Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-09-17 / 18-19. szám

támogatja, kiegészíti, közvetíti, szóvá teszi, vállalja, képviseli, áldozatokat vállalva is segíti a tizenhat milliónyi magyarság valóságait és szükségleteit, alapvető érdekeit.

— Mi a véleményed a védnökségi ülésről?

— Az 1983. augusztus 15 — 18. közt lezajlott üléssorozat gazdag eredményeket vett számba és fontos feladatokat tűzött ki. Megerősödött a Védnökség abban a tudatában, hogy a magyar tudományos és kulturális élet sok szervezete, egyesülete és felelős egyénisége támogatja továbbra is komoly áldozatokat is hozva a Konferencia programjait. Őszintén számba vette a Védnökség a kapcsolataikat erősítő és a közös munkánkat támadó eseményeket is. Sok jó javaslat hangzott el arról, hogy a konferencia programjai hogyan lehetnének jobbak, hatásosabbak, hasznosabbak még több résztvevő számára. Megegyezett a Védnökség abban is: nagyobb gondot kell fordítanunk az utánpótlásra, a fiatalok bevonására munkánkba.

Közös ügyünket a magyar nép, a magyar nemzet sorsérdekeit szem előtt tartva együtt tovább jól munkálni közös felelősségünk. És közben egymásra is vigyázni, hogy tanácskozó és munkálkodó közösségünkből ne hiányozhassanak együttműködni kívánó munkatársaink, és amit szolgálunk, az ne csak a „magasban” lehessen, hanem a szívekben, meg az észben, az akaratban és a tettekben is.

SZ. M.

távlatból” látom az irodalmi életet, ami lehetőséget nyújt az átfogóbb szemléletre. Mindenképp hátránya, hogy egy-egy felmerült kérdést, vagy ötletet nem vitathatok meg kollégákkal, tehát nem vitákban alakul ki az értékítéletem, a véleményem. Ez a kettősség mégis olyan jelleget ad, amely különbözik az otthon íródott hasonló művek szemléletétől. Szeretném hangsúlyozni, az eltérések feltétlenül a politikai egyet nem értés következményei.

— Lehet, hogy naivnak tűnik a kérdés, de vajon érezte-e a felelősségét annak, hogy az ön által készített irodalomtörténet lesz az angol nyelvterületen „A" magyar irodalomtörténet? Tehát, hogy máshoz nem hasonlítható, mert egyszerűen nincs angol nyelvű viszonyítási alap.

— Hogyne. Nagyon sokat viaskodtam ezzel a felelősséggel. Olyannyira, hogy amikor úgy éreztem, hogy egyegy megfogalmazás túlságosan szubjektív álláspontot képvisel, ott jeleztem, hogy más irodalomtörténészek és kritikusok más véleményen vannak. Tehát kerültem, hogy a magam véleményét úgy adjam elő, mintha az lenne a magyar irodalom történetének egyetlen, netán „objektív” megközelítési módja. A szubjektivitás azonban elkerülhetetlen, mint ahogyan erre korábban már utaltam. Talán a határozott és határozatlan névelő használatának példájával tudnám ezt az árnyalatot kifejezni. Angolul úgy mondják: „A history of...” tehát egy (lehetséges) története a magyar irodalomnak. Ezt a szemléleti szerénységet igyekeztem munkámban is tükröztetni. Arról persze sokat vitatkozhatnánk, hogy az irodalomtörténet egyáltalán tudomány-e. Azon túl, hogy az egyes szerzők időrendi sorrendben kell, hogy kövessék egymást a műben, minden vitatható. Magam inkább T. S. Eliot véleményét vállalom : szerinte úgyanis az irodalomban az időtényező sem játszik szerepet, Homérosz, Goethe vagy Dante egyszerre vannak jelen az irodalom entitásában.

LINTNER SÁNDOR

(A Magyar Nemzetben megjelent interjú nyomán)

Utazás

az anyanyelv körül

Magyar tanszék a torontói egyetemen

A telefonon megbeszélt — délután három — időpontban feltűnően magas, testes, fekete hajú, meglepően fiatal korú férfi csöngetett be lakásom ajtaján.

— Ne haragudj — tessékelem be —, idősebbnek gondoltalak. Hány esztendős vagy? — kérdezem már a szobában, könyveim között.

— Negyvenöt leszek.

— Bisztray. . . Bisztray. . . nagyon ismerős a név. Sokat leveleztem Bisztray Gyula irodalomtörténész egyetemi tanárral, a nevezetes akadémiai Mikszáth Összes egyik szerkesztőjével. Rokonod volt talán?

— Családom erdélyi, fogarasi. Olvastam a levelezéseteket. Bisztray Gyula volt az édesapám.

Máris a meghittség melegsége. A közeliség. A közös hullámhosszra hangolódott légkör jóérzése.

— Meddig maradsz?

— Még egy-két napig. Özvegy édesanyámnál jártam. Minden évben meglátogatom. Még a héten megyek haza.

— Haza? Hová?

— Torontóba.

Aki a magyar nyelv fészkében él; akinek fontos a magyar ajkúak — már-már nemzetközivé vált — közössége, annak fontos személy e fiatal férfi: Bisztray György messzi végvár katonája, várvédő kapitánya szinte. A torontói egyetem öt esztendeje alapított magyar (!) tanszékének a tanszékvezető professzora. A magyar nyelv, irodalom, történelem, népköltészet, zene, a magyar film szálláscsináló embere a torontói egyetemen, a magyarságtudomány kanadai követe.

„ÖRÖK ALAPÍTVÁNYT KELL LÉTESÍTENÜNK"

— Hogyan született ez a magyar, magyarságtudományi tanszék ?

— A kanadai Széchenyi Társaság 1973-ban — idézi a Széchenyi Társaság megemlékezését — így fogalmazta meg a célját: „Az a célunk, hogy a magyarság történelmi, irodalmi, nyelvi, zenei és művészeti értékeit megtartsuk, terjesszük és elérhetővé tegyük minden kanadai számára.” Ezért egy örök alapítványt kell létesíteni a torontói egyetemen felállítandó Magyarságtudományi Tanszék fenntartására. Óriási összegről: 600 000 kanadai dollárról volt szó. Megindult a gyűjtés és 1977-ben az ottawai Multikultúrális Minisztérium közölte elhatározását, hogy a szükséges összeg felét fedezi. Ezzel megszületett a kanadai multikulturális állampolitika első nagy egyetemi beruházása, mely egyben e földrész első, örökös alapítványon nyugvó magyar tanszéke lett.

A tanszék vezetője az egészen fiatal, a budapesti egyetemen magyar — angol szakos tanári diplomát szerzett, a minnesotai (USA) egyetemen összehasonlító irodalomtudományból doktorált, magyarul, angolul, németül, norvégül, franciául és svédül beszélő Bisztray György lett.

.. EGYIK FÖ MAGYAR GÓCA"

Az anyanyelvek viharzónáiról, majd szélárnyékban élő, csöndes szigeteiről beszélgetünk, kanadai franciákról, svédországi nemzetiségi iskolákról, az afrikai szuahéliról, vegyesházasságok gyermekeinek anyanyelvi gyötrelmeiről, az első, a második és a harmadik

nemzedék hűségéről s beolvadásáról, őrzésről és elmerülésről:

— Van-e valamiféle különleges jellege a torontói magyar tanszéknek ?

— Torontó a nyugati világ egyik fő magyar góca: körülbelül 35 000 magyar kanadai él a városban és a környékén. Az ő leszármazottaik közül kerülnek ki még hosszú évekig a tanszék hallgatói. Világszerte nincs példa egy magyar közösség ilyen méretű anyagi áldozatára (az alapítvány felét, 300 000 kanadai dollárt gyűjtöttek össze), sem pedig (az egyetlen New York kivételével) magyar származású külföldi állampolgárok ilyen nagy csoportosulására egy felső oktatási intézmény körül. A tanszék szerkesztésében jelenik meg a világ egyetlen angol nyelvű (Hungarian Studies Rewiew) magyarságtudományi folyóirata, a tanszék szervezi meg minden harmadik évben a három-három napos, több tudományágat felölelő magyarságtudományi konferenciákat. Egyetlen más központból sem sugárzik ki ilyen sokirányú magyarságtudományi tevékenység.

A KÉTNYELVŰSÉG GONDJA ÉS ELŐNYE

— A hallgatók legtöbbjének a szülei magyarok. A tanszéki tapasztalatok tehát a kétnyelvűséggel függnek össze. Ezek a tapasztalatok érdekelnek.

— A mechanikus logika feltételezi, hogy a kisgyerek keveset tud, a nagy gyerek többet, a felnőtt talán mindent. A kétnyelvűséggel fordított is lehet a helyzet. Gyakori, hogy a tízéves korában két nyelven jól beszélő kanadai magyar gyerek magyar nyelvtudása húszéves korára hihetetlenül leromlik. A szülői ház, a magyar iskolák, a közösségi szervezetek fontos tényezők a kétnyelvűség fenntartásában, de — még nem egészen felderített szociálpszichológiai tényezők is — befolyásolják a magyar gyerekeket a tizenéves kor közepén és irányítják az egynyelvűség, a beolvadás felé. Az elért kétnyelvűség nagyban gazdagítja a személyiséget. A kétnyelvűség természetesen kialakuló állapot és bonyolult tulajdonság, amelyben döntő szerepe van a személyes választásnak, a művelődésbeli empátiának és — az anyakultúra szempontjából — a megértésnek és a türelemnek. Különösen igazságtalan dolog minduntalan szemére vetni egy külföldön nevelkedett, magyar származású fiatalnak néhány anglicizmust, vagy idegenes kiejtést.

135 EZER ÉS 48 EZER

Érzelmeim vonzódnak ugyan a magyar illúziókhoz, de értelmem mindenkor a valóságot becsüli. A valóság válaszát várom tehát:

— Az 1971-es kanadai statisztika szerint körülbelül 135 000 magyar származású állampolgár él az országban. Kétharmaduk még anyanyelvként tanulta meg a magyart, de csak egyharmada (48 000) használja napi rendszerességgel. Ez, sajnos, önmagáért beszél. Az intézményesített nyelvfenntartó törekvések a fiatalságnak legfeljebb egy-két százalékát befolyásolják, többé-kevósbé hatékonyan. Ez Kanadában aligha több néhány száz, legfeljebb ezer fiatalnál. A többieknél a nyelvmegtartás a család feladata — kellene hogy legyen.

— És, és, és ?. . .

— A kanadai statisztikából kiderül, hogy a kínai nemzetiségi csoport kivételével nem létezik olyan nemzetiség, amelynek harmadik nemzedékében (az unokáknál) a régi nyelv megtartása még számottevő mértékű lenne. Jóllehet a magyar a nyelvileg „közepes gyorsasággal” asszimilálódó nemzetiségek közé tartozik, fél évszázad múlva a statisztika tanúsága szerint már aligha lenne, lesz magyar nyelvi jelenlét Kanadában. Hogy ez valószínűleg mégsem következik be, az bizonyos világszerte általános kivándorlási folyamatoknak tudható be, ez egyenesen kedvező, sőt igen fontos a magyar nyelv külföldi megtartása szempontjából.

— Milyen tényezők lehetnek azok, amelyek a szórványmagyarságban megőrizhetik a származási művelődési közösség tudatát?

— A kulturális tudat. És olyan nem verbális tényezők, melyek régi hagyományokra tekintenek vissza. A családi gyökerek, a származás (földrajz, történelem, társadalmi háttér) ismerete, a közös művészeti tevékenység (zene, tánc) gyakorlása, angolul (vagy más nyelven) közvetített magyar irodalmi és kulturális kincsek ismerete és elsajátítása. Ha valamilyen furcsa oknál fogva a választás szükségességét feltételezzük egy magyarul nem tudó, de kulturális tudattal és a hagyomány iránti szolidaritással rendelkező egyén és egy magyarul folyékonyan beszélő, de társadalmilag és kulturálisan közönyös személy között, akkor az előbbi föltétlenül fontosabb képviselője a magyar jelenlétnek, mint az utóbbi. És mindig szükség lesz olyan oktatási intézményekre, mint a torontói magyar tanszék, ahol a kultúra, az irodalom ismerete mellett a nyelv is elsajátítható kezdő, közép és felső fokon.

Még búcsúzás előtt megkértem: beszélné el, hogyan tanult meg nyelveket ?

— Magyarul természetesen irodalomtanár édesanyámtól. Franciául a marista testvérektől, akiknek a Champagnet-iskolájába jártam negyvenöttől negyvenkilencig Budapesten. Ötvennégytől fogva házitanítótól tanultam meg angolul és németül Budapesten. Elvált feleségem norvég; otthon tíz éven át norvégül beszéltünk. Két gyermekem, akik édesanyjuknál élnek az USA-ban, angol „anyanyelvűek” — norvégül, magyarul nem tudnak.

— Még egyet. Ha kimerült, álmodik, vagy fáradtan ébred, ha bosszús, vagy indulatos, keveri a nyelveket?

— Néha — elsuhanó mosoly — az angolt és a magyart. De ritkán.

RUFFY PÉTER

(Á Magyar Nemzet nyomán)

27