Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-09-17 / 18-19. szám
MAGYAR ORVOSOK TUDOMÁNYOS TALÁLKOZÓJA veit, hogy egy atomháború esetén az orvos szinte teljesen képtelen lenne embertársain segíteni. Tiroler Zoltán egy nem orvosi hasonlattal „indított”: — Két ember áll egy benzinnel színültig töltött hordó mellett. Az egyiknek nyolc, a másiknak tíz szál gyufa van a kezében. Az, aki nyolc szálat szorongat, nem érzi magát biztonságban, gyorsan szerez hát még négyet, és azt hiszi, hogy ezzel létrehozta az egyensúlyt__ De e „laikus” kezdet után az előadó már azt ecsetelte, hogy miről tanúskodnak az általa és mások által vizsgált gyerekek álmai, rajzai: — A gyermekek szerte a világon szoronganak. És a szorongást fokozza, ha tagadjuk vagy lebecsüljük a veszélyt. E szorongás csak akkor csökken, ha látják, hogy mi, felnőttek, teszünk valamit az atomháború megelőzéséért__ Tiroler Zoltán szavait azért idéztem szó szerint, hogy segítségükkel rámutathassak az orvostalálkozó egyik érdekes sajátosságára, amely azonban már nemcsak ezt a szekciót jellemezte: az előadások nyelvezete általában pazarul színes volt, telve szóképekkel, hasonlatokkal, szellemes sziporkákkal. És azért volt ez így, mert mindenki magyarul beszélt. Az anyanyelvén. De nemcsak a kifejezés, hanem a megértés is könnyebb volt így, magyarul. Az Izraelből jött gyermekpszichiáter nagyon találóan állapí-Tiroler Zoltán tóttá meg: ha már nem beszél is tökéletesen anyanyelvén, de még mindig tökéletesen érti a magyar szót. Tökéletesebben, mint bármely más nyelvet. És ezért érezte — meganynyi esztendő után is — otthonos közegben magát a tanácskozásokon, a régi ismerősök között, az utcákat róva. — Idegen helyen az ember mindig vigyázatos, mert állandóan él benne valamiféle feszültség-félelem, valamiféle védekezési reflex. De itt minden megváltozott: amióta megérkeztünk a feleségemmel, úgy érzem, végre-végre elengedhetem magam. Itthon vagyok. Mindent tökéletesen értek; minden szót és minden hangsúlyt. Mintha még gyermekkoromból emlékeznék minden illatra, minden hangra. Érzékeim úgy fogják föl a környezetet, bármerre mozgok, hogy ez barátságos világ. Tiroler Zoltánt — aki, ellentétben Székely Györggyel, odahaza családjával csakis magyarul beszélget, és gyakran jár haza, tehát nem „újdonság” neki a magyar nyelv és a magyar környezet — más sajátosság ragadta meg: — Amikor a programot olvastam, már föllelkesedtem azon, hogy mi, magyarok, milyen sokoldalúak vagyunk, hogy milyen izgalmas témák jutnak az eszünkbe: Már akkor láttam: mi, hazalátogatók, nagyon sokat adhatunk az itthoni kollégáknak, de nem kevesebb az sem, amit magunkkal tudunk majd vinni. — És nem csalódott a reményeiben? — Nem. Óriási jelentőségűnek tartom, hogy nekünk, külföldön és itthon élő magyaroknak, módunk volt egymást megismernünk. És nemcsak a személyes megismerkedésre gondolok itt, hanem arra, hogy kölcsönösen megismerkedhettünk egymás munkájával, kutatási eredményeivel is. Kár, hogy ebben a szekcióban nem adtak módot, rögtön az egyes előadások elhangzása után, hozzászólásra, vitára. Alikor talán még inkább gazdagodott volna ez a tapasztalatcsere. Mármint a szakmai. Mert a világ öt sarkából érkező vendégeink nem-Székely György csak szakmai tapasztalatokat gyűjtöttek nálunk. Tiroler Zoltán például örül, hogy jól élünk idehaza, de félti is az országot, mert „egyre többen vannak, akik anyagiasak, akik a szerzést előbbre helyezik sok másnál”. Székely György viszont — ő, ne feledjük, 1949 óta először jár most Magyarországon, felesége pedig orosz származású izraeli „bennszülött” —maradéktalanul elégedettnek vallja magát: — Elárulom, hogy én nemcsak a kongresszusra jöttem, hanem azért is, hogy megmutassam Magyarországot a feleségemnek. — És az eredmény? — Egyszerűen nem tud betelni a tisztasággal, a renddel, az emberekkel. És nem énmiattam, mert ez az én szülőföldem. Hanem azért, mert itt kedvesek az emberek, mert lépten-nyomon rámosolyognak. Kissé közelebb hajol hozzám, s mintha titkot árulna el, halkan, majdhogynem suttogva mondja: — Én most nagyon-nagyon boldog vagyok. De nemcsak azért, mert sikerült az előadásom. Fontosabb az én számomra, hogy a feleségemnek tetszik itt. Mert én nem a tudományommal, hanem az országgal akartam előtte büszkélkedni! g-ó ÉLETTAN, KÓRÉLETTAN Múlt századi tudósokat ábrázoló festmények alatt ülünk a Magyar Tudományos Akadémia folyosóján Kunos Györggyel, a montreáli Magúidé Egyetem Farmakológiai Intézetének ifjú professzorával. — A Magyar Orvosok Találkozója III. Szekciójának Ön az elnöke.. Kérem, foglalja össze e szekció munkáját! — Témáink élettani, kórélettani, genetikai, neurológiai és farmakológiai jellegűek. Húsz meghívott vendég tart vetített-képes előadást, tiz országból. Alapkutatók, akik laboratóriumi munkájukról adnak számot és klinikusok, akik az említett szakterületek humán terápiában való alkalmazásáról számolnak be. Kunos György — A nagyobb orvoskongresszusokon az azonos kutatási terület az a „közös nevező”, amely összehozza a résztvevőket. Itt most a magyar származás a fő szempont. Hátrány ez vagy előny? — Is, is! Hátrány, mert a témák még egyazon szekción belül is eltérőek és kevés az azonos területen dolgozók száma. Ám előny is ez a sokrétűség, mert a magas színvonalú előadásokból a rokon témák szakértői is okulhatnak s főképpen, mert a világ legkülönbözőbb részein élő magyar orvosok itt személyes kapcsolatokat építhetnek ki, megismerkedhetnek egymás munkájával. — Kérem, tekintse át pályájának főbb állomásait! — 1966-ban végeztem a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetemen s egy kutatólaboratóriumban kezdtem dolgozni. 1971-ben — szakmai okokból — családommal együtt Kanadában telepedtem le. Azóta beilleszkedtem Kanada életébe; munkakörülményeim ideálisak, amiért hálás vagyok a befogadó országnak. Ugyanakkor egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy eltépjem a Magyarországhoz fűződő szálakat; ezért is szolgált örömömre ez a mostani meghívás. Tiboldi Tibor Tiboldi Tibor — az antwerpeni Közegészségügyi Intézet professzora — köré gratulálok serege gyűlik élvezetes előadása után. — Barátok? Rokonok? — tudakozódom. — Fele-fele arányban! — mosolyog. Olyan kollégák is eljöttek előadásomra, akiktől már régen elszakadtam, hiszen pályámat 1951-ben kezdtem a szegedi Kórbonctani Intézetben, majd az Egészségügyi Szervezési Tanszéken, ahonnan Belgiumba kerültem. Ugyanakkor három fiam is itt van, mindhárom orvos Magyarországon. — Kérem, próbálja meg — laikusok számára is érthetően — összefoglalni elhangzott előadását! — Egy gyakori trópusi betegségről, a „schistosomiasis”-ról beszéltem, amelyet férgek okoznak. A vízbe kerülő peték egy bizonyos trópusi csigába fúródva olyan parazitákká fejlődnek, amelyek a vízben úszó vagy a rizsföldeken dolgozó ember májába jutva pubertáskori zavarokat, meddőséget, terméketlenséget okozhatnak. — Miképpen jut egy magyar származású kutató az Európában ismeretlen betegség témájához? — A trópusi országokból egyre növekvő számban Szegedre érkező egyetemi hallgatókat tájékoztattam annak idején a trópusi betegségekről. Ez a téma Belgiumba is „elkísért”. Borbély Sándor Borbély Sándor — a zürichi Orvostudományi Egyetem professzora — „Űj eredmények az alváskutatásban” című előadását tört magyarsággal adta elő. — Miért? — faggatom a fiatal tudóst. — ötéves voltam, amikor szüleim, a háború alatt, elhagyták Magyarországot. Zürichben nőttem föl, ott jártam iskolába, ott végeztem az egyetemet. Mindig érdeklődéssel jövök szülővárosomba, ám kapcsolataim elsősorban szakmaiak: Intézetünkben rendszeresen fogadunk magyar orvosokat. Mivel Magyarországról már gyermekkoromban elkerültem, európainak érzem magamat. — Magyar származású, svájci európainak — pontosít Borbély Sándor. * A szekció utolsó előadója Roheim Pál, Louisiana Állam Orvostudományi Egyeteme Élettani Intézetének professzora. — Mint a legtöbb jelenlévő, jómagam is Budapesten szereztem diplomát — mondja. 1956-ban kerültem az Egyesült Államokba, ahol húsz évig a New York-i Albert Einst«’"College of Medicine-ben dolgoztam, onnan kerültem jelenlegi munkahelyemre, New Orleans-ba. — Szolgált-e valamilyen meglepetéssel ez a mostani kongresszus? — A New York-ban működő Semmelweis Orvosi Társulat elnöke arra kért, vegyem fel a kapcsolatot a számomra ismeretlen résztvevőkkel. Nos, kérését „túlteljesítettem”: képzelje, itt, a Magyar Tudományos 4
