Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-11-26 / 24. szám

VILÁGTÉRKÉP, MAGYAR NEVEKKEL

Az első terem főfalán falitérkép, alatta kivilágítható kazetták több tucat fényképpel, a képek mellett nyomógomb.

Ha megnyomunk egy gombot, a világtérképen színes füzérként apró villanyizzók sorozata tűnik elő. A fénylő, szikrázó nyomvonalak azokat az egymást néha ismétlő, máskor keresztező útvonalakat ábrázolják, amelyeken magyar utazók és felfedezők a XIII. századtól napjainkig bejárták a világot gazdagították földrajzi ismereteinket.

E nem mindennapi kiállítás színhelye, a főváros peremén fekvő Érd, ott is a 150 éves Wimpfen kúria, amelynek falai között az érdi tanács helyt adott a Magyar Földrajzi Társaság vállalkozásának: a Magyar Utazók és Földrajzi Felfedezők Kiállításának. A rendezők — dr. Kubassek János és Takács József — számítanak arra, hogy a már ma is gyűjteményesnek mondható kiállítást tovább bővíthetik méltatlanul elfelejtett utazóink és tudósaink még kallódó emlékeivel.

Hol kezdődtek ezek az utazások, amelyeket mai ismereteink szerint nem is nevezhetünk utazásnak, legfeljebb sok gyötrelemmel járó vándorlásnak, mégpedig megbízható információk és nemzetközileg szervezett védelem nélkül? A magyar történelem Juliánus barátot tekinti az első utazónak, aki megkereste és megtalálta a Volgán túl élő magyarság otthonát, hazatért, majd elindult második útjára, de a „maradék” magyarság szálláshelyeit az előnyomuló tatárok már feldúlták, a népet szétszórták. A Juliánus barát vállalkozásához mérhető nagy felfedezések új kora három évszázadot váratott magára.

Magyarországot az Európa meghódítására induló muzulmán

birodalom fojtogatta. A török elől menekült Angliába, s lett egy újfundlandi expedíció áldozata Budai Parvienius István, akiről halála 400. évfordulóján külön is megemlékezünk. Szepsi Csombor Márton, az egyik legelső magyar útikönyv szerzője, Zalánkeményi Kakas István, az 1590-es 1600-as évek diplomatája szabad emberként utazott a világban. Ám a török fogságot szenvedett magyarok útinaplói, fogság-krónikái is hű képet adtak a török birodalomról. Az elhurcolt magyarok eszméletük utolsó lobbanásáig teljesítették a kényszerű kötelességet, leírták a világhódító török birodalmat, de térképeket is rajzoltak. Lázár deák 1528-ból származó térképe a maga korában a világ legjobb térképei közé tartozott.

Később, már a Habsburg uralom idején, kalandos utakon jutott el néhány magyar messzi országokba. Benyovszky Móricz négy világrészt járt be. az irodalmi közvélemény kalandhősnek könyvelte el, holott felfedezőnek sem volt jelentéktelen. A „vakoló”, — vándorló — iparoslegények közül is kiemelkedett néhány tehetséges leíró, mint a bajai Jelky András szabólegény és a pozsonyi Jetting Károly.

A nagyszombati egyetemről indultak a jezsuita misszionáriusok Dél-Amerikába, köztük volt Éder Xavér Ferenc, Brentán Károly és Szentmártonyi Ignác, akik a délamerikai dzsungelországok első, hiteles térképeit készítették. De a fejlődő, izmosodó magyar tudományos világ nemcsak az egzotikus országokra fordított figyelmet. A hazai tájak kutatásával megvetette az alapját Magyarország „felfedezésének”, ami jószerivel napjainkban is tart. Bél Mátyás, Mikoviny Sámuel és Kitaibel Pál nevéhez fűződnek az első, jelentős tudományos leirások Magyarországról.

A reformkor, a Magyar Tudományos Akadémia megalapításának kora — ha nem is anyagi, de szellemi — segítséget nyújtott a kutatóknak, akik főleg Nyugat- Európa és Amerika iránt érdeklődtek, de az őshaza ködképe ismét fellobbant, s olyan áldozatos utazó-kutatókat indított kelet felé, mint Körösi Csorna Sándor. A szabadságharc bukása után emigrációba kényszerült a magyar szellemi élet számos kiválósága. Közülük Xantus János munkássága is igazolja, mit köszönhet a világ a magyar tudósoknak. A kiegyezés után a magyar földrajztudomány felvirágzása kezdődött, Hunfalvy János vezetésével megnyílik az első földrajzi tanszék, s a híres professzor kezdeményezésére megalakul a Magyar Földrajzi Társaság, fejlődik a térképészet, amelynek jeles képviselője Kugotovitz Manó.