Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-11-26 / 24. szám
Régi ládában, régi írások után kutattam, piros pecsét s öreg levelek után, de csak egy kopott, agyonkínzott számtani példa akadt minduntalan a kezembe. Előbb bosszankodtam, de aztán felvettem egykori iskolakönyvemet, oly sok keserű óra okozóját, végigpergettem lapjait. A kereszteket néztem, amelyek a leckék határcsoportját jelezték, mikor néhány egyforma írott levél hullott a földre oldalai közül. Furcsa, kusza írás, és az egyik lapon a hetes számon ez a pár sor olvasható: akkor a fogammal haraptam meg a deszkát, a fejemre ütöttek, jobban haraptam, aztán nem tudtam már elereszteni... Egy szempillantásig megszédültem, tétovázva álltam, aztán a távoli gyermekkor emlékei közül felém cikázott, hogy ezek a lapok valaha ezer dollárt értek . . . Nem kevesebbet, mint ezer dollárt... És most, most legfeljebb egy különös, lázas történetet építhetek fel gyönge alapjukra úgy, amint ellenállhatatlan erővel alakul ki emlékezetemben. A kis fürdőhely, ahol atyám köszvényét gyógyította, szelíd völgyben feküdt. Lent a katlanban virágos zuhatagokhoz hasonlítottak a gyümölcsfák, feljebb komoly bükklombok zöldelltek, azonfelül a fenyőrengeteg hamvas kékje, fönt-fönt pedig a távoli magasban rőt fejű, vén hegyormok kapaszkodtak. Ebben a zárt, tágas kertben úgy élt az úti társaság, mint valami hatalmas, nagy család. Akik szembetalálkoztak, nyájas mosollyal köszöntötték egymást, mindenki ismert mindenkit, mindenki tudta a többiek baját, reménykedéseit és a nagyvendéglő nagy asztala, amelynek főhelyén rezgő fejű főkötős néniké meg lengő szakállú öreg bácsi ült rendszerint, örökös aranylakodalomhoz hasonlított. És a mi virágoskertünkbe egyszer csak becsöppent egy idegen, oly hirtelenül és különösen, akár a szél sodorta volna ide, akár a megnyílt földből pattant volna ki. Én legalább egészen furcsának, szinte földöntúlinak találtam, mint valami szellemet, vagy géprejáró masinaembert. Széles kalapját mélyen az arcába húzta, ibolyakendője, sohasem látott gallérja, citromszínű ruhája volt, vékony magas alakja úgy mozgott, mintha dróton rángatták volna, és különösen megcsodáltam óriási, valóságos építményhez hasonló cipőjét, amely pompásan ragyogott. A nagyvendéglőben külön kis asztalhoz ült. Az asztalfőn trónoló főkötős nénike sokáig nézegette. — Vajon ki lehet? — kérdezte szinte önmagától. A szakállas bácsi is hosszan vizsgálgatta, és mert kissé kiváncsi természetű volt, megfogta a harminc év óta itt szolgáló öreg pincér kaputját. — Mondja, már Pista bácsi, ki az az úr? — Az kérem egy amerikánus . .. éppen most jött Amerikából. . . — Hogy hívják? — Pemberton úr, kérem szépen, a másik neve nagyon cifra, azt elfelejtettem. Földünk földnélküli népe akkoriban kezdett felfigyelni az Újvilág felől érkező lázas, részegítő hírekre. Kevés volt még az Amerikát járt ember, és az óceánon túli országban csodát, furcsa aranyországot sejtett Török Gvilla (1888-1918) A század eleji magyar irodalom legnagyobb epikus tehetségei közül való „ködlovag”, a haláltáncát járó dzsentrivilág félelmetes erejű és hitelű ábrázolója az Arad megyei Simándon született. ősei Szatmár megyei földbirtokosok voltak, „kivérzett” nagyapja, majd apja is gazdatiszt volt Károlyi Tibor gróf birtokán. Török Gyula kilencéves, amikor apja hirtelen meghal; a család gyors zuhanása a kilátástalan szegénységbe, egyszerre véget vetett a gondtalan-édes gyermekéveknek. Első, 5 mindent betöltő nagy élménye ez a zuhanás, amelynek következményeit, a vergődést a szürke pénztelenségben, szinte haláláig hurcolta magával az úrnak született, ismeretlen újságíró érzékenységével és megsebzett önérzetével. Nyomasztó anyagi gondjai miatt egyetemi tanulmányait sem fejezhette be; tizennyolc éves korában arra kényszerült, hogy a vidéki újságíróélet taposómalmába szegődjön. A kolozsvári Előre munkatársa lett, a vele egy albérletben fagyoskodó Hunyady Sándorral együtt. 1909 őszén a nagyváradi Szabadsághoz került: egy szerkesztőségbe a „holnaposokkal”; Juhász Gyula, Biró Lajos, Dutka Ákos, Nagy Endre, Krúdy Gyula voltak a barátai, s a Váradra le-lelátogató Ady Endre is barátságába fogadta. 1910-ben felkerült Pestre, a Magyar Hírlaphoz: képzőművészeti kritikákat, novellákat irt, s regényeket. 1912-ben, folytatásokban jelent meg első társadalmi regénye, A porban, amely egy tragikomikus szerelmi történet keretében ábrázolja azt a fojtogató kisvárosi légkört, amelyben polgárosodás helyett a feudális erkölcsök restaurációját megvalósító dzsentrivilág virul, Török Gyula kedves hősei, a „lelki arisztokraták” és „falusi Hamletek" pedig törvényszerűen elpusztulnak. 1913-ban pedig, ugyancsak folytatásokban jelent meg legérettebb regénye, A zöldköves gyűrű, amely Kaffka Margit Síinek és évekjéhez hasonló költői érettséggel és az orosz és francia analitikus regényirókéval rokon, kritikus szemlélettel tárta az olvasók elé az olyannyira áhított magyar polgárosodási folyamat csődjét, illetőleg elmaradásának tragikus következményeit. Élete utolsó éveiben végre melléje szegődött a siker: a Táltos könyvkiadó megjelentette regényeit s három novelláskötetét. Ekkor mohón élni kezdett, mintha kárpótlást keresett volna az örömtelenül elmúlt ifjúságért. De a szive nem bírta életmódját, hirtelen agyvérzés érte és meghalt. Utolsó pillanatáig munkája és annak visszhangja foglalkoztatta. - „Akinek tele van a lelke, az beleénekel az erdőbe, és nem törődik vele, hogy az erdő érti-e..." A szemtanúk szerint ezek voltak az utolsó szavai. D. M. mindenki. így hát nem lehet csodálkozni, hogy mikor az amerikánus betoppant közénk, felpezsdült, felzsongott szelíd nyugalmából az egész kis völgy. Mindenki őt nézte, figyelte, róla beszélgettek az öregek, a hölgyek, urak és a gyermekek közül egynéhányan nyomon követtük mindenfelé. — Az amerikánus kirándult — újságolták a hölgyek reggel. — Az amerikánus egész éjjel nem aludt — mondta az öreg pincér —, égett a lámpája, és fél négykor erős pálinkát kért... — Az amerikánus olyan, mint Keraban, a vasfejű — gondoltam, és délután elújságoltam ezt a felfedezést barátaimnak, akikkel öt kalandos regényre támaszkodva, megalapítottuk a „Jules Verne olvasókört”. Az amerikánus észre sem vette, mint követjük, mint bámulják a nagyok. Nagy csontú állát tenyerébe hajtotta az asztalnál, elgondolkozva és szinte titokzatosan kanalazta levesét, kegyetlen erővel vagdosta a rózsához hasonló rántott csirkét, és végtelen hosszan nyeldekelte a vizespohárban aranyló bort. Nem nézett se jobbra, se balra, sokszor órákig ült a napon mozdulatlanul, aztán felpattant, és mintha önmagával vitatkozna, hevesen gesztikulált, makogott valami idegen nyelven ... Bármennyien és bármennyire néztük, nem okosodtunk ki csodálatos figurájából. Még a korát se tudta senki. Borotvált arca, kemény, sima koponyája után ítélve, lehetett harmincöt esztendős, de ötvenöt is. Egyszer aztán új vendég érkezett, régi barátunk, Károly bácsi, az agglegény, aki mindig nálunk töltötte az ünnepeket meg a karácsonyt. Este vidáman ünnepelte az egész nagy asztal, felköszöntőkkel szállottak hozzája, a cigány minduntalan tust húzott, és talán engemet kivéve, mindenki megfeledkezett a kivert bikáról, az amerikánusról. Károly bácsi harsogva harsogta vidám felköszöntőjét, amellyel a hölgyeket éltette . . . ás amikor a régen tartogatott csattanóhoz ért, megbillent a borospohara, szeme mereven tekintett a kis asztal felé . . . csak éppen, hogy be tudta fejezni a tósztot. Hallgatag és szinte sápadt volt még jó pár percig. Atyám, aki szemben ült vele, átszólt hozzá: — Mi bajod, öreg? — Semmi — legyintett a keze fejével —, valami furcsa, véletlen gondolat... Később meg ő fordult atyámhoz: — Ki az a borotvált képű ott a kis asztalnál? — Nem ismerjük .. . Valami amerikánus. Pembertonnak hívják. — A teremtésit, ha nem lenne olyan amerikánus pofája, azt hinném, hogy a Pápai Pali szakasztott olyan ... — Ugyan, ugyan — mosolygott atyám —, Pápai Pali régen a tenger fenekén pihen ... Pápai Pali nevét nem most hallottam először. Legendás alakja élénken állott előttem, mert sokat beszéltek róla... elmondták, hogy hódította el Angyalkát, a Károly bácsi menyasszonyát, hogyan szöktette meg, mint küzdött idegen országokban, és hogy pusztultak el mind a ketten, szelíd, szőke hajú feleségével egy óceánjáró gőzössel, amely éppen az Újvilág felé igyekezett.. . Bár szerettem a regényes fordulatokat, egy pillanatig sem tudtam megérteni a Károly bácsi rémlátását... A vak is látja, hogy ez a vasfejű igazi amerikánus. Leveleit rendszerint séta közben vagy a park végében olvasta el. A borítékot lázasan szakította fel, eldobta a bélyegekkel együtt, de a leveleket gondosan kebelébe rejtette. Ezekre a borítékokra társaim megkerülésével egyedül vadásztam rendszerint. Ha a posta megjött, leszaladtam a parkba, és a park végén felmásztam a virágba borult sűrű fákra: onnan lestem, mint jön az idegen, és hová dobja a bélyegkincses borítékot. Egy pénteki nap reggelén is ott rejtőztem a virágzuhatagos fák lombjai között. Az amerikánus hosszú léptekkel jött lefelé, és őszinte keserűségemre nem bontotta fel egyetlen levelét se... Ehelyett mélyen sóhajtozott, hevesen gesztikulált, aztán leült egy magas kőre, furcsa füzetet, csavaros tollat vett elő, megsimogatta a homlokát, és írni kezdett. Az amerikánus
