Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-08-20 / 16-17. szám

Szent István nyomdokában Ünnepi beszélgetés Lékai László bíboros prímással István király szentté avatásának 900. évfordulóján — Bíboros Úr, mit jelent Szent István, az állam- és egyházalapító, a mai magyar katolikus egyház számára? — Valahányszor Rómába visz az utam, bár­mily zsúfolt is a programom, mindig elsétálok a Latheráni Bazilika előtt, és szinte szavan­ként végigízlelem főhomlokzatának feliratát: OMNIUM URBIS ET ORBIS ECCLESIARUM MATER ET CAPUT. Az egyetemes egyháznak ebbe a lüktetésébe akart bejutni Szent István, úgy is mint a magyar egyház megszervezője, de mint a keresztény Európa keresztény ural­kodóival egyenrangú király. Ezért szemlélhetjük meghatódottsággal a bazilika jobb oldali mellék­hajójában azt az emlékművet, amelyet a század elején Fraknói Vilmos híres történész-püspök állíttatott, annak a jelenetnek a megörökítésére, amint Asztrik apát II. Szilveszter pápa kezéből átveszi a szent koronát István királyunk szá­mára. Ennek a jelenetnek az európai jelentősé­gére , éppen a nálunk járt Mitterrand francia elnök hívta fel figyelmünket pohárköszöntőjé­ben, mint a magyar és a francia nép ősi kapcso­latának kiindulópontjára. Szent István ugyanis a koronát a francia származású II. Szilveszter pápától kérte és kapta meg. De Szent István európaiságát fejezi ki az is, hogy szellemi kapcso­latot tartott a „német Rómával”, Kölnnel, és a távoli Kelet-Európábán a kijevi nagyfejedelem­hez, Szent Vladimírhoz is baráti viszony fűzte. Oly mértékben, hogy számosán mentek kato­náskodni Kijevbe magyar fiatalemberek, akik közül Magyar Mózest a kijevi barlangkolostor csodatevő szentjeként tisztelik ortodox testvé­reink. Alakját, a római Szent Péter-bazilika altemplomában lévő Magyarok Nagyasszonya kápolnában is megörökítettük. Erre az európai Gondolkodásé és annak szellemében cselekvő zent Istvánra ma is csodálattal tekint a magyar katolikus egyház. Az ő nyomdokába kívánunk lépni, megőrizve múltunk és jelenünk minden magyar értékét, eredményét, nemzeti hagyomá­nyát. De a világegyház sem feledkezett meg Szent Istvánról, hiszen minden év augusztus 16-án világszerte rá emlékeznek a zsolozsmát mondó papok. Az elmúlt esztendőben éppen betegségéből felgyógyulva II. János Pál pápa beszélt Szent Istvánról a Szent Péter-bazilika piacterén összegyűlt népnek. Tehát a magyar katolikus egyház alapítójának ma is elevenen élő emlékével és hagyományaival is kapcsola­tot tart a világegyház. — Az elmúlt években hazakerültek István király koronázási ékszerei, amelyeket azóta milliók tekin­tettek meg a Magyar Nemzeti Múzeumban, és az élmény segítségétjei foglalják el helyüket a nemzeti köztudatban. Bíboros úr hogyan látja ezt a folya­matot? — Szent István koronázási ékszereinek, de kü­lönösen a koronának mindig is kitüntető szerepe volt történelmünk során. Történészek, jogtörté­nészek ma is próbálják megfogalmazni azt a kü­lönleges státust, amit a korona jelentett. Egy' azonban biztos, a koronázási ékszerek helye Magyarországon van, mert Szent István ezen a földön alapította az államot és az egyházat. Ezért a magyar katolikus egyház számára felbe­csülhetetlen értékű a korona, amely egyházala­pítónk fejét érintette, még ha csak halála után is, ahogy a szakértők egy része véli. Amikor a Szent Jobb kalandos úton Törökországba került, és a raguzai piacon Mária Terézia megvásárol­ta és visszaajándékozta azt egy selyemkendőbe csavarva, még a kendő is különös, semmihez sem hasonlítható értéket nyert! Azóta is a veszprémi püspökség féltve őrzött kincse. Hát akkor a koronázási jelvények, amelyek érintet­ték egyházalapítónkat, ne lennének a legfonto­sabbak a számunkra ? A magyar katolikus egyház a koronázási ékszerek hazakerülését támo­gató katolikus testvéreivel együtt amellett volt, hogy' ezek a pótolhatatlan egyházi és nemzeti értékek visszakerüljenek jogos tulajdonosukhoz, a magyar államhoz. — Az ön bíborost címerének jelmondata: Arbor succisa véreseit, azaz: a megnyesett fa ki­­zöldül. Kiterjeszthető-e és értelmezhető-e ez a gondo­lat a mai magyar katolikus egyházra és híveire? — Ezt a jelmondatot egy plébános ismerő­söm javasolta, amikor a határszélre, Murake­­resztúrra kerültem új beosztásba. „Megvan már a püspöki jelmondatod is”, írta nekem. Azután ahogy előbb Veszprémbe, majd később Eszter­gomba kaptam kinevezést, a jelmondatot meg­tartottam, mert mind a magam, mind a magyar egyház életére jellemzőnek tartom. 1945 után úgy látszott, birtokainak elvesztésével egész finan­ciális alapját elveszíti a magyar katolikus egy­ház. De a hívek felfogták, hogy az egyház többé nem birtokos egyház, hanem a hívekkel együtt új életet kezd. így ők adtak minden támogatást a talpra álláshoz. Mély nyesést éltünk át akkor is, amikor szerzetesrendjeink többségét felfüggesztették. Maradt az a négy szerzetes­­rend, amely kizárólag a katolikus ifjúság nevelé­sével foglalkozik: a Bencések, a Piaristák, a Fe­rencesek és a leányifjúság számára a Szegény Iskolanővérek rendje. Ezek a rendek évről évre úgy felerősödtek, annyira vonzzák a fiatalságot, hogy többszörös a túljelentkezés. Vigasztaló je­lenség, hogy éppen az ezekben az iskolákban végzettek között nagyobb a hajlandóság a dia­­kóniai szolgálatra. Szép új hajtása ez egyházunk­nak. A Hittudományi Akadémián négy évvel ezelőtt levelező kurzust indítottunk, ezeddig 450 érettségizett katolikus férfi és nő látogatta az előadásokat. Nagyon fontos, a jövőbe nyúló új hajtása ez egyházunknak, hiszen később ezek a katolikus testvéreink hitoktatják majd a fiatalságot, noha nem felszentelt papok. Én még emlékszem arra, amikor az iskola­­igazgatókon keresztül kötelezővé tették a diák­ságnak a misék látogatását, és amikor ez kiváló alkalom volt a hölgyeknek is az új toalettek bemutatására. Akkoriban valóban többen jártak templomba. De a mennyiség csökkenésével nap­jainkra egyenes arányban növekedett a hitélet minősége. Számos új templomot építettünk, miközben háromszázon felül van a felújított templomok száma. A műemlék jellegűeket az állam nemzeti értéknek tekinti és jelentős ösz­­szeggel támogatja rendbehozatalukat. Az ország első temploma, az esztergomi bazilika külső tatarozására eddig 67 millió forintot fordí­tottak. De sorolhatnám tovább az apróbb­­nagyobb eredményeket. A Leányfaluban épülő új lelkigyakorlatos házunk is az állam és az egy­ház kiegyensúlyozott kapcsolatának eredménye. A közeljövőben átadandó lelkigyakorlatos há­zunkban Rómában képzett jezsuita páterek tel­jesíthetnek majd szolgálatot. Ez is tehát egy újabb szép ág kizöldülése, amelynek híveink is élvezik gyümölcseit, hiszen többségében olyan egyházközségekből jönnek ide majd férfiak és nők elmélyült lelkigyakorlatok tartására, ahol a plé­bános néhány év múlva már kiöregszik. Nagy az érdeklődés a nemrégiben felépült katolikus 2 öregotthon iránt is, ahol jelenleg 120 ágyunk van, de a jelentkezők száma lehetőségeinket már többszörösen meghaladja. A magyar kato­likus egyház nemzetközi kapcsolatai is igen ki­terjedtek. Róma lüktető szívében is ott vannak felszentelt papjaink, akik speciális tanulmányo­kat folytatnak a pápa egyetemein, és hazatérve szemináriumi elöljárók vagy a püspökök segítői lesznek. Rendszeresen hívunk meg Rómából, a Gergely Egyetemről egv-egy tekintélyes pro­fesszort, akik előadásokat tartanak aktuális egyházjogi és dogmatikai kérdésekről, egyszóval arról, hogyan értelmezik Rómában a fontos egy­házi kérdéseket. Tehát sokak állításával ellen­tétben élő egyház buzgólkodik Magyarországon, híveinek javára. — Mint említette, megváltozott a hitélet minő­sége. Ehhez a szükségessé vált reformok higgadt meg­­valósítása éppúgy hozzátartozik, mint a kedvező feltételek megteremtése és a „vadhajtások nyesege­tő,se’'... — Ha a megnyesett fa hasonlatánál mara­dunk, tudnunk kell, hogy a nyesés után a ter­mészetben is hosszú idő múlik el az újabb ki­zöldülésig. Egyházunk esetében is a kibontako­zás több évet, olykor évtizedet vett igénybe. A teljes kizöldülés, az új ágak megerősödése visszamutat a hosszú évek tárgyalásaira, próbál-36

Next

/
Thumbnails
Contents