Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-10-29 / 22. szám
GAZDAGABB AZ, AKIT KÉT KULTÚRA TÁPLÁL MAGYAROK VENEZUELÁBAN A házban mindenütt kínos rend, és tisztaság, szobájában is minden a helyén, az iratrendezők gondosan felcímkézve. Az ablakpárkányon fekvő Cs. Szabó-kötet talán az egyetlen tárgy, ami „csak úgy” hever — ám a könyvnek nyilván ott a helye, ahol éppen olvassák. A leuveni Collegium Hungaricumban vagyunk. Muzslay István profeszszor, jezsuita atyával a ház gazdájával, vezetőjével beszélgetünk sűrű pipaszó és szivarozgatás mellett. Vonakodik az interjútól, azt mondja: egy papi-ember ne nyilatkozzék, dolgozzon. Ám — ha jól éreztem — éppen papi-professzori hivatásának köszönhettem, hogy „megenyhült” irányomban, és végül is elnézte, hogy feljegyeztem szavait. Hisz talán így is taníthat, átadhat valamit tapasztalataiból. A pofesszor — a leuveni flamand katolikus egyetem tanára — nyugdíjazás előtt áll. Mérföldkő ez minden ember életében, amely visszatekintésre, az eredmények számbavételére késztet, és — az olyan csillapíthatatlan tettvágytól buzgó embereknél, mint amilyen Muzslay atya is — a jövő feladatainak kijelölésére. — 1955 pünkösdjén kerültem Leuvenbe — gyújt rá az esedékes szivarra — innsbrucki majd hollandiai teológiai és közgazdasági tanulmányok után. Hollandiában egy indonéziai rendházat ajánlottak, töprengtem elfogadjam-e? Töprengéseim vezettek Leuvenbe, Varga László atyához, aki akkor a jezsuiták leuveni filozófiai fakultásán társadalmi etikát tanított (a harmincas években és a negyvenes évek elején ő volt Magyarországon a keresztény munkásmozgalom, az EMSZO, legfőbb szellemi és lelki vezetője), és a tanácsát kértem. „Fontolja meg! — mondta —. Nem lenne-e valamiféle magyar munka, amit végezhetne. Nem véletlen, hogy az Isten minket magyarnak teremtett.” Egy találkozásom azután eldöntötte további utamat. Az utcán találkoztam össze egy nyurga, meglehetősen kopott gyerekkel, akivel valahogy szóba elegyedtem, kiderült róla, hogy magyar és csakhamar az is, hogy épp ebédért megy az egyik kolostorba. Elesettsége igen megrázott, s méginkább az, hogy megtudtam, nincs egyedül, több, magát kéregetésből fenntartó magyar fiatal tengődik a városban. Ekkor döntöttem el, hogy egyelőre nem megyek Indonéziába; magam köré gyűjtöm ezeket a fiatalokat, és felkészítem őket az életre. Először is írtam a kolostoroknak, hogy fogadják a magyar fiatalokat asztalukhoz, vagy az erre szánt pénzt adják oda, s én megcsinálom a konyhát. Így is történt, hozattunk Párizsból egy magyar szakácsot; a konyhánk megnyílt, és a kéregetésnek végeszakadt. Nem volt ez a kezdeményezés minden előzmény nélkül, ám a ház, az akkori Collégium Hungaricum — itt, ezen a helyen — igen lehangoló állapotban volt. Rendbehoztuk, kitakarítottunk, berendezkedtünk. Ügy volt, hogy ha feladatomat elvégeztem, megyek Indonéziába. A SZERZŐ FELVÉTELE Közbejött azonban 1956 — és Leuvenben is megjelentek a magyar fiatalok újabb csapatai. Az egyetemen az 1957—58-as tanévben 205 magyar diák tanult. A rektor rendelkezésünkre bocsátott egy hatalmas. akkor üres épületet, amit fél év alatt rendbehoztunk. Beköltöztünk, régi otthonunkat pedig viszszaadtuk a tulajdonosnak. Teltek az évek, a végzős diákok szétszéledtek, 1960-ra úgy 50—60, 1961—62-re már csak 32 diákunk maradt. Üj otthon után kellett néznünk. Végigmustráltam negyvenkét épületet, ám újra és újra visszatértem hajdani házunkhoz. Addig-addig, míg végül megvettem. Hogy miből? Az egyetem, s vagy kétezer főt számláló, még hollandiai éveimből származó baráti köröm adományaiból, pénzéből. A saját keresetem mellett még ma is ez a baráti kör a Collegium fenntartásának egyetlen alapja. Közben elkezdtem az egyetem közgazdasági intézetében is dolgozni, és lassan feladtam indonéziai útitervemet. 1961-ben neveztek ki tanárnak és a „Bevezetés a közgazdaságtanba” — című tantárgyat tanítottam első- és másodéveseknek. Emellett 1962-ben megalapítottam az egyetemünkön a Közép-Európai Kutatóintézetet. Ennek keretében az egyetem tanárai közreműködésével a közép-európai szocialista országok gazdasági és társadalmi életével foglalkoztam és foglalkozom ma is. 1963 óta húsz éven át ez az intézet folyóiratot is adott ki francia nyelven: Documentation sur l’Europe Centrale (Dokumentáció Közép-Európáról). A folyóiratban ismételten közöltünk tanulmányokat a szocialista államok szakértői részéről is és rendszeresen ismertettük kiadványaikat. Jól emlékszem pl. Berend Iván egyik tanulmányára, ami élénk és termékeny vitát váltott ki 1971-ben egyetemünk közgazdasági fakultásán. A saját tanulmányaim is főleg ebben a folyóiratban jelentek meg francia és holland nyelven. 1967-ben egy könyvem is megjelent hollandul: Economie en Welvaart van Hongarije (Magyarország közgazdasága és jóléte). Egy idő után mindenfelől áramlani kezdtek az érdeklődő diákok, akik Közép-Európa szakértővé akartak válni. Fontos diszciplínának tartom a Közép-Európával foglalkozó tudományokat, mivel ez a térség összekötő kapocs, híd a Kelet és a Nyugat között — geográfiai, történelmi, gazdasági, társadalmi és a szellemi vonások, tradíciók tekintetében egyaránt. A legjobb akaratot tapasztaltam munkálkodásom iránt a magyar tudományos körök vagy a Központi Statisztikai Hivatal részéről is: folyóiratomat, — amíg anyagi okokból ez év elején fel nem adtam — bőségesen ellátták forrásanyagokkal. A Leuvenben végzett magyar közgazdászok többsége szép karriert futott be, szinte nincsen olyan bank, ahol ne találkozhatnék volt belga diákjaim mellett — fontos beosztásban — volt magyar — tanítványainkkal, hogy csak Bárdos—Féltoronyi Miklóst vagy Lámfalussy Sándort említsem, de a neves atomfizikus. Deutsch Gyula és a kiváló nyelvész Sass Kálmán is leuveni diák volt. A hatvanas évek végéig 146 magyar szerzett itt diplomát. Ez idő tájt kezdtem el a magyar nyelvet és irodalmat is oktatni, az Élő Nyelvek Intézetében. Időközben az egyetem flamand és vallon részre vált szét; itt, Leuvenben, ahol kétéves a tanfolyam 12 első- és négy másodéves tanul; a francia egyetemen, Louvain la Neueve-ben — ott négyéves a tanfolyam — öszszesen tizenkét hallgatóm van. Elsősorban a magyar és a belga üzemek közti kooperációk miatt érdeklődnek főleg a flamandok a magyar nyelv iránt, oktatom a magyar közgazdasági terminológiát is. Egyébként pedig elmondhatom, hogy a kooperáció gondolatát Belgiumban az elsők között propagálták a leuveni egyetem közgazdászai. A magyar nyelv oktatásában nagy segítségemre volt a debreceni egyetem nyári nyelvtanfolyama, amire a belga—magyar kulturális szerződés keretében ismételten küldtem belga diákokat. Muzslay professzor eloltja soronlevő szivarját, és az épület hátsó traktusához invitál. Serényen falazó kőműveseket látok, kibontakozó helyiségeket. — Tudja, én szerény életet élek, tudok takarékoskodni, s félretett pénzemből hozzáfogtam otthonunk bővítéséhez. Üjabb könyvtárhelyiség, munkaterem épül; kis kápolnánkat is felújítjuk. Szeretném komoly kulturális intézménnyé kiépíteni otthonunkat, a magam szerény eszközeivel hozzájárulni ahhoz, hogy a belga diákság a közép-európai szocialista államok gazdaságitársadalmi életéről szakszerű tájékoztatást kapjon és, hogy a nyugati magyar fiatalság megmaradjon magyarnak, megőrizze anyanyelvét. Ismerem a szülők ezirányú félelmeit... nem tanulja meg jól a gyerek az új haza nyelvét, nehezebben illeszkedik be ... De évtizedek tapasztalatai mondatják velem, s ebben mélyen hiszek: gazdagabb az, akit két kultúra táplál... BALÄZS ISTVÁN Dr. Dómján János lelkész, a Budapesti Külső-Józsefvárosi Református Egyházközség lelkipásztora a közelmúltban tért haza kétéves venezuelai szolgálatból. A caracasi magyar protestáns gyülekezetnek volt lelkésze, de gondozta egész Venezuela protestáns magyarságát. Beszélgetésünk elején útjának előzményeiről kérdeztem. — Egyik volt iskolatársam, aki a venezuelai San Cristóbalba került, fölkeresett, s miután megtudta, hogy nyugdíjba készülök, azzal a váratlan ajánlattal állt elő, hogy menjek el Caracasba lelkésznek, nagy szeretettel fogadnak. Kissé későinek tartottam életem végén egy ilyen tengerentúli kiruccanást, de végül is elfogadtam a meghívást, s mondhatom, sok örömöm telt benne. Meglepő nyíltsággal és szívességgel fogadtak a venezuelai magyarok, akik elvárták, hogy olyan lelkészt kapjanak, aki megőrzi az egyház életében a magyar hagyományokat, magyarul tartja az istentiszteletet, gyermekeiket magyarul tanítja. — Hogyan tudná jellemezni a venezuelai magyarokat? — A caracasi magyarok zöme értelmiségi és tapasztalataim szerint jó magyar öntudatot tápláló ember. Már a múlt században kint járt Czetz János tábornok és jó hírnevet szerzett a magyaroknak. Dél- Amerikában 1919 után többen vándoroltak ki és találtak ott új hazát. A kivándoroltak zöme azonban 1944 után érkezett, és illeszkedett be a vendéghaza életébe. Nemegyszer kemény fizikai munka után lett belőlük mostanra megbecsült orvos, mérnök vagy éppen magas beosztású állami alkalmazott. Mondanom sem kell, hogy az emigráns ember érzékenyebb mint mi, mert mindegyikőjük hordozza a maga nehéz próbáját, nemegyszer sebét vagy keresztjét, de örömmel mondhatom, hogy a Venezuelába érkezett magyarok mintegy kilencven százaléka megtalálta a maga helyét. Fenntartanak egy óvodát is, ahol a parányi gyermekek édes spanyol kiejtéssel magyarul tanulnak. „János bácsi, keljen föl!” — engem ezzel a dallal fogadtak megérkezésemkor. Működik egy hétvégi magyar iskola, a cserkészcsapatok foglalkozásain is magyarul folyik az oktatás. Felsorolni is nehéz valamennyi fórumot; az említetteken kívül 14 egyéb egyesület — köztük két remek tánccsoport — van, amely a magyar ház keretén belül fejti ki a tevékenységét. Legyen az bármilyen irányú is, abban közösek, hogy magyarok és valamennyien meg akarják őrizni a magyarságukat. Akikkel találkoztam, azokkal felekezetre való tekintet nélkül foglalkoztam. Meghallgattam, amennyiben kellett a gondjukat, ha kellett, megkerestem valamelyik távoli ismerősüket, . vagy írtam az óhazába, egyszóval munkám bizonyos értelemben magyarságmisszió is volt a maga hétköznapi, egyszerűnek látszó, mégis fontos, kis feladataival. Amikor Kodály Zoltán születésének százéves évfordulójáról akartunk meg-
