Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-10-29 / 22. szám
SZOMSZÉDOK I. emelet 16.: Zsoldosék gyedtek vele ismeretlen emberek, akik — mint nézők, rádióhallgatók — örültek látásának és egyszerűen csak közölni akarták vele, mennyire szeretik, amit csinál. „Látod” — mondta — „ezért nem tudnék én élni máshol, legyen akármilyen gazdag vagy pálmafákkal teli paradicsom. Pesten itthon vagyok, ismerősöm mindenki.” 1945-ben költöztek a házba. Zsoldos Imre a pokoli munkaszolgálatos évek után a Don mellől tért haza, és itt rokonoknál találta meg édesanyját. A lakótársak közül csak egyet említ: Medgyasszai Vilma, a békeévek híres énekesnője a negyedik emeleten lakott. „1956- ban, az októoer végi viharos napokban én vittem fel neki naponta a kenyeret, a lépcsőjárás már nehezére esett. Kávéval és egy kupica itallal várt, én voltam számára az „élő újság”, az egyetlen szál a világban.” Faggatom, hogyan lett zenész, hogyan alakult ez az életpálya? — A családban hagyomány volt a zene művelése. A bátyám a Budapesti Hangversenyzenekarban játszott. Hub&y-tanítvány volt. Hatéves koromban megtanultam furulyázni, gyermekzenekarban játszottam. A trombita lett az igazi hangszerem. Tizenhét évesen a győri KIOSZK-ban zenéltem. Pénzt kerestem és közben tanultam, a Zeneakadémiára jártam. (A felszabadulás után — utólag — vettem át a diplomát.) 1945 után mulatókban játszottam, aztán a rádió következett. A tánczenekar vezetője voltam 1950-től a nyugdíjig, azóta meg világjáró zenész vagyok.” — Sohasem kísértett meg, hogy a mások alkotásainak közvetítése mellett magad is kipróbáld a zeneszerzés mesterségét? — Mindig játszottam a gondolattal. A rádióban azonban az volt az elfogadott norma, hogy a beosztásommal összeférhetetlen a zeneszerzés. Most meg már késő. Sárosi Katalint kérdezem a pályáról. — Mindig énekesnő akartam lenni. Először kórusban énekeltem. Nagyon szegények voltunk, reménytelen dolog volt saját zongoráról akár álmodni is. Az iskolai szertárban gyakoroltam. Emlékszem a légiriadók félelmetes élményeire a sötét szertárban, amikor a homályban csak az ott álló csontváz fehérsége látszott, és jobban ijesztgetett, mint odakint a robbanások. Tizenkét éves voltam akkor. És ma is előttem van a kép: a lépcső tetején lámpa világít, és én megyek felfelé a világosságba. Lassan huszonhat éve már, hogy énekesnő lettem; ott ült az ismeretlen közönség, és a torkomban dobogott a szívem, lesz-e hangom és lesz-e sikerem? Azóta ez az életem. Hétköznap és ünnepeken, szép és rossz időben. Próbák, előadások és a feszültség. — Az a tétel, hogy a párhuzamos pályák csak a végtelenben találkoznak nem igaz, vagy vannak kivételek ...? — 1961-ben történt, hogy egy zenekarral próbát énekeltem a rádióban. A zenekar nem felelt meg, Imre szerint gyenge volt. de én — úgy látszik — megtetszettem a szigorú szakértőnek, mert házasság lett a vége, és 1962-ben megszületett Gabi is. — Akkor javaslom, adjuk át a szót Gábornak. — Nagyon egyszerű és rövid a múlt. Iskolás koromban már megtaláltam a nekem való modern hangszert: a dobot. Azóta éjjel-nappal gyakoriok, mint ezt a szomszédok nagyon jól tudják. (El kell ismernem, gondolom magamban, hogy Gabi rendkívül tapintatosan dobol a lakásban. „Lábujjhegyen és hangfogóval” dolgozik. Vagy a falak vastagok. Igaz az ajtót mindig becsapja, amikor elmegy, felzeng a ház, és mindenki tudja, hogy Gabi viharzik el otthonról. Hiaba a fiatalos lendület. . .) Gabi folytatja: „A Zeneakadémiára járok, gyakran szerepelek a rádióban, televízióban, koncerteken. Voltam apámmal nyugati magyarok közt. Ja, és házasodom. — Szeretném megkérdezni, mi a Zsoldos család művészi hitvallása. (Megállapodnak, hogy a szóvivő: a családfő lesz.) — Boldog emberek vagyunk, azt csináljuk amit legjobban szeretünk, és az már csak ráadás, hogy pénzt is kapunk érte. (Azt hiszem, fizetnénk is, hogy játszhassunk.) A nyugdíj nálam nem jelent visszavonulást, hanem rengeteg fellépést. Ügy építjük fel műsorainkat, hogy figyelünk a közönség igényeire, és elégedettek vagyunk, mert szeretnek minket. — „Túl szép a leányzó." Nincsenek művészi konfliktusok, megpróbáltatások? — Gondok nélkül élet sincs. És nemcsak arra gondolok, hogy nehéz összeegyeztetni a családi kötelezettségeket a művészi pálya független körülményeivel. (Ha hetekre elutazunk például Brazíliába, vagy Amerikába és idős édesanyám marad egyedül itthon, sok az izgalom. Tudom persze, hogy a jó szomszédokra mindig számíthatok, de a fel gázsi elmegy a telefonokra.) Voltak nehéz időszakok a pályán is. Mindent elöntött a beatzene. A divat a zenei élet peremére szorította azt a stílust, amit mi képviselünk: jó szövegek, szép melódiák. Át kellett vészelnünk ezt a korszakot, és nem voltunk hajlandók stílust váltani. A közelmúlt aztán visszahozta a melódiát. Ezt nevezik sokan nosztalgiahullámnak, de én nem értek egyet ezzel. A közönség jelentős hányada megcsömörlött az önmagáért való hangerőtől. Nem akarja „sokkoltatnia” magát, hanem kellemes muzsikára szomjas. Ezt az időt kellett — pestiesen szólva „kibekkelni”. A beatzenekarok nagy része a saját dalait énekli, a kotta nem erős oldaluk, és például Fényes Szabolcs dalait nem nagyon játszhatná el egy összeverődött zenekar. Mi kialakítottuk a magunk műfaját, egy sajátos családi „show”-t, különleges hangszerekkel: az éneklő fűrésztől a kis harmonikáig. Sokszor voltunk külföldön is magyarok között. Auszráliában például kétszer is. Játszunk hazai slágereket, de új számokat is, és az illető ország legnépszerűbb dalait is előadjuk, mondjuk Bicska Maxit angolul és spanyolul is. Szívesen dolgozunk: ez a hivatásunk, a szenvedélyünk és a hobbink is. Ez az élet központja nálunk és a másik fő tengely a család. Aztán hirtelen dördül az ajtó. akkorát szól. mint egy jól fejlett mennydörgés. Gabinak jelenése van. Vegyük ezt jeladásnak, befejezzük a beszélgetést. Ritkán adódik ilyen békés, csendes este, pihenjenek a szomszédok. SZÁNTÓ MIKLÓS 19
