Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-09-17 / 18-19. szám
09^1 ff. BESZÁMOLÓ A VÉDNŰKSÉGI ÜLÉS MUNKÁJÁRÓL Lőrincze Lajos megnyitó beszéde Bevezetőjében Lőrincze Lajos, az Anyanyelvi Konferencia Védnökségének elnöke szólt arról a súlyos veszteségről, amely Illyés Gyula halálával érte az anyanyelvi mozgalmat. „Figyelemmel kísérte, sokoldalúan támogatta a határainkon túl élő magyarság érdekében végzett nyelvápoló, kultúramegőrző munkát . Szívből örült a sikereknek, s kitartásra, türelemre buzdított bennünket, ha nehézségek, gondok jelentkeztek. Kezdettől fogva tántoríthatatlanul hitt az anyanyelvi mozgalomban, céljaink helyességében, s kitartó híve volt annak az alapelvnek, hogy azt kell keresnünk, amiben egyetértünk, ami össze tud kötni bennünket, ez pedig az anyanyelv őrzésének, magyar kultúránk ápolásának nemes feladata.” A védnökségi ülés célját a következőképpen határozta meg: számvetés, visszatekintés az elmúlt két esztendőre, eredményeink, de főként gondjaink, feladataink feltárása, előretekintés, hogyan készüljünk fel az V. Anyanyelvi Konferenciára. Ezután az anyanyelvi mozgalom helyzetét, feladatait taglalta. — A mi vállalkozásaink, rendezvényeink, intézményeink tartják régi színvonalukat, töretlenül őrzik vonzóerejüket. Csak felsorolásszerűen: változatlanul megszerveztük a balatoni gyermeknyaraltató, nyelv gyakorló táborokat; az idén is megtartottuk a sárospataki magyarságismereti nyári tábort; folyamatosan működött ebben az évben is a debreceni pedagógus-továbbképző tanfolyam: tíz országból nyolcvan résztvevő volt a táncoktatók továbbképző tanfolyamán . . . Ami az előző rendezvények látogatottságát illeti, volt valamelyes hullámzás: a pedagógusok tanfolyamán nagyjából szokásos létszámú hallgató jelent meg, a balatoni táborokban csökkenés mutatkozott az előző évekhez képest, sárospataki táborunkban viszont sokkal többen voltak, mint eddig bármelyik évben. Az idén először volt Baján egy magyar—angol nyelvű tábor, ahol a külföldről érkező magyar származású fiatalok hazai — angolul tanuló — középiskolásokkal voltak együtt és kölcsönösen segítették egymást a nyelvtanulásban. S amit már régóta tervezünk, egész közeire került annak a megvalósulása, hogy határainkon kívül élő magyar gyerekek idehaza középiskolai tanulmányokat folytatnak. A kőszegi Jurisich Miklós Gimnáziumban az idei ősszel kezdődő tanévben a hazai középiskolásokkal egy osztályban tanulnak a jelentkezők. 1984-ben indítják el az első kétnyelvű osztályt. Ami a felsőoktatást illeti, megjegyzem, hogy a Védnökség ösztöndíjával több magyar származású hallgató tanul hazai egyetemeken, főiskolákon, s több ösztöndíjasunk volt a debreceni Nyári Egyetemen is. Előbbre lépésről, együttműködésünk magasabb szintre emeléséről számolhatunk be külkapcsolatainkban is. Most csak a svéd példát említem. Ismeretes, hogy a svéd iskolákban állami támogatással, szervezéssel magyar nyelvet tanító pedagógusok évek óta jelentős létszámmal vesznek részt a debreceni pedagógus-továbbképző tanfolyamon. Tavaly huszonegy, az idén huszonhat résztvevőnk volt Svédországból. Újabb lépés Lőrincze Lajos volt, hogy Magyarországi előadók meghívásával Svédországban is szerveztek tanfolyamokat. S az idén tavasszal hivatalos megállapodást írtunk alá a svéd oktatási szervek vezetőivel, hogy rendszeresen, szervezetten segítjük a svédországi anyanyelvi oktatást, segítséget nyújtunk magyar oktatók kiképzésében és szakmai továbbképzésében. Az alapkérdésre visszatérve: én úgy látom, hogy munkánkban nincs megtorpanás, nincs okunk aggodalomra. A magam személyes tapasztalatai is megerősítik ezt. Határainkon kívüli találkozásaim, intézményekkel, egyesületekkel, egyénekkel való kapcsolataim egyértelműen arról győztek meg, hogy anyanyelvűnk ügyében, a magyar kultúra dolgában továbbra is szilárd a bizalom, az együttműködési készség. Talán azt sem kell elhallgatnunk, hogy nem kevés sőt az utóbbi időben egyre több azoknak a száma, akiket éppen ez a gondolat, ez az eszme késztetett hazalátogatásra, ez békítette meg őket az egykor elhagyott hazával — és önmagukkal. * Néhány hete egy régi ismerős hívott fel, akivel 1970-ben jöttem össze Amerikában. Itt van feleségével együtt már néhány hete, s most visszautazás előtt szívesen találkoznának velem. Létre is jött a találkozás. Jó hangulatú, jóleső beszélgetésünk volt. — Mikor is voltál itthon utoljára? — kérdeztem tőle. Még nem voltam itthon azóta, hogy kimentem. Akkor megfogadtam, hogy ezt a határt többé át nem lépem. Most megszegtem a fogadalmamat, s jönni is fogok mindig, ha tudok. S hozom a családomat is . . . — De mi van ezen különös ? — kérdezhetné valaki idehaza. Ez a világ legtermészetesebb dolga! Miért kell tőle meghatódni, miért kell egyáltalán emlegetni, sőt: elismeréssel emlegetni? Nos, azért, nem olyan egyszerű dolog ez. Nem olyan egyszerű magunkkal elszámolni. De nem olyan egyszerű dolog a környezetnek, ilyen vagy olyan kinti intézménynek a rosszallásával, fenyegetésével, esetleg lelki vagy anyagi kényszerével dacolni. Mert — tudjuk jól — ilyen is van, s bizonyos körökben manapság erősödik is ez a felfogás: tiltakozás mindenféle együttműködés, közös munka, sőt a hazalátogatás ellen is. Éppen ezért kétszeres örömmel és elismeréssel kell fogadnunk, ha valaki — s egyre többen vannak ilyenek — a nehézségek ellenére vállalja a közös ügyet, s méltánytalan s értelmetlen dolog volna bizalom helyett a régi időket emlegetni, azt, hogy — mondjuk — tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt a kapcsolatok és a hazalátogatás ellen nyilatkozott. Ilyen hozzáállással mi nem dolgozhatunk a siker reményében, ilyen feltételekhez mi nem ragaszkodhatunk, ha komolyan vesszük azt a munkát, amelynek végzésére vállalkoztunk, azt a célt, amelyet tízegynéhány éve magunk elé tűztünk. S ha az eddigi munka során kialakult elveinkhez, módszereinkhez ragaszkodunk, s ha ezt vállalja az is, aki ma vagy holnap lép sorainkba — munkájával, támogatásával, egyetértésével, akkor nem tévesztjük el az irányt. S ezek az axiómák nyilvánvalóak, közismertek. Mi a célunk? Segítséget nyújtani mindazoknak, akik határainkon kívül a magyar nyelvet, magyar anyanyelvűnket meg akarják őrizni vagy meg akarják tartani, akik a magyar kultúra értékeivel, kincseivel meg akarnak ismerkedni. A cél érdekében meg kell találni minden olyan lehetőséget, ki Az első napon, a pedagógiai munkabizottság előterjesztése alapján, a balatoni nyári táborokban, a sárospataki nyári kollégiumban, a debreceni nyári egyetemen, az ugyancsak debreceni pedagógus-továbbképző tanfolyamon, valamint a hazánkon kívül folyó magyar nyelvi és magyarságismereti oktatás tapasztalatait beszélték-vitatták meg a védnökség tagjai. Voltak azonban olyan témakörök, amelyek szinte minden egyes hozzászólónál visszatértek, s én ezekről a visszatérő kérdésekről számolok be. A „nagykorúság” szót Kováts Dániel, a sárospataki tanítóképző főiskola tanára, a nyári kollégium szervezője használta: — A tizenkettedik évfolyamunk zárult az idén. Nagykorúak lettünk-e ezzel? Őszintén szólva: nem tudom . . . Hadd fűzzem hozzá: a patakiaknak, köztük Kováts Dánielnek, már van mire szerénynek lenniök. De abban, hogy nagykorú lett (vagy hogy legalább a nagykorúság küszöbére érkezett), nem áll egyedül a sárospataki nyári kollégium. Földesi Béla, a debreceni pedagógus-továbbképző tanfolyam vezetője arról számolt be, hogy jövőre tizedszer gyűlnek majd össze a magyar nyelvet külföldön oktató tanárok, hogy tudásukat gyarapítsák, s javasolta: hívjuk meg ez alkalomra majd azt a tízvalahány embert, aki az első tanfolyamon már részt vett. És hasonlóan múltjuk — eredményes múltjuk — van már a balatoni nyári (gyermek) táborozásoknak, nem is kell dolgozni minden olyan módszert, amely a megvalósuláshoz közelebb visz. De ki kell kapcsolni, ki kell iktatni mindazt, ami a közös munkát zavarja, a cél elérését akadályozza. A cél szem előtt tartása vezet bennünket abban is, hogy munkatársainkban, egymásban nem azt keressük, ami szétválaszt bennünket, hanem azt, ami összeköt. Abban feltétlenül azonos nézeten kell lennünk, hogy egyformán meg vagyunk győződve az anyanyelvi mozgalom céljainak igazáról, fontosságáról, abban, hogy szeretjük ezt a munkát, s abban, hogy felelősséget is érzünk iránta. Lelkiismeretünk ügye, hogy merre megy az anyanyelvi mozgalom szekere, nem engedjük-e akarva vagy akaratlanul kátyúba, nem terheljük-e meg oda nem való rakománnyal. Ezt a meggyőződést, szeretetet, az ügy iránti felelősségérzetet ígérjük és várjuk el magunktól és másoktól egyformán. Igen tisztelt Barátaim! Azt hiszem, észrevették már, hogy a mostani védnökségi ülés valamiben különbözik a legutóbbitól. Kevesebben vagyunk — lényegesen kevesebb meghívót küldtünk ki —, s összejövetelünk külsőségeiben is egyszerűsödött. De egyszerűsödött ügyrendjében, programjában is. Pontosabban szólva: visszatért ahhoz, aminek eredetileg szántuk a védnökségi üléseket: munkaértekezlet lett, szakmai megbeszélések, baráti beszélgetések színtere és alkalma. Földesi Béla szólva a debreceni nyári egyetemről (amely ugyan nem az Anyanyelvi Konferencia rendezvénye, de élvezi a Magyarok Világszövetségének a támogatását, eredményesen terjeszti a magyar nyelvet és kultúrát). Ezt az intézményt 1927-ben alapították, s joggal mondta róla Nagy János igazgatóhelyettes : — Ha nem lennék debreceni, akkor is állíthatnám: ez hazánk legrégibb nyári egyeteme! Pedagógia 10
