Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-10-15 / 21. szám

BESZÉLGETÉSEK

EGYESÜLETI

VEZETŐKKEL

értelmiségi önképzőkör vagyunk. A szervezési munkákat — talán demokratikusabban, mint bármely választott vezetőség — jóformán névtelenül látjuk el.

A mostani tanácskozáson való részvételem éppen ezért személyes jellegű: senki sem bízott meg azzal, hogy „képviseljem”. Nyilvánvaló, hogy a szórványmagyarság helyi szociális struktúrájától függően más és más úton igyekszik a közös cél — magyarságunk megtartása a magyarság becsületének külföldi növelése — érdekében dolgozni. Ezt teszik „önképzőkörünk” tagjai is. Politikai, irodalmi, zenei és képzőművészeti témákat szoktunk megvitatni. Nyilvánvaló, hogy más programmal más magyarokat gyűjtenénk magunk köré — mi azonban nem népszerű rendezvényeket akarunk tartani, hanem kultúrális fejlődésünket szeretnénk elősegíteni. Ezért még abban sem egyeztünk meg, hogy bármiben az MVSZ segítségét kérjük — hiszen nem is vagyunk formálisan megalakult egyesület.

Körünkben sok erdélyi származású magyar van, programunk kialakításánál mindig figyelembe vesszük az ő érdeklődési körüket is.

Mindezeket elmondtam az ülésen is. Nagy örömmel láttam, hogy ezen az ülésen semmiféle „tabu” téma nem volt.

VILÁGHY JENŐ (Köln)

FOTÓ! GÁBOR VIKTOR

— A mi kis társaskörünk az előkelő Német—Magyar Művészklub nevet viseli. Ez némi magyarázatot kíván. Amikor megalakultunk, ez csupán spontán összejövetelek sorozata volt hasonló érdeklődésű és indíttatású emberek között. Nem is akarunk „szabályos” egyesületté válni — a szabadabb klubforma kielégíti a nem igazán „konformista” igényeinket.

Tagjaink sorában van Csiky Ágnes Mária írónő, Jákly István író, költő, Űjlaky Sára műfordító, több énekes, zenész — és az a megtiszteltetés ért minket, hogy tagunknak tekinthetjük Heinrich Böllt is.

A voltaképpeni szervező munkát feleségem végzi, ő újságíró, rádióriporter.

Érdeklődésünknek megfelelően elsősorban a Magyarországról hozzánk érkező művészek, írók, értelmiségiek fellépése, szereplése jelenti programjaink gerincét. Nagyon sok esetben közös rendezvényt tartunk a közöli, Bergisch-Gladbach-i magyar egyesülettel.

ZÁDOR GYÖRGY

(Párizs)

Zádor György az egyik legrégibb, s valószínűleg a legpatinásabb magyar egyesület vezetője: a Párizsi Kölcsönösen Segélyező Magyar Egyesület elnöke. A találkozó záróülésén adta át a Magyarok Világszövetsége vezetőinek a PKSME ajándékát, Gecse Viktor párizsi szobrászművész egyik alkotását, amely egy Ady-vers ihletése nyomán született.

— Hogyan került kapcsolatba ezzel a neves egyesülettel, s hogyan lett az elnöke?

— Gyermekkoromban vándoroltak ki szüleim Franciaországba, tizenöt és fél éves voltam akkor. Tizenhét éves karomban léptem be az első magyar egyesületibe. Akkoriban a kint élő magyarok összetartóbbak voltak, s elsősorban a sport, a hétvégi kempingezés tartotta őket öszsze. Rendszeresen megtörtént, hogy 1500—2000 magyar gyűlt össze a Marne partján szombat-vasárnap.

Aztán bevonultam katonai szolgálatra és ott ért a háború kitörése, s csak 1945-ben szereltem le. Ezt követően, ismerősök felkérésére beléptem a segélyező egyesületbe. Kezdetben ellenőriként tevékenykedtem, majd megválasztottak adelnöknek, ezt követően főtitkár, elnök, s ismét főtitkár lettem. Ahogy éppen a helyzet megkívánta. Ha valaki lemondófélben volt, helyettesítettem, míg utódot nem találtak a

helyére. 1975-ben választottak elnöknek, 1977-től dolgoztam főtitkárként, s tavaly óta ismét elnöke vagyok az egyesületnek.

— Milyen a kapcsolatuk a többi franciaországi egyesülettel?

— Többnyire jók, hiszen kifejezetten törekszünk ezeknek a kapcsolatoknak az erősítésére. A párizsiak közül csak két példát említenék: a Magyarok Kultúrális Baráti Körének elnökével, Kemény Mihállyal a legjobb baráti viszonyban is vagyok, ugyanígy a református egyesület vezetőjével is. Az elmúlt évi szilveszteri rendezvényünkre például eljött Bordeaux-ból Szepesy Sándor is, egyesületének tizenkét tagjával együtt.

Javulnak a kapcsolataink a más országokban működő egyesületekkel is. Jártunk a brüsszeli BMKE rendezvényén és találkoztunk az angliai Croydon városiban működő magyar egyesület tagjaival.

— Milyen rendezvényeket terveztek az őszre?

— Szeptember második felében

kerül sor a hagyományos Rákócziemlékünnapségekre Yerresben.

Ugyancsak szeptemberben rendez könyvikiállítást nálunk a budapesti Kultúra Külkereskedelmi Vállalat. Szoktunk szüreti mulatságot is rendezni, ez erkölcsileg sikeres, anyagilag nem. A télapó ünnepségre a Magyarok Világszövetsége küld ajándékokat, gyerekjátékokat, s egy francia színtársulat ad meseelőadást.

AZ INTERJÚKAT KÉSZÍTETTE: BALÁZS ÁDÁM, BALÁZS ISTVÁN, LINTNER SÁNDOR, POKORNY ISTVÁN ÉS SÓS PÉTER JÁNOS

Piroska 21 esztendős és egyetemi hallgató. Már nem másod- és még nem harmadéves, hiszen amikor találkoztunk a vakáció idejét éltük, s ilyenkor a diák „státusa” nehezen meghatározható. Boldog, gondtalan hónapok ezek: a fiatalok kiszabadulnak a tantermek börtönéből, az iskolapadok rácsai közül, és élik a maguk szabad életét. Piroska, Kathy és társaik közül jó néhányan azonban lemondtak a nyári szabadságról: viszszakérték magukat a tantermekbe, újra elfoglalták helyüket az iskolapadokban, mintha szünidő nem is léteznék, hogy hallgatói legyenek a Debreceni Nyári Egyetemnek.

Tavaly 24 országból 319, idén 29- ből 415 hallgató érkezett. Többen, mint eddig bármikor. Akadnak köztük korosabbak és fiatalabbak, egyetemi oktatók és háziasszonyok, ahogyan azonban „szerelésüket”, mozgásukat nézem, csevegésüket hallgatom, fogadni mernék, hogy legtöbbjük mégiscsak diák, mint Draskóczy Piroska vagy mint Kathy M. Bussert. Az előbbi a bonni, az utóbbi a bloomingtoni egyetem tantermeit és padjait cserélte föl ideiglenesen a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem tantermeivel és padjaival.

Amiben a két lány — és bizonyára a többi hallgató — hasonlít: egyaránt érdeklődnek Magyarország, a magyar nyelv és irodalom iránt. Ennek az érdeklődésnek az eredendő oka a hallgatóság felénél, kétötödénél azonos: innen származtak el szüleik, esetleg ők maguk, s most kíváncsiak az óhazára, meg akarják ismerni a magyar kultúrát, eleik kultúráját, el

szeretnék sajátítani apáik vagy nagyapáik nyelvét, illetve — ha már tudják — gyakorolni kívánják a magyar beszédet.

— Édesanyám Magyarországon született — mondja Kathy —, de neki és családjának 1946-ban el kellett hagynia az országot. Először Németországba mentek, onnan Amerikába, végül Indiana államban telepedtek le. Én már ott születtem. És bár velem sohasem beszéltek odahaza magyarul, én mégis többet akartam tudni arról az országról, amelyből származom. Így kerültem ide.

Mindezt Kathy nem magyarul, hanem angolul mondta, s ha Gellért József, az egyetem adjunktusa nem tolmácsol, akkor bizony nehezen értettük volna meg egymást. Piroska ezzel szemben olyan tisztán beszél magyarul, mint aki itt született és élt mindmáig, pedig hát ő már az NSZK-ban látta meg a napvilágot, de édesapja Mezőtúron született, és Piroskát, három testvérét, sőt még a gyerekek német édesanyját is megtanította a magyar nyelvre. Amikor Piroska megszületett — és ő a legidősebb a négy testvér közül —, szülei már magyarul szóltak hozzá és beszélgettek egymással.

— És milyen nyelven pörlekednek egymással maguk négyen, gyerekek?

— Most már németül — vallja be Piroska —. Általában, mostanában már németül beszélgetünk otthon, az mégiscsak jobban megy, mint a magyar.

— Ezt igazán nem venni észre.

Piroska tehát nem magyarul tanulni, hanem szókincsét és beszédkész-12