Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-12-24 / 25-26. szám
TEHERPRÖBA vagy mert nekem és az egész családomnak nem volt addig semmiféle vidéki kapcsolatunk, se rokon, se barát, se senki, hanem mert ez a gyár megalakulása óta, tehát vagy tíz esztendeje egyhuzamban veszteséges volt. Akadt olyan esztendő, amelyikben a deficit elérte az ötvenmillió forintot is! De én éppen azt kaptam feladatul, hogy tegyem nyereségessé a gyárat. (Mályi Jenő a negyedik az igazgatók sorában. A másodikkal egyik kollégám beszélgetett annak idején, az interjú meg is jelent a Magyar Hírek 1976. évi 16. számában. Bajzát Tibor igazgató akkor derűlátóan beszélt a gyár helyzetéről. Igaz, akadt már akkor is néhány korszerű üzemrész, számos modern gép, de ahogyan még ma is hegesztik a szerszámosládákat, a benzinkannákat, ahogyan csiszolják a kilincsek egy részét, ahogyan a festéket szórják — az a századforduló technológiája. És ezt nem én állítom. Szél Júlia, a Magyar Rádió neves főmunkatársa tavaly majd’ egyórás riportműsort készített az Elzett berettyóújfalusi gyáráról. Megszólaltatta többek között a vezérigazgatót, aztán Mályi Jenőt, a gyár új vezetőjét, valamint elődjét, Tóth Józsefet, a sorban harmadik igazgatót is. A vezérigazgató elmondta: azt tervezték, hogy az első ütemben fölhúzzák az új üzem korszerű épületeit, a másodikban pedig fölszerelik a gyárat modem gépekkel. „Ez a második ütem azonban elmaradt. Ez a külsőleg gyönyörű gyár korszerűtlen technológiai berendezésekkel működött, küszködött.” Ez egyébként a magyar 1 ipartelepítésnek — más kifejezéssel : a vidék iparosításának — máig legfőbb gondja. Amikor ugyanis Budapest és a nagyobb városok „leadták” iparuk egy részét, szigorúan érvényesítették mindazt, amit ez a „le” kifejez: leadták elavult gépeiket, korszerűtlen technológiáikat, ráfizetéses termékeikkel egyetemben. És így állt elő az a paradox helyzet, amit Szél Júlia riportjában megállapít: „A magyar ipar legrégibb gépei nem Budapesten — ahol az ipar bölcsője volt —, hanem vidéken találhatók.”) — De én éppen azt kaptam feladatul, hogy tegyem nyereségessé a gyárat. És bizonyára azért esett rám a választás, mert otthon vagyok a tűzoltó készülékek gyártásában, ami itt a fő profilunk. Jól ismertem magát a berettyóújfalusi gyárat is, hiszen a telepítés idején meg utána rengeteget jártam ide. Ez pedig azt jelenti, hogy engem is ismertek az itteniek. Amikor az elődöm lemondott, ők kérték, nevezzenek ki engem igazgatónak. Ha jól meggondolom, ez volt az egyik döntő momentum, amiért elvállaltam a megbízatást: az itteniek bizalma. Csodát, persze, tőlem sem vártak, nem is várhattak. Hiszen mindenki tudta: nem az •előző vezetés hibájából veszteséges a gyár, hanem az elavult technológia és még inkább egy kényszerű árpolitika következtében ... Talán egy példával sikerül érzékeltetnem, miről van szó. A szerszámosládára szüksége van a népgazdaságnak is, a piacnak is, de ha a termék ára kötött, 120 forint, ugyanakkor az előállítása 160 forintba kerül, akkor előbb vagy utóbb baj lesz. Mégpedig itt lesz baj. Az Elzett Művek ugyani? könnyen elviseli, hogy van egy deficites gyára, amelyik szépen, folyamatosan termeli a népgazdaság igényelte cikkeket. De ha veszteséges a gyár, akkor nincs nyereségrészesedés, akkor nem emelkedhetnek a bérek úgy, mint egy nyereséges üzemben. És ha 2 emellett még a nagyváros szívó hatásával is számolunk, akkor nem lehet csodálkozni azon, ha a másfél év alatt, amióta itt vagyok, hat kitűnő képességű műszaki mondott búcsút a kapufélfánknak. És nemcsak a műszakiakról van szó. A mi bérszínvonalunk egy főre számítva ugyan már évi 44 000 forint, de a debreceni MEDICOR vagy a gördülőcsapágygyár, ezzel szemben, évi átlagban 55 000 forintot fizethet. Ez pedig ezer forint különbség havonta! A következmény pedig az, hogy dolgozóink alig egy harmada helybeli, ez 450—460 ember. A többi a környékről jár be, kilencszázat a saját buszainkkal hordozunk. Pedig Berettyóújfalu tizenhatezres város, lenne itt még ezer ember, aki szívesen dolgozna helyben, ahe-; lyett hogy eljárna-ingázna. De a gyár majd’ évtizedig veszteséges volt, a keresetek alacsonyak voltak, még ma is viszonylag azok, és ez nem jó reklám. Az orvoslás: jobb munkakörülményeket kell teremteni, emelni kell a béreket. (Tóth József, a búcsúzó igazgató, ezeket mondta a rádió riporterének: „Bízom benne, hogy rövid időn belül nyereséges lesz a gyár. Talán még az idén.” És ez indokolt bizakodás volt 1982 elején. A termékskála jó néhány nyereséges cikkel bővült: működik már a fém- és műanyag szitaszöveteket gyártó üzemrész, az NSZK-beli Rotogyárral kooperációban elkészült az épületveret-gyártó részleg, megkezdődött az ugyancsak nyereséges zárak, mágneses csappantyúk előállítása. Aztán új automata gépsorokat vásároltak, ha nem is egyik napról a másikra, de megkezdődött a géppark korszerűsítése. Mindez annyit jelent, hogy megvalósul az a komplex program, amelyet az Elzett Művek és a berettyóújfalusi gyár vezetői közösen dolgoztak ki: egyenesbe rakják ezt a hagyományosan deficites üzemet.) 20
