Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-09-17 / 18-19. szám
De nemcsak a hazai anyanyelvi oktatás és intézményei nőttek föl, izmosodtak meg, váltak nagykorúakká, hanem a külországbeliek jelentős része úgyszintén. A nagykorúság idejét egyébként nem annyira az évek száma, mint inkább az összegyűjtött és elemzett tapasztalatok mennyisége és a munka minősége határozza meg. Ki mondhatná például „kiskorúnak” az USA Louisiana államában, Albanyban folyó magyar nyelvoktatást csak azért mert 1977-ben kezdődött? — Az Albany-i próbálkozás jelentősége az, hogy ott a negyedik-ötödik generációs gyermekeket tanítjuk a magyar nyelvre — magyarázta a három esztendei tanítás után nemrégiben hazatért Galántai Ambrus —. Sőt, sikerült a magyarság iránti érdeklődést a nemmagyarok körében is fölébreszteni. A 150 diákomból ilyen, nem magyar származású, volt körülbelül száz! Nagykorúnak lenni tulajdonképpen annyit jelent, mint fölkapaszkodni egy pontra, ahonnan már vissza is és előre is pillanthatunk. A tanácskozás első Galántai Ambrus napjának felszólalói — összesen tizenhatan — ezt tették. Molnár Gyuláné a balatoni gyermektáborokról szólva elmondotta, hogy a létszám ugyan valamelyest csökkent, de évről-óvre több a visszatérő, sok olyan gyerek is akad, aki már ötödször-hatodszor jött el a Balaton-parti játékos nyelvi kurzusra. Molnár Gyuláné A debreceni pedagógus-továbbképző tanfolyam igazgatója, Földesi Béla, nem titkolta a gondjait sem, azt hogy az idén a hallgatók háromnegyed része Svédországból érkezett, s igen kevés volt a más országokból való nyelvtanár. És igaza volt, amikor javasolta: vizsgáljuk meg, mi tartotta távol az embereket. De igaza volt akkor is, amikor jelentős eredményként tartotta számon a minden eddiginél nagyobb létszámú — mintegy harmincfőnyi — svédországi pedagóguscsoport megjelenését. Az ilyen, egyazon nyelvterületről való nagyobb csoportok részvétele a képzésben és a továbbképzésben tenné csak lehetővé a befogadó ország nyelvére, nyelvtani sajátosságaira épülő magyar nyelvoktatást, illetve nyelvtanárképzést. És mi a helyzet a befogadó országokban, az új — vagy a legtöbb esetben már nem is olyan nagyon új — hazában ? Wojatsek Károly Wojatsek Károly Kanadából arról számolt be, hogy Torontóban ötszáz gyermek tanulhat magyarul — három iskolában. Weiss Valér az NSZK-beli Brémából azt adta hírül, hogy az ottani magyar egyesület — a Német— Magyar Baráti Kör — miután 1982- ben fölvette a Magyarok Világszövetségével a kapcsolatot, egyre több támogatást kap és egyre eredményesebben dolgozik. A New Brunswick-ból (USA) érkezett 1Vagy Károly igen plasztikus példát említett arra, hogy akár egyetlen egy ember mit tehet, ha akar: egy honfitársunk, aki idehaza volt tanfolyamon, New Orleansban magyar iskolát alapított, kiállításokat szervez, irodalmi esteket rendez, hirdetője és terjesztője a magyar kultúrának. Weiss Valér A legtöbb szó azonban a „hogyan tovább”-ról esett a tanácskozáson, mivel módosultak, megváltoztak közben a feltételek, a lehetőségek, a körülmények. Az első és leglényegesebb változás, amelyről az utóbbi időben — okkaljoggal — mind több szó esik: az anyanyelvi mozgalom feladata egyre inkább az lesz, hogy a magyart mint származásnyelvet oktassa, ápolja, őrizze. (A „származásnyelv” kifejezés Szende Aladár leleménye volt a védnökségi ülésen, s tartalmában megyegyezik a kanadai Csapó Margit használta „nagy apa-,- nagyanya-nyelv”-vel.) De erről az alapvetőnek is nevezhet/ fejleményről nemcsak beszélünk, hiszen az Eötvös Loránd Tudományegyetemen már megkezdték azoknak a tanároknak a képzését, akik a magyart mint idegen nyelvet oktatják majd. És közvetlenül ehhez csatlakozik az, amit Ginter Károly mondott: mivel egyre több az olyan magyarul tanuló, aki már nem itthon született, a magyar nyelv oktatását össze kell kapcsolni a magyar viszonyok, a magyar élet, a magyar múlt és jelen megismertetésével. Földesi Béla tapasztalata a debreceni pedagógus-továbbképzőből ugyanezt erősíti: a hallgatók nemcsak nyelvtani vagy irodalmi ismereteket várnak a tanfolyamtól, hanem a gazdasági, történelmi, néprajzi „hátteret” is meg szeretnék ismerni. A gondolat folytatása, igaz, más oldalról közelítve, az USA-beli Nagy Károlytól: — A magyarok gyermekei a legtöbb esetben már nem beszélnek magyarul egymással, ez igaz. De éppen a gyerekek képesek rá, hogy hosszú ideig csinálják azt, amit szeretnek, mégpedig minden külső kényszer nélkül. A mi teendőnk tehát a szülőknél kezdődik: meg kell ta-Romhányi László nitanunk őket, hogyan motiválják gyermekeiket a magyar szóra, a magyartanulásra. És szinte szóról szóra ugyanezt hangsúlyozta az oxfordi Romhányi László és a belgiumi Tasnády T. Ál-Tasnády T. Almos mos: a nyelvoktatás a szülők nevelésével kezdődik. Az egyesületi vezetőknek, a pedagógusoknak első feladata, hogy gyarapítsuk a szülők magyarságtudatát, magyarságismeretét. Nem folytatom az idézeteket. A tanácskozás részvevői tényekről beszéltek, amikor — akár tárgyilagosan, akár optimistán, akár pesszimista módon — azt taglalták: hogyan alakul át az anyanyelvi oktatás származásnyelvi tanítássá. Ha pedig így van, s ha intézményeink idebenn és odakinn valóban nagykorúak, akkor vállalnunk, vállalniok kell e változás következményeit. A nyelvtanárképzésben például úgy, hogy több tanárt készítünk föl, és hogy korszerűsítjük a felkészítést. — Idehaza nem oszlatnak föl egy osztályt, ha az egyik tanár rosszul tanít — mondotta Nagy János —, de ha külföldön gyenge vagy szakszerűtlen, esetleg unalmas a magyaróra, akkor onnan egykettőre elmaradoznak a hallgatók! Az oktatási módszerek megfiatalítására is figyelmeztettek bennünket. Elsősorban arra, hogy mind a nyelvtanárképzésben és -továbbképzésben, mind a magyamyelv-oktatásban át kellene térni az intenzívebb módszerekre. — Kevesebb ex cathedra előadást várunk — mondta például Herterich Katalin Svédországból, elsősorban a kifejezés szó szerinti értelmét hangsúlyozva —, hogy több lehetőség nyíljon az aktív hallgatói tevékenységre, a csoportmunkára, a gyakorlatra. Aztán rugalmasabban kellene szervezni a programokat. Jobban kellene alkalmazkodni a hallgatók sajátosságaihoz, a társaság összetételéhez, igény-' hez . . . Úgy látszik, a nagykorúság mindig bizonyos rutinok, beidegződések túltengésével jár. Ami egyszer bevált, az marad, s általában csak kívülről fedezhető fel, hogy ami egykor nagyon használható módszer volt, az mára elavult. Ezért tartom nagyon megszívlelendőnek Herterich Katalin szavait, amelyek nemcsak a debreceni pedagógus-továbbképző tanfolyamra, hanem talán az egész magyarnyelv-oktatásra is vonatkoznak, amikor a merevségek feloldására, rugalmasságra biztatnak. A munka korszerűsítésére, a hatókör tágítására számos javaslat hangzott el. A tanácskozás hivatalos részében is, a szünetekben is. Nagy Károly például az ülésen indítványozta, hogy fordítsunk a dolgon: ne csak azt várjuk, hogy a tanulni vágyók helybe jönnek, hanem küldjünk ki oda nyelvtanárokat, előadókat, ahol hosszabb időn át együtt vannak — például egy konferencián — a külföldi magyarok. Aztán: ifjúsági műsorbizottságot kellene alakítani, amely megszervezné ifjúsági tandrámák megíratását, előadását, ezzel is erősítve a második és harmadik generációs magyarok, elsősorban az ifjúság magyarságtudatát, nyelvtudását. A szünetben pedig a Franciaországban élő Gergely Ferenc arról beszólt, hogy a megváltozott körülmények számbavételére, elemzésére ki kellene egészíteni a védnökséget szociológusokkal. Egy másik — ugyancsak a szünetben született — javaslat szerint megérett a helyzet arra, hogy a védnökség (vagy esetleg a következő anyanyelvi konferencia) — külön-külön üléseken sorra vegye egy-egy nagyobb hazai rendezvény — például a sárospataki nyári kollégium vagy a debreceni pedagógus-továbbképző — eddigi tevékenységét, programját, sajátosságait, és segítsen kialakítani az új vagy megújult „profilt”, a nagykorúság profilját. 11
