Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-09-17 / 18-19. szám
A SZOBROK ÉS A VÁROS LELKE gondolt, hogy a püspöki palota falára helyezi. Igaz, eredeti ötlete az volt, hogy fölrak oda egy életfát, és elébe teszi a zeneköltőt, mintha éppen az örökkévalóságból lépne ki. Aztán az életfából erkély lett, az örökkévalóságból való kilépés helyett pedig a mindenkori jelenbe lép be Liszt Ferenc. De az eredetileg kitervelt helyszín ugyanaz maradt. Hiszen annak idején, amikor a püspök meghívására Liszt Pécsett koncertezett, innen valahonnan, így valahogyan szemlélhette a város nyüzsgő életét. És Csontváry ? Hogyan került Csontváry a sétatérre, háttal a dómnak? Erre talán a legegyszerűbb a magyarázat. Fordítsd csak arra a fejed, amerre a festő néz! Az épület, amelyet látsz, a Csontváry Múzeum. És most már, néhány hónapja, a teljes első emelet a művészé. Nemcsak legismertebb olajképei, hanem még ceruzavázlatai is a közönség elé kerülhettek így, s feléjük a kinyújtott bronzkar mutatja az utat. Ha csak így élnének tovább a szobrok: bronzba vagy márványkőbe zárva-falazva, az is megvillantana már valamit a város leikéből. Hiszen sokat elárul az, hogy egy település vezetői, lakosai kinek állítanak emléket. De azért Kodály Zoltán mégsem abban a mélyen emberi Vargaszoborban él igazán tovább, amely az Alsó-sétatéren áll, hanem negyedórányira innen, a Zrínyi utcában, ahol a Zeneművészeti Főiskola kihelyezett tagozata működik; meg a Rákóczi úton, ahol középfokú zeneoktatás folyik; aztán nemsokára megéled a Felsőmalom utcában is, ahol majd a 2. számú zeneiskola megnyílik. És ugyanezekben az intézményekben él Liszt Ferenc is. Meg persze a vagy harminc esztendeje daloló Liszt Ferenc kórusban. És mindazokban, főleg bennük, akik valami módon részt vesznek vagy részt kérnek a város zenei életéből. Most, hogy e sorokat írom, tartja előadásait a Pécsi Nyári Színház. (Aláhúztam a szót, NYÁRI, mert szinte közhely, hogy a nyár, a szabadtéri színpad, a könnyű múzsa, a könnyűnél is könnyebb fajsúlyú szórakozás domíniuma. De ebben a városban nyáron is, szabadtéren is van közönsége Bach Máté-passiójának, illetve a passió muzsikájára írt balettnek, Kodály Székelyfonójának; Bernstein West Side Storyjának, és a néptáncnak éppen úgy, mint az Üvöltés című rock-fantáziának. És Janus, Ady, Babits? Janus Pécsett nemcsak irodalomtörténeti fifura, nemcsak gimnáziumi tananyag. Martyn 'erenc, a magyar festészet élő klasszikusa, jó néhány grafikát készített, Rétfalvi Sáudor szobrászművész kisplasztika-sorozatot mintázott Janusról, és élő voltáról a legmeggyőzőbben akkor bizonyosodtam meg, amikor egy kora tavaszi reggelen a szobrát fotóztam. Egy fiatal pár — főiskolások lehettek talán — állott előtte, a virágzó mandulafák alatt, és skandálta hangosan, érthetően, egymásnak felelgetve versét a mandulafácskáról, amely — íme — éppen megint virágzik! Vagy talán még ennél is döntőbb bizonyíték, hogy itt szerkesztik és adják ki a Jelenkor című folyóiratot; hogy olyan, országos nevű költők élnek itt, mint Csorba Győző vagy Pákolitz István. És akik elköltöztek, mint Bertha Bulcsú, vagy Galsai Pongrác írók, személyesen, gondolatban vagy műveikben haza-haza járnak. Meg azért az sem csekélység, hogy Illyés Gyula jó néhány darabjának itt, Pécsett volt az ősbemutatója. Ehhez ugyanis rangos színház, eleven irodalmi élet, főképpen meg érdeklődő-művelt közönség kelletik. És hogy Csontváry művészete élő és hogy a képzőművészet virágzik, arról sem csak az győzött meg, hogy a Káptalan utcából a múzeumok utcája lett (itt a Zsolnay Múzeum, közvetlenül mellette az Uitz Múzeum, tovább a dóm felé a Martyn-ház; a másik oldalon pedig a Vasarelykiállítás), sokkal inkább az, hogy ez az egykor oly csendes, szinte elhagyott utcácska manapság az egyik legforgalmasabb helye Pécsnek. És az egyik legszebb élményem! Amikor az újjászületett, kibővült Csontváry-kiállításban gyönyörködtem, egyik pillanatról a másikra, megtelt gyermekekkel a termek sora. Ahogyan később megtudtam, a tanárképző főiskola 1. számú gyakorló iskolájának VI/c. osztályos tanulói voltak a „megszállók”. Láb nem dobbant, pisszenés nem hangzott: a „hatcések” leültek, vázlatfüzetet, ceruzát, színest szedtek elő, aztán elmélyülten-elmerülten rajzolni kezdtek. Ki-ki azt, amit már előző látogatása alkalmával „kinézett” magának. Gogolák Csaba például egy 1894- ben készült portrét másolt — nagy igyekezettel és nem kicsiny ügyességgel. Meggyőződésem: ahol így tartják a rajzórákat, ott Csontváry örökéltű marad. Azt hiszem, nemcsak én gondolkodom így. Hiszen nem véletlenül került ide a Vasarelygyűjtemény és a Pálos-templom elé a porcelánfajansz Jel-szobor. Victor Vasarely ajándéka a művészetszerető várost jutalmazta. És Amerigo Tot se csak azért adományozott Pécsnek szobrokat, mert itt született, hanem mert megszerette a várost, a város lelkét. Martyn Ferenc, a 82 esztendős művész, még életében a városra hagyományozta alkotásai jelentős részét, nemrég elhunyt felesége, Martyn Klára pedig 350 000 forintos alapítványt tett; az összeg kamatjait kétévenként ítéljék oda a művészettörténészek annak a képzőművésznek, aki alkotva vagy más módon jelentősét tett a magyar vagy az egyetemes képzőművészetért. Csorba Tivadar szinte sorolni sem győzi a neveket, a fölajánlásokat: — A Káptalan utcában van egy házunk, amely szintén múzeum lesz. Még döntés ugyan nincs, de valószínűnek látszik, hogy a Svédországban élő Nemes Endre festőművész nekünk ajándékozott életművét helyezzük majd el benne. — Miért éppen Pécset választotta? — Pontosan nem tudjuk, csak sejtjük. Pécsváradon született, de már réges-rég elkerült az országból, amikor az ottaniak fölkeresték, és meghívták: állítson ki náluk. Hazajött, kiállított, és Pécs alighanem megejtette a szívét. És ez nem kivételes eset. Szabó László Franciaországban élő szobrászművésztől is kaptunk levelet: soha nem járt Pécsett, de sokat olvasott róla, nem állíthatna-e ki nálunk. Meghívtuk az idős művészt, és mondhatom, hogy valóban emlékezetes volt a tárlata. És hogy a város se feledje el őt, hagyott itt egy csodálatosan szép szobrot, a Bioritmust. A Tettyén, a nyárfák között állítottuk föl. Az Uitz-hagyatékot a művész özvegye ajánlotta föl a városnak, pedig ő sem pécsi, mint ahogyan Tompa Károly orvos sem idevaló, hanem budapesti, mégis nekünk ajándékozta teljes képtárát és kerámiagyűjteményét, valamint könyvtárát is... De nem folytatom, mert még azt hinné az olvasó, hogy ez az egész írás a szobrokról és a város leikéről afféle propaganda: burkolt vagy nem is olyan burkolt kunyera hagyatékért, adományért, alapítványért. Nem így van. Adomány, fölajánlás, életműgyűjtemény kínálat e nélkül is van. De a Káptalan utca „betelt”. És hely lenne ugyan másutt is talán, de nem mindegy, milyen az a hely, amelyben képeket, szobrokat, kerámiát akarnak elhelyezni. — Nemcsak hely, hanem méltó hely kell — mondta Csorba Tivadar —, mert a cél nem az alkotások és műkincsek felhalmozása, hanem közkinccsé tétele és egyben megóvása. Ezért kell nagyon alaposan meggondolnunk a dolgot, és csak azután szabad döntenünk, mielőtt egy hagyatékot vagy gyűjteményt elfogadnánk. Azt hiszem, ez a meggondolás éppen úgy a város lelkét tükrözi, mint a szobrai. GARAMI LÁSZLŐ 36
