Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-11-26 / 24. szám
Talán félóráig hajolt a papírcsomó fölé, tolla izgatott harsogását szinte hallani lehetett, és a teleírt lapokat ledobta a földre ... Egyszer aztán hirtelen felpattant, és mit sem törődve írásával, elrohant a vendéglő felé. Szempillantás alatt lecsúsztam a földre, összeszedtem a papírlapokat, amelyek éppen kezem ügyébe estek, és menekülni akartam. Az út végén azonban feltűnt ismét az amerikánus alakja, amint éppen hevesen vitatkozott magával... Megrettenve ugrottam a bokrok közé, és alighogy felkapaszkodtam, elrejtőztem a lombok, a világító virágfüzérek között, már ott toporgott alattam a vasfejű... Dermedt szívvel néztem, hogy észrevette a papírlapok eltűnését. A kő mellett heverő árva lapot felkapta, aztán rémes szemvillanással körüljártatta a szemét az egész parkon ... Sehol egy lélek se ... Felnézett a fákra: szívem dobbanása elállott, iszonyatos szempár perzselt felém, majd leszédültem. Ügy éreztem magamat, mint a madárka, amelyre kegyetlen kígyószemek merednek . . . Mégse vett észre. Tekintete az égre tévedt, aztán ismét a földön kutatott. Térdre esett négykézláb rontott a bokrok közé, mint egy szenvedélyes vizsla, a bozót közepén pedig hirtelen felegyenesedett, mint egy zsiráf. Üjból lebukott, fújt, mint egy vadkan, és taposta, gázolta a jázmint, akár egy elefánt.. . De akárhogyan igyekezett, csak három lapot tudott összeszedni. Végül is dúlt arccal elrohant a vendéglő felé. Talán félóráig is ott vacogtam a fán, míg végre le mertem szállani. A társaság már a hosszú asztalnál ült, és az asztal körül villamos áramként futkározott valami friss hír. — Elvesztette az iratait — magyarázta valaki. — Milyen iratok voltak? — Hát olyan iratok . .. Magához kérette a tanácsos úrék angol kisasszonyát: annak elmondta, hogy a park végében elvesztek valami iratai. Fontos iratok egy magyar barátjáról .. . Hét lap veszett el... aki megtalálja, ezer dollárt kap, vagy még annál is többet. Alig tudtunk megebédelni: a pincérek, cselédek minduntalan eltűntek, és a park felől kerültek elő. A nagy izgalomban senki se vette észre, hogy nekem se ízlik a falat, lázaspiros vagyok, és remegek, mint a nyárfalevél. Hogyne ... hiszen az ezerdolláros hét lapot a matrózkabátom alatt szorongattam. Egy pillanatig a gőzmotorok, kisvasutak légióira gondoltam, meg a biciklire. Ezt mind megvehetnem az ezer dollárból, csak oda kellene adni a hét lapot . . . De hogyan nyújtom át? Mit mondjak? . . . Megvillant előttem iszonyatos szempárja perzselése ... és elhatároztam, hogy várni fogok. Feketekávénál felkerekedtem, elindultam a távoli tehénistálló felé. Mikor meggyőződtem, hogy senki sem követ, az üres tehénistállóban pedig csak egypár tarka tyúk kapirgál, felmásztam a szénapadlásra, és az egyik szelelőlyuk világosságánál kihúztam a zsebemből a hét ropogó lapot ... Szinte felkiáltottam, mikor az amerikánus betűi szavakká szövődtek előttem, a szavakból pedig mondatok perdültek ki: az amerikánus magyarul írt. . . ... csak te tudod szent Istenem, hogy mennyit szenvedtem Angyalka szelíd tekintete miatt. A télen már azt hittem, tombolni fogok; mindenfelé utánam ugrott a két édes, szelíd, gyönyörű szem simogatása. Akkor határoztam el, hogy ide jövök, ahol azt a csodálatos nyarat töltöttük szelíd Angyalkámmal; a professzor is azt javasolta, hogy ide kell jönnöm, mert az ilyen rázkódtatások kigyógyítják az embert. Sokszor volt már rá eset, hogy huszonöt éves mánia, vagy búskomorság szétpattant a rázkódtatástól, mint a buborék. De itt még irtózatosabb . . . minden szót értek, nem szólhatok senkihez, pedig mindenki ismert itt téged is Angyalkám. Ezt a levelet hozzád írom szép szerelmem, beszélnem kell valakihez, mert megszakad a lelkem. Itt most virágzik minden, mint akkor régen. A lapos kövön ülök, a jázminbokrok kábítóan illatoznak, görnyednek a fák is a virágoktól. A bükkerdő, a fenyves éppen olyan; hajnalban elmentem a májusdombra, ahol először csókoltalak meg. Hiába minden. Hiába sírtam a harmatos fűbe borulva, nem tudlak másként látni, mint ahogy azon az iszonyatos éjszakán a fényes holdnál, a csillagok sugaránál. Angyalkám én nem mondtam el mindent a professzornak New Yorkban. Nem mondtam el azt... csak azt, hogy mikor a gőzös elsüllyedt, elvesztettelek, azért vagyok beteg huszonöt év óta. Nem mondtam el, hogy éjjel ott álltunk a szélben, amely a hajadat borzolta, és reményteli szívvel néztük a holdat, a végtelen ragyogást a tengeren, és arról beszélgettünk, hogy mióta egymásé lettünk, üldöz a balszerencse, de talán az Űjvilágban minden jóra fordul; arról is beszélgettünk, hogy te mindent és mindenkit föláldoztál értem, Angyalkám: a becsületed, a szülőidet, a vőlegényedet, a vagyonodat, mert szeretsz, mert a sírodban is szeretni fogsz; arról is beszélgettünk, hogy mióta velem vagy, csak szenvedésekben és megpróbáltatásokban volt részed; de odaát talán minden jóra fordul, mert most már tudjuk, hogy lesz egy kisfiúnk, vagy kisleányunk is. Nem mondtam el, hogyan öleltük át egymást dermedt szívvel, mikor oldalra dűlt a hajó, hogyan ugrottunk a mélységbe egymást átölelve, vergődtünk összeölelkezve a többi ordítozok között, aztán jött feketén suhanva egy agyonzsúfolt csónak, aztán én akkor ellöktelek magamtól, elrúgtalak Angyalkám, szörnyű erővel, három csapással elértem a csónak farát, reátettem a jobb kezem, leütötték, hogy nem tudtam fogni vele, akkor a fogammal haraptam meg a deszkát, a fejemre ütöttek, még jobban haraptam, aztán nem tudtam már elereszteni a csónakot, úsztunk csendesen, a két kezem, a fejem vérzett, már nem bántott senki, akkor szelíden elsuhantál a közelünkben, vízszintesen feküdtél, csak két ujjnyira a víz alatt és rám néztél, percekig úsztál mellettem, és utánam jött szelíd, gyönyörű szemed simogatása: odaát talán minden jóra fordul... ezt nem mondtam el. Csak azt, hogy másnapra felfordult a csónakban egy kedves úr, ki nagyon magasról ugrott, roszszul ugrott, és belülről lassan vérzett, aztán kidobták, és beeresztettek a helyére, és harmadnap jött a nagy hajó. Csak azt mondtam el, hogy huszonöt millióm van, professzor úr, azt mind magának adom, ha meggyógyít. Könyörgök, csak ennyit mondtam, könyörgök, ne simogass a két gyönyörű szemeddel, mert megőrülök . .. Ujjaim jéghideggé váltak. Nem is olvastam tovább, mert a padlás homályára festve minden borzadályt átéltem, magam is láttam a két iszonyatosan szelíd két szemet. Elrejtettem a lapokat, sokáig ültem, sokat vénülve és zokogásra készen. Mikor leereszkedtem a létrán, a hegyormok már felhőkbe rejtőztek, a katlan fölött fekete fellegek dagadoztak, és a vihar hűvös előszele szántotta a kertek lombjait, virágzuhatagát. A társaság a zárt, üveges verandán ült, mindenki várta a nagy idő zúgását, de azért izgatott hangokat is lehetett hallani. — Már el is ment? — Igen, ebben az istenítéletben. — Gyalog, vagy kocsin? — Kocsin, a sánta Gergely kétszáz pengőt kapott tőle, az imént indultak el. Valahol a bükkösben járhatnak. — Bolond amerikánus ... vajon mi ütött beléje. A fekete eget kénköves sárgazöld villámok repesztették, a szörnyű vihar megkezdődött, és az emberi beszélgetés elcsöndesült. Az öreg néni keresztet vetett. Egész éjjel zengett az ég, rengtek az ablakok, recsegtek a gerendák. És reggelre kelve, amint sápadtan, összetörve léptem a kiskertbe, fönséges ragyogás, csend és illat terült a völgyre. Az ázott föld tele volt virággal és a virágok közt holt pintyőkét találtam: a vihar ölte meg. Dél felé megjött a sánta Gergely — kocsi és ló nélkül. Vacogva keresztet hányva mindjárt a plébános úrhoz ment, és letett elébe tíz darab ezerpengőst. Hogy ő azt a templomnak adja, mert az este az ördögöt vitte. Ügy történt, hogy amikor már nagyon erősen zúgott a vihar, az ördöngös idegen úr még mindig följebb akart menni, át a hegyen a szakadékok között. Aztán, mert Gergely ellenkezett, hát odaadta neki a pénzt, ledobta maga mellől, és közibecserdített a lovaknak. Egyenest a szakadékoknak hajtott ... Mi lett vele, nem tudja, de ezek az ezresek világítottak a sötétben. Ebédnél egyébről se beszéltek. — A bolond amerikánus ... Vajon mi lett vele? — Odaveszett, biztosan odaveszett. — Hanem — mondta Károly bácsi —, nem megy ki a fejemből, mennyire hasonlított Pápai Palihoz! — Talán az is volt — böktem ki elvörösödve. — Ugyan fiacskám — suttogta anyám —, ne szólj bele, ha a nagyok beszélnek. — Akárki volt — szólt ismét Károly bácsi —, a pokol nyelte el ezt is, mint azt a másik gazembert... Így szálltak a beszédek, én pedig arra gondoltam, hogy az amerikánust nem nyelhette el a pokol, mert a poklot magában viselte. (1918) ILLUSZTRÁCIÓ: SZAK ANDRÁS 19
