Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-10-29 / 22. szám
HÁTIZSÁKKAL SZATMÁRBAN Nem vagyok vérbeli turista, de szeretem, ha a lábam a földet éri. Kocsival többször jártam már Szatmárban, az autó gyorsan célba ért, de éppoly hamar el is vitt onnan. Az emberben a látványnak is csak a röpke pillanata maradt, csupán csak annyi, mint mikor a függönyt egy pillanatra elhúzzuk az ablak előtt. Embert és tájat akartam látni, ezért csomagoltam egy júliusi napon turista szakértelem nélkül a hátizsákba, vállunkra vettük házunkat, a sátrat is. Vásárosnaményig ugyan vonaton, de onnan már gyalogosan indultunk az Alföld s egyben egész Magyarország legkeletibb részébe. Mint egy óriás liget hívogatott a Kraszna, Szamos, Túr, Tisza vidéke. Dús füvű legelők, mogyoróbokrok, egyedülálló nyárfák, nádas, buzogányos tocsogók mellett egyre több birkanyáj kísért minket, s jelezték is félreérthetetlenül: ez már Szatmár. * Tivadar egy pöttöm falu Tiszánk egyik kanyarulatában, dióligettel körbefonva. Camping — mutatja sátor jelével a térkép, hogy végre letehetjük házunkat a hátunkról. Belépti- és táborozási díj nincs, az idegenforgalomnak még hivatala se, helyette viszont — vagy talán éppen ezért — hétköznapi, háborítatlan nyugalom a diófák eget takaró lombsátra alatt. A tisztás közepén fehérre meszelt falú csárda, csak a nevében az, mert ócska, falusi kocsmára emlékeztet inkább, kerthehelyiségben rozsdás vasasztalok, zenekar nélküli táncplacc. És pár lépésre, fagyökérből kiképzett lépcsőn megközelíthetően a szőke víz, amely most engem inkább tisztaságával lep meg. Mint egy önmagát kellető, mesebeli lány, olyan a Tisza. Szelíden rakja a kanyar belső partjára a bársonyos homokkal kevert gyöngyös kavicsot. A túlsó part, a hullámtörő sem tűnik oly ijesztőnek, mint, ahogy mondja az alkalmi, kanyarbeli „uszodamester”, az öreg halász. Igaz, 1970-ben nem is ez a víz, hanem a Szamos rombolta Szatmár falvait. Fehérgyarmaton áll az 1970-es Számos-völgyi árvíz monumentális emlékműve. De emlékeztetőnek, áruló jelként a házakon is ott a csík, úgy nyolcvan centiméterre a földtől. Az újonnan tatarozottak is ledobják a vakolatot. Bay Lászlónak, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat járási titkárának a címét még Nyíregyházán tettem zsebre, hozzá igyekszünk hát, abba a házba, amelyik a vészes időkben is állta a sarat. — Szerencsénk volt — mondja a gazda, miközben befelé invitál a négyszobás lakásba — pedig rettenetesen féltünk, mert 69 decemberében költöztünk be, és a rákövetkező tavasz májusában jött a víz! Arra még visszagondolni sem jó, szörnyű látvány volt ez a város még az árvíz utáni években is: pocsolyás, sáros, bűzös, az emberek lelkiállapota, családi élete is megsínylette a sok bontást, rontást! Kétéltű járművekkel, helikopterrel telepítették ki a falut, mert akkor még az volt, nem város. Mindenütt mozgolódás, riadalom... — Mi, felnőttek, kinn voltunk az utcán — veszi át a kényszerű emlékezés fonalát a feleség — a gyerekeket, meg a szomszédokét is letettük aludni ide hozzánk, mert a mienk volt az utca legmagasabb pontja. Este jönnek ám a tanácselnökék, akik addig kinn voltak a parton, hogy Tunyogmatolcs felől is áttörte a gátat a Szamos. Gyorsan, amíg még lehet, menjünk! — Kisarnál simán átjutottunk gépkocsival a hídon — folytatja ismét a férj — de voltak olyan hírek, hogy Vásárosnaménynél már körbefogott bennünket a víz. A töltés mellett mentünk, persze nem néztük akkor a kilométerórát, csak nyomtam a gázpedált. — Mindent itthagytak? — Semmit se pakoltunk föl, csak a gyerekeinket kapkodtuk, a szüléimhez menekültünk, Debrecenbe, ott láttuk aznap este a TV- ben, hogy Kisarnál a helységjelző táblát mossa a víz... De ahogy lehetett, rögtön jöttünk. Már Győrtelek mellett, a vasúti átjáró után, Tunyogmatolcson láttuk, hogy félkönyékre ereszkedtek a házak, borzalmasan izgultunk! Olyan nehéz szag volt, a víznek az az undok szaga ... Valóban nem is jó erre emlékezni — gondoltam — amikor egyszerre hallgattak el mindketten, s talán, hogy ne kényszerítsem őket a folytatásra, vagy, hogy csak megtörjék a csendet, a házigazda tölt a füstszínű poharakba a lugasról származó, saját termésű borból. Koccintáskor már én is a mában járok, mert a nehéz idők romja felett, a XV. századi gótikus templom négy fiatornyos sisakkal fedett tornya alatt alig tíz esztendő leforgásával egy város épült fel: gyárral, iparral, autóbusz-pályaudvarral, gyógyfürdővel, szóval egy korszerű település minden kellékével. Ki nem mondott gondolatomat folytatja Bay László is: — Előtte nem hittük, hogy ilyen összefogásra képes az ország. Üj lakónegyedek, utcák sora épült, nevükben megörökítve munkásait, mert a Borsod utcát a Borsod megyeiek brigádja, a Szolnokot a Szolnok megyeieké építette ... Megbékéltek az emberek. Persze, amikor a templom előtt elmennek, ott van az árvízi emlékmű, mindenkinek jel arra, hogy mi volt és milyen összefogással épült föl a város. * Máskülönben a békeidőnek is megvan a maga gondja. Tunyogmatolcs a városhoz közel, campingunktól kissé távolabb esik. Ezért, hogy ne kelljen mégegyszer erre kanyarodnunk, betérünk a falu autócsárdájába, megkóstolni a szatmári tepsis húst. Alkalmi asztaltársaságunk beszélgetésének vezérfonala az elmúlt évek rossz eredménye a mezőgazdasági termelőszövetkezetben. Értelmiségitől kezdve a segédmunkásig mindenféle rendű-rangú ember beleszólt a vitába, amelynek lényege: eredményük „a nulla alá” esett. Belejátszott ebbe sok minden, bizonyára az elmúlt évi almatermés eladhatatlansága is, de legalább ilyen súllyal a szakvezetés hozzá nem értése. Az új vezetés kiutat keres, az erdőre építve beindította a fűrészüzemet, ám az asszonyoknak nehéz a körfűrész. — Német, holland eladásra gyártunk ládákat — magyarázza egyikük. Félünk a géptől, a fa minősége sem az a hajh de jó, és nehéz is! Nem tükör alatt nőtt fel egyikünk sem, de azok 20—30 kilogrammos fák! Félünk, szorongunk saját magunktól is, mert nem értünk hozzá igazán. Rá kellene érezni a gépnek a hangjára is, ha megreped a fűrész, már hallanunk kellene, de aki a mezőn nőtt fel, ezt nehezen tanulja meg... — Miért nem mennek el máshova munkát keresni? — Mert itt születtünk, ideszoktunk, itt a család, itt vannak a gyerekek, hogy mennénk el? Beszélgettünk a múltkor a főagronómussal is, valami más kellene, valami nekünk való munka: azok a rettenetes nagy fák, csomorosak, göcsösek, az megringatja ám a fűrészt még a férfiak kezében is. Nem akarunk mi senkit sem bántani, hisz ilyen helyzetben tudjuk, hogy nagyon nehéz egyről a kettőre is lépni, de hát mindenkinek kell a pénz, nem mindegy, hogy ki mennyit visz haza. Bizony sok mindenre kell a pénz például „staférungra” is, és, 3 mert szokás szerint ma is meg kell adni a módját az esküvőnek. A falu egyik portáján ácsolják már a hatalmas lakodalmi sátor tartógerendáit, jó héttel a lakodalom előtt. Az ifjú pár szünidejét tölti itthon, mindketten egyetemisták, a kislány Debrecenben, a fiú Pesten. — Nem tudjuk lebeszélni őket, pedig olyan kis árvák még szegények — sopánkodik a leendő anyós —, hisz fészket sem tudnak rakni, amíg tanulnak. A kis Marika szeretne átmenni Pestre egyetemre, hogy aztán ott kapnak-e valamelyik kollégiumban egy házastársi szobát, azt nem tudjuk. — Amíg egyszuszra mindezt elmondja az asszony, már húz is beljebb a konyhába, aminek az udvarról is van bejárata. Így kímélik a szobákat, pedig abból legalább öt van, de így szabadulhattak meg a hajdani nyárikonyhától. Egy tál, a húslevesben frissen főtt zöldséggel kínál, s mikor kiderül, hogy „finnyás pesti” létemre én ezt szeretem, kapok hozzá húst is. Rágicsálás közben már a hímzett ágyneműket mutogatja, én meg magamban meditálok; a 12
