztriában, amikor találkoztam egy amerikai magyarral. Kiderült, hogy egy nagybátyám szomszédja és barátja. Felöltöztetett, ennivalót és igazolványokat szerzett. Véletlenül összetalálkoztam egy társasággal, otthonról menekült bankemberek voltak, sok pénzzel. Kártyáztunk és annyi pénzt nyertem tőlük, hogy béreltem egy mozdonyt, amivel eljutottam Wiener-Neustadtig, onnan meg bérelt teherautóval érkeztem haza.

— És a szerencse 1945 után is kísérte?

— Attól függ: lelkesen és jól dolgoztam a nyomdában. Elvittek iskolára, többször akartak kiemelni, nagyobb állásba, de nem mentem. Aztán 1952-ben „kiemeltek”, de kicsit másképp Egy kisebb hiba miatt, az ellenőrzés elmulasztásáért elítéltek egy évre. Igaz, szerencsém volt, mert munkára vezényeltek, és előbb egy állami gazdaságban, aztán egy építkezésen dolgoztam, ahol például jutalmat kaptam az újításaimért. Különösebb bajom nem esett, legfeljebb az, hogy szökőév volt és egy nappal többet voltam bent. Visszakerültem a nyomdába, dolgoztam mint azelőtt, megbecsültek. Később brigádvezető lettem, jól dolgoztunk együtt a szerkesztőkkel és a nyomdász sokat tud segíteni, ha akar és a partner megérdemli. Kitüntettek a Munka Érdemrend arany fokozatával.

Amikor 10 éve nyugdíjba mentem, a Társadalmi Szemle szerkesztősége nevében a szerkesztő bizottság elnöke, Benke Valéria köszönte meg a jó együttműködést. Nyugdíjasként még „ráhúztam” kilenc és fél évet.

— A háziasszony varr ogat még?

— Nem, elég volt. Pedig szép ruhákat készítettem. Medgyaszay Vilmának, a híres énekesnőnek én varrtam a ruháit és én öltöztettem a színházban is.

— 1945 határkő volt milliók életében. Valami végleg befejeződött, valami egészen új elkezdődött.

Gyulai: Én is így látom, pedig előtte is, utána is nyomdász voltam és maradtam. De 45 előtt nem volt az ember előtt jövő. Az öregség egyenlő volt a bizonytalansággal.

— És 45 után?

Nagyon jó volt. örültünk, mert túléltük a háborút, lehetett újrakezdeni, megalapozni mindent.

— Ha 1945-ben mondjuk tizennyolc évesek és a megnyíló sokféle lehetőség közt válogathatnak, milyen pályát választanak?

Gyulainé: Én iparművész lettem volna, kézimunkatervező.

Gyulai: Én akkor is nyomdásznak megyek, mert a legszebb hivatásnak tartom, és mindig nagyon élveztem a munkám.

— És a jelen? Mit csinál egy nyugdíjas nyomdász a szabad idejében?

— Olvasok, focimeccsre járok, régi MTK- drukker vagyok. A lóversenyre is szívesen kimegyek, nem a szerencsejáték miatt, de élvezem ezt a sportot. Néha főzök is.

Gyulainé: Nagy baj. Azt képzeli, hogy tud főzni. Most már járhatnánk színházba, utazhatnánk is, de erre nincs igényünk, örülünk a pihenésnek, a családnak és az unokáknak. A pénzünket szépen beosztjuk.

— Elégedettek?

Gyulai: Elégedettek lehetnénk, ha csak magunkat néznénk. De elégedetlen vagyok, mert sok a pazarlás mindenfelé, mert nem vált szégyenné rossz munkát kiadni a kézből, mert sok a nemtörődömség a hivatalokban. Ha meg szóvá teszem, hamar megsértődnek. Mondom is sokszor: „Én szidhatom, mert az enyém”.

— Végül szeretném megkérdezni a szakembert, mi a véleménye a Magyar Hírekről?

— Évekig én szedtem a lapot a Zrínyi Nyomdában, és már akkor is szerettem. Nem vagyok udvarias ember, így hát csak annyit mondok: tisztességes munka. Nem hibátlan, lehetne jobb is, de nem rossz.

*

Az újságíró, a szomszéd, aki ismeri Gyulai Tibor — hogy is mondjam csak — „érdes” természetét, ezen a ponton elérkezettnek látja az időt, megköszönni a kávét és a beszélgetést. „Nem rossz”, ez a csúcs Gyulai Tibornál. Most kell tapintatosan távozni.

SZÁNTÓ MIKLÓS

FOTÖ: NOVOTTA FERENC

26