Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-09-17 / 18-19. szám
MAGYAR ORVOSOK TUDOMÁNYOS TALÁLKOZÓJA A Magyar Orvosok Tudományos Találkozójának utolsó napján Bognár József akadémikus, a Magyarok Világszövetségének elnöke mondott záróbeszédet. Ebből idézünk néhány részletet: — Bizonyára Önök is jól tudják hogy a világon élő 15—16 millió magyar közül csaknem ötmillióan a határokon kívül élnek. A kapcsolatfelvétel és a velük való törődés politikánk szerves része. Sokan talán azt gondolják, hogy külpolitikai érdekeink vezérelnek bennünket, holott mi belpolitikánk elidegeníthetetlen részének tekintjük a kapcsolatok bővítését a külföldön élő magyarokkal. Gondolják csak el, minden harmadik magyar az ország határain kívül él, úgy is mondhatnám, minden családnak van idegenben élő hozzátartozója. így talán már érthető, miért beszélünk elsősorban belpolitikáról. Jómagam társadalomtudományokkal foglalkozom, mégis úgy érzem, nemcsak a Magyarok Világszövetsége elnökeként, de tudósként is van mondanivalóm az Önök számára. Mert a társadalomtudomány és az orvostudomány egyaránt az emberi élet jobbá tételén fáradozik. Az orvostudományok és a társadalomtudományok közötti kapcsolat azonban nemcsak abból adódik, hogy gondolkodási rendszerük középpontjában az ember áll, hanem abból is, hogy egyrészt a prevenció gondolata révén az orvostudományok problematikája a társadalomtudományok felé közeledik, másrészt a társadalomtudományok az ember és a természet közötti kölcsönhatásokat az új biológiai gondolkodásmód jegyében közelítik meg. A prevenció korszerű értelmezésben annyit jelent, hogy a korszakváltásból adódó nagy kérdések: a népességrobbanás és szabályozás, a környezet rohamos szennyezése, a települések forradalmi változása, amely a fejlett és fejlődő világban eltérő módon megy végbe; a munkával való elégedetlenség, vagy éppen a tömeges munkanélküliség ; a világ élelmezési gondjai és még sorolhatnám; mind kapcsolódnak az ember, az emberi egészség problémájához, ezen keresztül az orvostudományhoz. Természetesen őrültség volna azt állítani, hogy a technika negatív hatásaiért a tudomány a felelős, vagy azt gondolni, hogy visszatérhetünk a természeti idillek világába. De a negatív tendenciákkal, jelenségekkel fel kell vennünk a küzdelmet a technika társadalmi-természeti hatásainak gondos mérlegelésével, a prevenció kiterjesztésével, mert ez minden tudomány morális és humanista kötelessége. Ezért a következő évtizedekben semmi sem lesz majd olyan fontos, minthogy megtanuljunk együttműködni; a konfliktusokat és a fejlődési rendellenességeket megoldani; a társadalmi hatásokat előrelátni és preventív módon cselekedni. A tudománynak ebben vezető szerepet kell vállalnia, és azt hiszem, hogy a humánumot azok a tudósok, kutatók, közgazdászok és gyakorló orvosok képviselik, akik békében és együttműködésben olyan világ kialakulásán munkálkodnak, amelyben a technika, a tudomány valóban a társadalmi jólét növelését és nem a pusztító gépezetek fejlődését szolgálja. Ebben a reményben szeretném hinni, hogy megtaláltuk az egxpnás közötti kapcsolattartás megfelelő normáit most és a jövőben is gazdagítani tudjuk egymást, tudásban és emberségben egyaránt. Bognár József szavai után dr. Petri Gábor egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia Orvosi Osztályának elnöke zárta be a tudományos találkozót: Mélyen tisztelt kedves Kollégáink, Hölgyeim és Uraim! Idejövet nem mertem remélni, hogy a záróülést ilyen nagy számban tisztelik meg jelenlétükkel a kongresszus résztvevői. Pusztán ezt a tényt is a találkozó nagy sikereként szabad talán elkönyvelnünk. Tulajdonképpen Bognár József akadémikus széles áttekintést nyújtó gondolatai méltóan zárták le tudományos találkozónkat; a kongresszus szervezői mégis úgy vélték, hogy orvostalálkozóról lévén szó, az Petri Gábor zárszavát mondja utolsó szót orvos mamija ki. Ez az orvos történetesen én volnék. De a valóban utolsó szót mégsem én mondom ki, hanem majd Önök fogják, amikor visszatérve hazájukba felidézik a nálunk töltött napok élményeit. Mielőtt elválnánk, még valamire kell emlékeztetnem Önöket. A meghívóm feltüntetett védnökök közül ketten hiányoztak: Szent-Györgyi Albert, aki kedves levélben mentette ki magát, amiért kora és egészségi állapota miatt nem tud vállalkozni a hosszú utazásra. Nem volt itt és ki sem mentette magát Laki Kálmán, aki nem is tehette ezt, mert a kongresszus előkészületi szakában váratlanul elhunyt. Nagy szomorúság ez mindnyájunknak. Szent-Györgyi egyik legkiválóbb tanítványa volt, aki hamarosan követte mesterét külföldre. Ott is nagyra becsülték ; sokan tudják, hogy magas tisztséget töltött be olyan fontos intézményben, mint a National Institute of Health. Ismételten járt itthon, fenntartotta kapcsolatait régi barátaival és a magyar tudományos élettel. Sok fiatal kutatót támogatott. Őszinte szeretettel és kegyelettel gondolunk rá ezen a találkozón, amelyre, sajnos, hiába készült, és amelyre mi hiába vártuk... Tisztelt Hallgatóság! Nem akármilyen kongresszus volt ez: nemzetközi a szó szoros értelmében, hiszen 22 országból gyűltek össze a résztvevői, de anyanyelve a magyar volt. A legőszintébben mondhatom, hogy az itthoniak számára kivételesen nagy öröm volt Önöket itt látni és talán megérezték a fogadtatás szívből jövő melegségét, melyhez néhány napig a Természet is hozzátette a magáét a szokatlanul forró nyár képében. Ami a tudományos programot illeti, az igen tartalmas és amellett színes volt, hiszen a bejelentett előadások a mai medicina valóban széles spektrumára terjedtek ki és így széles keresztmetszetét adták az előadók tudományos tevékenységének, ami az itthoniak számára igen tanulságosnak bizonyult. Mi is azon voltunk, hogy néhány reprezentatív példán demonstráljuk az itthonfolyó munka egy részét. Vendéglátóink tudományos teljesítménye azonban többet és mást is jelentett számunkra, mint intellektuális élvezetet, amennyiben — joggal vagy jog nélkül — úgy érezzük, hogy a külföldön, bárhol az ország határain túl dolgozó honfitársaink sikeréből és dicsőségéből ránk is esik néhány fénysugár és így az ő sikereiket kicsit a magunkénak is érezzük. Nem hinném, hogy ez valamilyen különös magyar elfogultság volna, inkább tán mindenféle közösség közös öntudatának a kivetítődése, mely a magáénak is érzi azoknak az érdemét, akiket saját magához tartozónak tekint. Sokkal egyszerűbben, kertelés nélkül és meglehetősen apolitikus módon úgy is mondhatnám,, hogy az itthon élők számára Önök — tisztelt és kedves Kollégáim —• valójában magyarok, tekintet nélkül arra, hogy mióta élnek tőlünk távol, hogy melyik országnak hűséges polgárai, hogy milyen útlevéllel utaznak, hiszen jórészt itt születtek, itt nevelkedtek, itt tanultak örülni-és szenvedni, sokuknak itt élnek, vagy nyugszanak a szülei, barátai, rokonai és számtalan emlékkel kötődnek ehhez a földhöz. Aligha tévedek, ha azt hiszem, hogy Önök is számontartják a világon bárhol élő magyarok sikereit: nemcsak a Nobel-díjasoknak, hanem akik a tudomány bármely területén, a fizikában, matematikában, kémiában, technikában, medicinában, vagy a szellemtudományokban, a művészetekben, a gazdasági éleiben, vagy bármely másban jelentős eredményt értek el és alighanem azt mondják, egymás közt, „íme, ez is magyar'” és valószínűleg büszkék is rá. Hát hogyne volnánk, hiszen összesen sem vagyunk oly sokan a világon és számunkhoz képest mégis nem kevéssel járultunk hozzá az egyetemes kultúra kincsestárához. Nem valami „egodiastoles” nemzeti öntudat mondatja velünk, hoejy egy maroknyi nép mégiscsak egy évezrede létezik Európának ezen a szép, de elég veszélyes helyén és mégis elmondhatja Petőfi szavaival: „Európa színpadán mi is játszottunk s miénk nem volt a legkisebb szerepDe idézhetném a Szózat szavait is: „És annyi balszerencse közt, oly sok viszály után, meg fogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán.” Bizony megfogyva! Valóban nem vigasztaló, hogy sokszor és sokan érezték úgy, hogy el kell menniük innen, mint ahogy az sem, hogy annyian voltak, akiknek a tehetsége hol ezért, hol azért, csak máshol tudott igazán kibontakozni; hogy az itt elültetett mag csak máshol kelhetett 1(i és amit itt vetettek, azt máshol aratták le. Dekát a gyümölcsfát is minden évben. megszedik, mégis minden évben újra terem. Mi nem sopánkodunk ezen, inkább örülünk a termésnek és sikereinknek, melyeket a magunkénak is érzünk anélkül, hogy magunknak tulajdonítanák, vagy kisajátítani igyekeznénk. Én nagyon remélem, hogy nem értik félre a szavaimat. Az itthon élők egyike sem, a Magyarok Világszövetsége sem folytat propagandát a szó közönséges értelmében. Nem próbáljuk Önöket meggyőzni semmiről, nem igyekszünk rábeszélni valamire, mégcsak alakítani sem kíséreljük meg a gondolkodásukat, személyes meggyőződésüket. Csupán a régi kapcsolatokat szeretnénk ápolni, feléleszteni és fenntartani. Az összetartozásnak a tudatát, vagy talán csak érzését: hogy valahol a szívük mélyén érezzék, hogy van valami közük ehhez a földhöz, amelyből vétettek, a magyar történelmi múlthoz, ahhoz a kultúrához, amelyet egykor magukba szívtak, a nyelvhez, melyet édesanyjuk ajkáról tanultak ; hogy legyenek kíváncsiak ránk és hogy örüljenek annak, ha valami jó hír jut el tőlünk, vagy rólunk a világba. Vajon mi szükséges ehhez? Egy dolog biztosan nem: a hírverés. Azt hiszem, nem kell több, mint az emlékezés a fiatalságunkra, az iskolára, a játszótársakra, rokonokra és barátokra, szóval mindarra, ami az élet természetes rendjénél fogva időben egyre távolabbra kerül tőlünk és amihez mégis egyre szorosabban kötődünk. Szóval az emlékezés valamire, ami egykor az otthont, a család és a környezet melegét és talán csak vélt biztonságát jelentette és a maga összességében — nem restellem kimondani ezt a szót ebben az ünnepélyes pillanatban — a Hazát nagy betűvel. Az emlékezetünk, melyre utaltam, szerencsére szelektív: a rosszat, a fájdalmast, a gonoszát lassanként kiszűri és csak a szépet, kedveset őrzi meg. Erre kell bíznunk magunkat és jövendő kapcsolatunkat. Szeretnénk remélni, hogy ez a találkozás az Önök számára épp olyan őszinte örömet szerzett, mint nekünk és kedvező tapasztalatokkal és élményekkel térnek vissza hazájukba. Reméljük, hogy valóban otthon érezték magukat ebben az országban, egykori hazájukban, melyben ma egy gyarapodó, a világ népei közt helytálló, a maga sorsáért felelősséget viselő és a békés jövőt építő nép lakik. Szeretnénk remélni, hogy ha valóban jól érezték magukat köztünk és velünk, akkor — ha tehetik — újból eljönnek. Nem szeretném elmulasztani, hogy őszintén megköszönjem a Magyarok Világszövetségének odaadó, példás szervező munkáját és mindazokét, akik ennek az igazán sikeres találkozónak a zavartalan és hézagmentes lebonyolításában résztvettek. Személy szerint is megköszönöm Dercze 1stvánnénak, a Világszövetség munkatársának és Rubányi Pálnénak, a MOTESZ kongresszusi szervező bizottsága vezetőjének kiemelkedően sikeres fáradozását. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A Magyar Tudományos Akadémia Orvosi Osztálya nevében is hálásan köszönöm részvételüket, közreműködésüket, türelmüket és azzal búcsúzom, hogy a mielőbbi viszontlátásra idehaza. 6
