Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-10-29 / 22. szám
gyerekek még bölcsen hallgatnak róla, hogy hol szeretnének lakni. Csak remélhetjük, hogy visszatalálnak majd erre a vidékre, és ezt nem valami szokványos okoskodás mondatja velem, hanem Szatmár. Mert, bizony, ahogy a szövetkezet példája is mutatja: szükség lenne itt a kiművelt fejekre. * Két nap sem telt el a táborozásunkból, és már ismerősök köszöntének jókor reggel, ahogy kidugom a fejem a sátor nyílásán. Sárga színű, olajos töltetű üveggel, igazi szatmárival kínál egy előttem neve-nincs, de mosolyáról annál ismerősebb bácsika. Éjjeliőr valamelyik üzemben, feleségét vesztvén egyedül él, így 24 óra szabad idejét a partra, a csárdára, a campingre — így hát ránk is — áldozza. Csepereg az eső, vigasztalanul dobol a sátor tetején ... De mégis, úgy látszik meg lehet ezt szokni, lábam indulásra kész, hogy az esőben mégse kelljen annyit gyalogolnunk, szomszédolunk Beregben, Tarpán. Alig négy kilométerre Tivadartól a Báthoriakra, Esze Tamásra, Rákóczira, Bajcsy-Zsilinszky Endrére emlékezem, s miután a történelmi helynek kegyelettel adózunk — fedelet keresve az eső elől — a presszóban találunk menedéket. Nyár és aratás lévén a kuruc brigadéros leszármazottai az időjárástól féltik a termést. Eszembe jut, jó lenne fölkeresni a termelőszövetkezet elnökét, vajon a környező falvak tönkrement üzemeivel szemben mi az ő sikerük titka? A titkárnő betessékel, az elnök éppen telefonál, ahogy szavaiból kiveszem, egy gépet sürget a kereskedelmi vállalattól. Hogy felvidítsam, humorizálni próbálok, mondván: meghoztuk nekik az esőt. — Lehet, hogy másutt kell — mondja — de itt nálunk van egy mondás: Beregbe csak az kérje, aki meg is tudja állítani az esőt! Mert nekünk itt minden munkára pillanatnyi idő van — magyarázza. — 1300—1500 hektár búzát négy-öt nap alatt el kell vetnünk, be is kell takarít anunk. A napraforgóval jártuk meg most már évek óta, hogy vártunk még egy kicsit, csak egy-két napot, mert még 1. Debreceni egyetemisták Tivadarnál 2. A szatmárcsekei temető 3. A fehérgyarmati „fiastomyú” templom 4. Tarpai ház FOTO: ANTAL ANDRÁS nem igazán érett, s mire leszedtük volna, a tányérrothadás elvitte. Itt, ha így megyen napokig az eső, a kombájnt lánctalpassal kell kihúznunk, a szalmaszállítót traktor vontatja! Hihetetlen költség! Aki nem próbál az időjárás eszén túljárni, az elbukott. Az árterületen belül kötött, vályogtalajunk van, ott az is baj, ha száraz, az is, ha vizes. Ember legyen a talpán, aki itt gazdálkodni tud. A talaj természete megszabja a termelésszerkezetet, az utóbbi pedig megkívánja a szakembereket. Nekünk itt Tarpán már nem kell mindenáron dolgozó, nekünk szakember kell, szakmunkás, technikus és mérnök. Aki tanulni akar, menjen, álljuk minden költségét. Tudja mi az érdekes? Úgy kell kényszerítenem a fiatalokat, hogy menjenek tanulni, most a napokban két érettségizett kislány sírva ment el a telexgépkezelői tanfolyamra, persze, amikor viszszajöttek, már hálálkodtak erélyességemért. Az alaptevékenységben, de a melléküzemágakban is megkövetelem a szakmunkásbizonyítványt. Az almával nem mentünk sokra — folytatja — de búzából évek óta hozzuk az országos átlagot, önellátók vagyunk takarmányból, a szarvasmarhatartást az utóbbi években tettük nyereségessé. De kellett valamit keresnem a felszabadult asszonyi munkaerőnek is. A tévé egy gazdasági magazin műsorát nézve, támadt az ötletem: orvosi fecskendőket újítunk fel, javítunk. Igaz, sok utánjárásba került, de most már sínen van a dolog: 30— 40 asszony dolgozik nekünk patyolattiszta munkahelyen, nyereségesen. Az eső az oka, hogy két napig rá se néztem a Tiszára. Harmadnap aztán nem ismertem rá a tegnap még bájosan tekergő folyóra. A strand fövenyét könnyedén odébbrakta, keskeny földnyelvet hagyván a parton. Kisaron át végig a töltésen, amerre az árvíz elől is menekültek, bogarak dongó erdejében kísértük a folyót vagy hat kilométeren át, amíg az út le nem tért Szatmárcsekére, Kölcsey Ferenc falujába. Díszsíremléke ott áll a csónak alakú fejfás temetőben. Olyannyira nem földöntúli ez a hely, hogy észre sem veszem, lehúzok egy faágat, már kezemben is a félig érett szilva, s ott ropogtatom a sírok felett. A legfrissebb, még koszorúkkal teleaggatott fejfát beérett, megrepedt, csupasz-barna csónakosok veszik körül. „B.F.R.A.” — azaz a Boldog Feltámadás Reménye Alatt — ismételgetem magamban a feliratokat, amikor keresem az öreg mestert, aki faragja ezeket, de megtudom, már ő is ott nyugszik, fejfája tanítványának, a 36 éves ácsmesternek remeke. A Túr ide-oda tekergő, mocsaras kis folyócska, megközelíthetetlenül zegzugos, gyalogútjaink során hol itt, hol ott nevet ránk. Turistvándiban egy múlt század végi vízimalmot hajt. Kömörőn át Penyige az úticélunk, a Szenkepart. Szenke vize balladáját már olvastam valahol: „1905-ik évben kilenc kislány belehalt a vízbe, beleültek a hajó orrába kiborultak a Szenke habjába.” A honismereti szakkör vezetőjét nem találom odahaza. A szemközti udvarról megszólít egy aszszony. Éppen sző. Magyarázza a szövőszék működését, rongyszőnyeg készül rajta. (Én is vettem tőle kettőt, méterét száz forintért, Pesten az áruházban három-négyszázért kaptam volna.) Az asszonynak jobb itthon a ház körül — mondja meggyőződéssel — és hátramutat, tyúkok, csirkék, kacsák, az ólban disznók, hátul a kert, valakinek meg kell csinálni ezt is. — A férfiak javarésze a Vízügynél dolgozik, naponta eljárnak, ha én is mennék, ki etetné az állatokat, ki művelné a kertet? Ha nem is adunk el, csak saját magunknak megvan belőle a főznivaló, már az is megéri. Kell is spórolnunk, mert a lányomékkal éppen most építkezünk. Az udvarról is felmérhetem — mert az alsó szint már mutatja magát — legalább száz-százhúsz négyzetméter alapterületű az új rész, a végén még látszik a régi vályogház csücske, most még oda megy be az asszony kávét főmi. A tálcával visszatérve a lócához tessékel, és nem kis büszkeséggel újra csak a házról beszél. Tudom, hogy életük főműve ez: „öt szoba lesz, két WC, lenn és fönn is, no és a fürdőszoba! Nézze ezt a lavórt. Csak ebben mosakodtunk mindig . . . * Kempingünk lakói meg éppen a túlkomfortosított életet hagyták maguk mögött.. . Egy este kedves társaság gyújtott tüzet, alföldi lebbencset főztek bográcsban. Debreceni egyetemisták, kajakkal, csónakkal érkeztek, ám korán reggel már a sátorból hallom az indulásra biztató vezényszót. Azért vízreszállás előtt még a két túravezetőt: Báti Gábort és Katona Attilát elcsípem egy-két mondatra. — Ilyen komfort nélküli vidéken nem túl nagy merészség elindulni egy ekkora túrára? — Már eltűnnek a híd alatt, de még fülemben cseng a nevető válasz: „nem árt, ha a srácok megtanulják, hogy ilyen körülmények között Iliit tud az ember teremteni magának.” Talán nem is nekik integetek ... A dióligettől, a Tiszától, nehéz sorsú emberektől, az agyagos, visszahúzó földből is kiemelkedőktől, a holtágaktól és a bogárzümmögésű töltésektől köszönök el. A viszontlátás reményében. PERJÉS KLARA 13
