Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-12-24 / 25-26. szám
— Jobb munkakörülményeket kell teremteni, emelni kell a béreket. És ehhez már megvan az alap: tavaly, először a gyár történetében, nyereségesek lettünk. A 13 millió forintos nyereség, ha nem is sok, de már valami. Hogy mi volt ebből a dolgozók haszna? Az, hogy 1982-ben hét és fél százalékkal több bért tudtunk fizetni. És hogy mi a jó belőle nekem? Erre már nehezebb felelni. Nézze, amikor kineveztek igazgatóvá, egyszerre nagyot ugrott a fizetésem; Pesten 7600 volt az alapom, és ehhez jött 10—12 százalék prémium, itt 9200 forint az alapfizetésem, és a prémium is jóval magasabb, 30 —40 százalék, ha minden jól megy. Ez szerepel a „főkönyvem” egyik oldalán. A másikon már több tétel akad. Az első: a feleségem Pesten laboráns volt, az interferon kísérleten dolgozott, hallatlanul szerette a munkáját, a havi jövedelme pedig elérte az öt és fél ezer forintot. Itt a vértranszfúziós laborban tudott csak elhelyezkedni — kicsi a város, nincs nagy választék —, rutinmunkát végez, a keresete meg csak 3800 forint. A második tétel: ' nekünk havonta egyszer mindenképp Pestre kell utaznunk. Ott él a nagyfiam — a két kisebb, egyik nyolc, a másik 14 esztendős, itt van velünk —, ott az anyám, összes rokonunk, barátaink. És a mai benzináraknál egy pesti út: egy kerek ezres. A harmadik: itt az ellátás, a választék nem az, amit megszoktunk. A fiamnak cipő kell? Be kell érte menni Debrecenbe, ahol persze van minden, ugyanúgy mint Pesten. De ez megint nem olcsó játék : 80 kilométer oda-vissza. Enynyivel drágább a gyulai kolbász, a színházjegy, az állatkerti belépő. És hetenként-kéthetenként ■ csak be kell mennünk Debrecenbe, ha másért nem, a gyerekek miatt is. Szóval nyugodtan állíthatom: nem származott anyagi előnyöm abból, hogy kineveztek igazgatóvá. Különösen nem az első esztendőben. Akkor még ingáztam Pest és Üjfa-4 VÁLLALATI GAZDASÁGI MUNKAKÖZÖSSÉGEK I__I s I x'*// „Hazta|i - üzemekben lu között. Hétfőn, hajnali háromkor indultam, hétre ideértem, péntek délutánig maradtam, aztán indultam vissza, Pestre. Végül a feleségem úgy döntött, hogy a család egy részével ide költözik. Azóta könnyebb, mert együtt vagyunk. De nehezebb is annyival, hogy az ő beilleszkedése nem ment olyan simán, mint az enyém vagy mint a két gyereké. Ügy látom, konfliktushelyzetben van ma is, és ez vagy javul vagy nem. Ö sohasem mondja, de én anélkül is tudom: áldozatot hozott miattam. És miért tagadnám, nekem is hiányzik a régi otthon. Én a fővárosban nőttem föl, ott élnek közeli hozzátartozóim, a barátaim, ismerőseim, és ezért úgy érzem, mintha Budapesttel együtt önmagamat is otthagytam volna. Itt csak a munka van, a megszokott szórakozásainkból — kijártunk a Dunára evezni, eljártam uszodába, rengeteget mentünk moziba, sokat kirándultunk — csak a kirándulás maradt. És mégis, úgy érzem, jól tettem, hogy elvállaltam. Az embernek, talán a családnak is, szüksége van olykor teherpróbára. Mert egy ilyen döntés a családnak is próbatétel volt. Kiállta. De elsősorban számomra volt teherpróba a döntés. Azt hiszem, még ilyen áron is meg kell győződnünk arról, hogy képesek vagyunk-e valamit, a megszokottnál többet és nagyobbat tenni. (Mályi Jenő hangja fátyolos-fáradt. Igaz, nyereséges már a gyár, de hol vannak még attól, hogy elégedettek lehessenek önmagukkal? Nehéz a gazdasági helyzet, változatlanul nehéz, sőt talán még nehezebb, mint tavaly. És mi lesz az utódlással? Mert Mályi Jenő ugyan azt mondja, hogy addig marad itt, amíg szükség van rá, de amikor mellének szegezem a kérdést: végképp le akar-e telepedni Berettyóújfaluban, a válasza őszinte, de tagadó. Talán ezért is szeretne jó utódot nevelni magának.) GARAMI LÁSZLÓ Vagy két éve történt, hogy egy nagyobb társaságban, amolyan esti vitapartin, a magyar munkások életszínvonaláról is szó esett. A parasztoknak ott a háztáji, s ennek létjogosultságát, hasznosságát senki nem vonja kétségbe, de ha az iparban dolgozók óhajtanak szakmájukban mellékeshez jutni, azt sokszor „fusizásként” minősítik. Hát nem pazarlás ez a szakmunkások, a gyári értelmiség tudásával? Kinek jó, ha egy kiváló esztergályos keresetét kiegészítendő — munka után,szombat-vasárnap — segédmunkásként dolgozik egy családi ház, esetleg egy társasház építkezésén? Emlékszem, afféle ötletrohamként, még azon is elgondolkodtunk: mi volna, ha a gyárak létrehozhatnák a maguk „háztájiját” a termelőszövetkezetek mintájára; például esztergagépet adnának a nyolc óra után is dolgozni, keresni kívánó esztergályosnak, kiszállítanák a feldolgozandó anyagot, s vissza a készterméket, természetesen kedvező feltételek mellett. S hogy ez a téma benne élt a köztudatban, mi sem bizonyítja jobban, hogy alig fél évre rá megjelentek azok a rendeletek, amelyek szerint a gazdasági munkaközösségek mellett a gyárakon belül is létrehozhatók úgynevezett vállalati gazdasági munkaközösségek. Az azóta eltelt két év bőven hozott tapasztalatot. Elsősorban azt, hogy az iparban dolgozókból sem hiányzik a vállalkozó kedv: 1982 januárja óta több mint hatezer munkaközösség jött létre a gyárakban, a vállalatoknál. A velük kapcsolatos vélemények az első pillanattól kezdve megoszlottak, helyeslőik és ellenzőik táborában egyaránt találunk neves közgazdasági szakembereket. Hol is alakultak ilyen vállalati gazdasági munkaközösségek, s milyen formában működnek? A hatezres szám is jelzi, hogy az ipar majdnem minden területén, így például az IKARUS Jármű- és Karosszériagyárban, vagy a TAURUS Gumiipari Vállalatnál is. Vajon e két cégnél mi hívta életre őket? Az IKARUS nemcsak szériabuszokat gyárt: érkeznek hozzájuk egy-két, öt-tíz darabos megrendelések is speciális építésű, felszerelésű járművekre, így például mozgó röntgenállomásra, laboratóriumra stb. Egyebek között ezek elkészítésére alakult a székesfehérvári gyárukban vállalati gazdasági munkaközösség, amelynek — a munkaidőben a szalagszerű termelésben foglalkoztatott — tagjai szombat-vasárnaponként állítják össze ezeket a különleges járműveket. Talán mondanom sem kell, hogy mindenki jól jár, a vállalatnak nem kell lemondania ezekről az üzletekről sem, a buszok is elkészülnek, s az IKARUS dolgozóinak jövedelme is emelkedik. Vagy ejtsünk néhány szót a TAURUS-nál létrejött munkaközösségekről. 1982-ben tíz, 1983 végén már majdnem negyven működött náluk. S ezek a közösségek 1983 első félévében hatmillió forinttal emelték a vállalat nyereségét. A részükre kifizetett összeg pedig meghaladta az ötmillió forintot. A munkaközösségi tagok átlagosan havi 50—60 munkaórányi többletmunkával 3500—4500 forinttal növelték jövedelmüket. A vállalat vezetősége megállapította: olcsóbban, gyorsabban, a külső munkavállalóknál nagyobb szakértelemmel végzik munkájukat, s feladataikat határidőre teljesítik. Amikor a kormány zöld utat adott ennek a vállalkozási formá-1. A boszorkányosán gyors ponthegesz tők egyike: Gurbai Irma 2. így készül a sodronyszövet 3. Szerszámosláda-felhőkarcolók, elszállításra várva 4. Kiss Gáborné a keresett Elzett zárakat szereli össze FOTO: VENCSELLE1 ISTVÁN 21
