Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-10-29 / 22. szám

PÁLYAMÓDOSÍTÁS

Zizi, művésznevén Böjté Kata, született Bögre Gizi — a színigazgató adta neki a Böjté nevet — régi erdélyi név, Szabó Dezső regényhősét is így hívták, magyarázta, Zizi fintorogva tudomásul vette, hogy ezentúl Böjté lesz, jobb szerette volna, ha a fiúja a plakáton az igazi nevét látja, s elhenceg a haverjainak, a kis Bögre főszerepet játszik, mindig tudtam, hogy mocorog benne valami. De hogy ilyen klassz!

Hogy ragadt rá a Zizi név? Pista zizegte a fülébe csókolózás közben, amikor a szavaknak semmi értelmük, az összetorlódó betűk susognak, búgnak, vallanak. A következő Pista is zizegett, bár őt nem Pistának hívták, de az ő forró zümmögéséből is a Zizi név bomlott ki.

Böjté Katát úgy fedezték fel, mintha ásatáskor a munkások olajforrásra bukkannának. A közönség hitetlenkedve bámulta. Megdöbbenés, csodálkozás kísérte minden mozdulatát. Ki ez a bűvös teremtés, aki azt is tudja, amit a szerző nem tud? Nemcsak a színpad telt meg vele, belopódzott a szobákba, kávéházi asztaloknál őt tárgyalták, egy korty fekete, egy korty Zizi. Parasztlány, jegyezte meg egy parasztpárti képviselő, zamatos kiejtés, az anyatejjel szívta magába. Az ujjain is látszik, kapához szokott ujjak. — Ugyan! — legyintett a kisgazdapárti államtitkár, mert a művészetet koalíciós alapon mérlegelték, sőt a művésznőket is. — Nagyon is hajlékonyak az ízületei. A marosvásárhelyi Böjtéék leszár" mazottja. Ismerem a főispán nagybátyját, ugyanaz a merész, ruganyos test. — Munkáslány — mondta a kommunista főszerkesztő. — Egy üzemi rendezvényen tűnt fel. Árad belőle a munkásöntudat, a változtatni akarás.

Zizi egy vidéki városkából szökött Pestre, krétával írta az ajtóra: „Megpróbálkozom a színházzal. Ha bevágódom, küldök neked mosógépet.”

A mosógép rövidesen megérkezett. Bögréné letakarta, hogy ne is lássa. Varrodába akarta adni a lányát; szép, tiszta foglalkozás, jó kereset, s amíg próbára várakoznak a hölgyek, elcsevegne velük, egy varrónő anyjának kedvében járnak.

Zizi kíváncsian forgatta a képesújságokat, melynek színlapjáról Böjté Kata nézett rá. Olyan Böjté, aki csupán a képzeletben élt. Pofon vágta magát, hogy észhez térjen. Nekiesett a kritikának, kukkot sem értett belőlük, a soron levő Pistát kérte meg, magyarázza el, mit jelent az a sok idegen szó, boldog legyen-e tőle, vagy bőgje dagadtra a képét.

Mrs. Torthon hátradőlt a repülőgép ülésén, kihalászta táskájából az útlevelét, figyelmesen betűzgette, mintha idegen szöveget tanulna: Bögre Gizella. Sose jött rá, mi volt a titka, miféle varázslat játszott vele, hogy az ő torkából törtek elő azok a hangok, melyektől elállt az emberek lélegzete, s nem mertek megmozdulni, hogy a zsebkendőjükért nyúljanak. Böjté Kata. Az útlevélben nem szerepel ez a név: Mrs. Torthon született Bögre Gizella. Bögre Gizella már nem emlékezett. Az anyja mesélte vádlóan, szemrehányóan, hogy hazudós volt, sokat vesződött vele, attól félt, kelekótya, mert beszélt magában, ok nélkül sírt, ok nélkül kacarászott, és elterült a földön, egyszer a háztetőre mászott, s ott szavalt.

A Böjté Kata-korszak maga volt a beteljesülés. Akkor ébredt rá, mikor már mindent elrontott. A vakmerőség segítette a pályán,

már-már kíméletlen őszintesége meghökkentette az embereket, sose próbálta kibogozni, mi az a más benne, amitől felforrósodik a levegő, viharos tapsra csattantak a tenyerek.

Albérleti szobájában a virágok eltakarták a rendetlenséget; orchideák hevertek a szétdobált ruhákon, szegfűcsokrot húzott ki a hócsizmájából, felmosóvederben illatoztak a rózsák. Mit szeretnek rajtam? — kérdezte az öltöztetőnőt, aki pletykákkal fűszerezett lecsót főzött neki. — Hogy nem vagy művésznős. Akarsz még egy kanállal? Ez az odapirult a legjobb! Egyszerű vagy, mint egy sörnyitó. — Szebbet nem tudsz kitalálni?!

A stewardess italokat kínált Mrs. Torthon nemet intett, bódult volt az izgalomtól, belsejét marokra fogta a szorongás. Emlékei talpra ugrottak, mint riadóra a katonák. Zaklatottan színes esztendők, robbanó sikerek, halálos szerelem, de a legvadabb ölelés közben is arra gondolt, hogyan játszaná el.

— Próbáljuk el újra! — lihegte. — Hagyd szabadon a szemem. A szemem a munkaeszközöm.

— Ez jár a fejedben? — A férfi hangját élesre fente a sértődés.

— Színész vagyok. Szavak nélkül, minden pórusommal fejezem ki: imádlak.

— Nem tudod lefejteni magadat a szerepről. Bögre Gizi elsüllyedt Bojté Katában.

Mrs. Torthon elővette a pudriéját. A tükör bepárásodott lélegzetétől. Csak nem sírok? Már megengedhetem magamnak. Nem kell vigyázni, hogy privát fájdalmaim elsodornak, az igazi könnyek eláztattak volna. Csak amikor meghajoltam a vasfüggöny előtt, hagytam legördülni egy könnycseppet, semmi közöm nem volt hozzá.

Két nő összesúgott mögötte. Leplezetlen kíváncsisággal méregették.

— Bocsánat — szólalt meg az egyik —, nem Böjté művésznő?

— Nem — mondta kurtán.

— Annyira hasonlít hozzá. Rajongtunk érte. Minden darabban megnéztük.

A szíve a torkában ágaskodott. Újságjába temetkezett, csupán egy mákos sáv látszott a hajából.

— Ne vegye tolakodásnak, hogy megszólítottuk. De meg mertem volna esküdni, ugyanaz az izgalmas arc. Ilyen hasonlóságot! Talán rokona a művésznőnek?

Tagadólag rázta a fejét. Évtizedek kellettek, hogy eltépje a múltjához fűződő szálakat, fogcsikorgatva aludt el, a mosolya is csikorgott, felejteni, felejteni, nem vagyok azonos Böjté Katával. Mrs. Torthont alakítom, az ő észjárását követem, lelkiismeretesen végzem Harry mellett a titkári teendőket. Harry hűvös amerikai, nyoma sincs benne annak a kedves linkségnek, amit otthon megszoktam, én is hűvösre vettem a figurát, csupán a szám mosolyog, kötelező keep smiling, nem veszek részt benne. Szidom magam, hülye tyúk, ujjonganom kellene, az anyád hasában sem volt ilyen jó dolgod, divatos fogorvos a férjed, álomszép házad van, két kocsid. Harry egy önkiszolgáló étteremben bukkant rám, tányérokba mertem a levest, nem bírtam felfogni, hogy kerültem ide, mindent pontosan tudtam, de próbáltam elhitetni magammal, gonosz álom gyötör, mindjárt felébredek, és rohanok próbára, királynő leszek, vagy koszos virágáruslány, bőrükbe bújok, a tüdejükkel lélegzőn.

Palotai Boris (1904-1983)

„Boris", ahogyan évtizedeken át minden olvasó ember nevezte a rendkívül népszerű és közszeretetnek örvendő írónőt, Nagyváradon született. Édesapja katonatiszt volt, honvéd százados, hivatása ellenére gyöngédségre vágyó és gyöngédséget árasztó ember, „erős a gyanúm - Irta róla egyik visszaemlékezésében Palotai Boris -, hogy kardját leukoplaszttal ragasztotta a hüvelyébe." Hárman voltak testvérek, a „nyugtalan, kiváncsi és mohó Palotai-lányok", gyerekkori idilljüknek az apa hirtelen halála vetett véget 1916-ban. Ekkor édesanyjuk Kassára költözött, ahol Palotai Boris felnövekedett, s ugyancsak nehéz körülmények között elindult önálló élete útján. „Kassai emlékeim körülfonják, behálózzák az életemet. Ott voltam diák, ott voltam fiatal, ott voltam szerelmes, ott mentem férjhez, ott született fiam, ott ismertem meg a munka ízét, ott lettem szegénypárti, ott kötöttem barátságot a stószi Fábry Zoltánnal.” Egyéves volt a fia, amikor a férje meghalt, ő újságíróként dolgozott; a Nap c. möhrischostraui újság kassai tudósítója, s a pozsonyi Magyar Újság munkatársa volt. Első könyve verseskönyv volt, s Kassán jelent meg 1926-ban; írói sorsát azonban az döntötte el, hogy az Instruktor kisasszony c. novellájával dijat nyert a Nyugat pályázatán, majd az Athenaeum kiadónál sorra jelentek meg kitűnő ifjúsági regényei. 1939-ben került föl Kassáról Budapestre; gyerekkora és ifjúsága fullasztó élményvilágát megidéző regénye, a Kegyetlen ifjúság, 1943-bcin már itt jelent meg. A háború után, 1952-ig, a Népszava munkatársa volt, aztán kizárólag az irodalomnak élt. Sorra jelentette meg regényeit és novelláit, és sokoldalú tehetségéből sikeres filmek (Kiskrajcár, Én és a nagyapám, Ünnepi vacsora stb.) írására is futotta. Nappali sötétség című filmje, melyhez A madarak elhallgattak című, a fasizmus üldözöttéinek bújkáló életét ábrázoló regénye szolgáltatta az anyagot, a locamói filmfesztiválon a zsűri különdíját nyerte el, a Nő a barakkban c. televíziós filmje pedig a monte-carlói filmfesztivál nagydiját. - Saját korának társadalmi arculata, emberi világa iránt szenvedélyesen érdeklődő író volt, tele érzékenységgel, részvéttel és megértéssel a megalázottságból és kiszolgáltatottságból eredő, sokszor észrevétlen és néma szenvedés iránt. Ennek volt a megszóló Itatója, pátosz nélkül, megcsillantva a humort is a tragédiában, hiteles és bűbájos légkört árasztó írásaival. 1958-bun jelent meg legsúlyosabb regénye, a Keserű mandula, amely a személyi kultusz éveiben ábrázolta a koncepciós perek áldozatai hozzátartozóinak az életében a József Attila-! „mért nincs bűnöm, ha van" lélektépő állapotát; másik kiemelkedő regénye, a Zöld dió a mai tinédzserek életének jellegzetes válságait jelenítette meg. Harmincegynéhány könyvet írt, pályáján több kitüntetést kapott, többek között kétszer József Attila-djat, s folyamatosan a legnagyobbat: az olvasóközönség állandó érdeklődését és szeretetét. Mi volt a titka? Talán az a megvalósított urs poetica, amelyet egy ízben így fogalmazott meg: „Az írók kicsit hazudósak. Én is az vagyok. Az igazat hazudom."

D. M.

20