Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-08-20 / 16-17. szám

És ezzel ismét odaát vagyunk, a túlsó féltekén.

— Nem is a lelkesedéssel van baj — mondja Csapó Margit —, valóban jó szándékúak, áldozatkészek, lelkesek a tanárok, akik magyarul tanítanak, de jó néhány közülük nem pedagógus, hanem csak éppen tud magyarul. Azt viszont már nem tudja, hogyan lehetne megszerettetni a gyermekekkel a nyelvet, s hogyan kellene magyar tudását továbbadnia. Szóval a lelkesedés akkor volna igazán gyümölcsöző, ha szakképzettséggel társulna . . .

Kiderül: a szakképzettségre és legalább annyira jó tankönyvekre most nagyobb szükség lenne, mint eddig bármikor. Amíg ugyanis a tanítványok az első és második gyermekek közül kerültek ki, akik többet-kevesebbet, de beszéltek-olvastak magyarul (a tanárnő így mondja: „fülükben csengtek még a magyar hangok és szavak”), addig a tanároknak könnyebb dolguk volt. De most már a tanítványok többsége: harmadik gyerek. Az ő anyanyelvűk már nem a magyar, hanem az angol. Ezért egészen más módszerrel kellene őket tanítani, mint idősebb testvéreiket kellett.

— Ezeknek a gyerekeknek nemcsak magyar szavakat kell megtanulnak — magyarázza dr. Csapó Margit —-, hanem a magyar hangkészletet is meg kell tanulniok képezni és kiejteni. És nagyon sok lelkes tanárunk egyszerűen nem tudja, nem is tudhatja, milyen fonetikai eljárással kellene például a pergő r betűt megtanítania. És a gyerek, ha észreveszi, hogy az ő magyar beszédét nem értik — vagy kinevetik —, akkor hagyja az egészet, elveszti a kedvét.

És ez nemcsak a kanadai patrióták és nyelvtanárok (meg persze legfőképp a magyar nyelvvel, kultúrával ismerkedni kívánó kanadai harmadik gyerekek vagy harmadik generációsok) gondja. Alighanem így van ez másutt is. Akkor pedig már nem az a feladat, hogy írni kell egy jó nyelvkönyvet, hanem annyi nyelvkönyvet kellene írni, ahány nyelvterületen életben szeretnénk tartani — közös erővel — a magyar nyelvet. De már nem anyanyelvként, hanem második vagy harmadik nyelvként, a tanárnő szóhasználatával élve: nagyanya- vagy nagyapanyelvként.

És még valamire figyelmeztet dr. Csapó Margit, azt hiszem, jogosan. Arra, hogy ezeket a tankönyveket már nem lehet csak magyarországióhazai erőkre építve elkészíteni, megszerkeszteni.

— Itthon ugyanis csak elképzelhetik, hogy itt vagy ott hogyan van és hogyan lenne jobb, de a kinti tanárok, akik évek vagy évtizedek óta tanítják a magyar nyelvet, azok tudják, és el is mondják, mi okozza náluk a legnagyobb fejfájást: milyen hangok, milyen szókapcsolatok. . .

És hogy ezt, legalább kanadai vonatkozásban, megtudja, a kutató Csapó Margit újabb kérdőíves felvételt tervez. Arról akar információkat szerezni a legilletékesebbektől, a magyart második nyelvként oktató tanároktól, hogy melyek azok a pedagógiai, módszerbeli, hangtani vagy nyelvtani problémák, amelyek a tanítást megnehezítik.

G. L.

Pécsi kísérlet

Konvertibilis diplomák

„1945 óta minden ország lakossága fantasztikus gyors környezetváltozáson ment keresztül — egész sor egyidejű világméretű forradalom következtében —a tudományban és technikában, közgazdasági és politikai téren, a demográfiai és társadalmi struktúrában. Az oktatási rendszerek is gyorsabban nőttek és változtak, mint eddig valaha, de túlságosan lassan igazodtak a körülöttük végbemenő események gyorsuló üteméhez.

Az oktatási világválság lényege az ebből adódó és különböző formában jelentkező egyenlőtlenség

az oktatási rendszerek és környezetük között."

(Philip H. Coombs: The World Educational Crisis — A System Analysis.)

A Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem egyik kara, a tanárképző kar — furcsa, de így van — eddig faiskolaként működött a jogi és a közgazdász szakembereket képző egyetemi karok mellett: négy esztendő alatt képzett és képez a jövőben is a nyolcosztályos általános iskola felső tagozatán oktató-nevelő pedagógusokat. Az a 9(i fiatal azonban, aki sikerrel felvételizett a magyar—orosz, magyar—angol, történelem—orosz, történelem—angol, irodalom—magyar nyelv és a magyar művészettudomány szakpárok valamelyikére, az már szeptembertől igazi egyetemi polgár lesz; öt esztendőn át koptatja majd az iskolapadot, éppenúgy, mint a jogász vagy közgazdász hallgató kollégái, és diplomája, amit majd kap, „konvertibilis” lesz: följogosítja tulajdonosát arra, hogy az általános iskola felső tagozatán is, a középiskolában is oktathassa szaktárgyait.

ÚJ VAGY NEM ÚJ?

Amikor — dr. Fischer Ernő dékánnal és dr. Bókay Antal dékánhelyettessel beszélgetve — úgy emlegetem az egységes tanárképzési szisztémát, mint valami merőben új dolgot, a dékán kiigazít:

— Nem mi fedeztük föl a spanyolviaszt! Amíg a középiskola, pontosabban a gimnázium, nem négy-, hanem nyolcosztályos volt, addig egységes volt a tanárképzés nálunk is, és a tudományegyetemek készítették föl hallgatóikat arra, hogy a gyerekeket tíztől tizennyolc éves korukig okítsák.

De ha nem új, hanem csak „fölújított” is ez az egységes tanárképzési szisztéma, én mindenképp óriási horderejűnek tartom, még ha — egyelőre — kísérleti jellegű is. A magyar oktatásügy égjük — talán legsúlyosabb — gondja ugyanis az, hogyan vészelhetné át nagyobb bajok nélkül az úgynevezett demográfiai hullámzásokat. Demográfiai hullám hegyek-hullámvölgyek mindenütt akadnak, de talán sehol nincs olyan jelentős különbség a születésszámok csúcs- és mélypontja között, mint éppen nálunk. A demográfiai hullámzások — elsősorban pedig a hullámhegyek — átcsapnak az óvodákon és az iskolákon, valamenynyi intézmény típuson kivétel nélkül, de leginkább az általános iskolákat

rengetik meg, és ami még fontosabb: néhány százalékot nem számolva, ebben az iskolatípusban teljes egészükben megjelennék, és átvonulnak mind a nyolc osztályon az iskolaköteles korosztályok.

Csak egy példát, hogyan mutatkozik meg ez a húszévente visszavisszatérő demográfiai hullámhegy az általános iskolák első osztályában: amíg az 1978/79. tanévben 150 476 nebuló ült be az iskolapadokba, addig 1981/82-ben —■ ez a csúcs esztendeje! — már 187 140. Pontosan 25 százalékkal több, mint négy esztendővel azelőtt! És a „hullámhegy” idején nemcsak az a gond, honnan vegjüink pénzt új tantermek ezreire, hanem az is, honnan vegyük a rengeteg új pedagógust.

A széttagolt magyar pedagógusképző rendszer ugyanis képtelen alkalmazkodni a demográfiai hullámzásokhoz. Nálunk külön-külön intézménytípusban folyik az alsó tagozatos tanítók, a felső tagozatos tanárok és a középiskolai tanárok képzése. Most ugyan, hogy nagy volt a szükség, jó néhány száz frissen végzett középiskolai tanárt „átirányítottak” az általános iskolákba, de ennek az átirányított pedagógus sem, a fogadó iskola sem örült túlzottan, hiszen az egyik nem azt teszi, amire készült, a másik pedig

nem olyan és nem arra képzett szakembert kapott, amilyenre várt.

És az sem jó megoldás, legfeljebb a kénjrszerhelyzettel indokolható, ami nálunk 1970-től történt. Ekkor kezdődött meg ugyanis az általános iskolai tanítókat és tanárokat képző intézmények gyors — túlontúl gyors — fejlesztése. 1967 és 1977 között megháromszorozódott a tanítóképzős és megduplázódott a tanárképzős hallgatók száma, ezen belül is jelentősen megnőtt a levelező tagozatosok aránya. A képzés tehát ahelyett, hogy intenzívebb lett volna, még extenzívebb lett, részben a nagymérvű és rapid hallgatói létszámnövekedés, részben pedig a rengeteg kezdő oktató belépése és az oktatói terhelések ugrásszerű növekedése miatt.

De még ki sem lábaltunk az egyik gondból, már ott a láthatáron a másik : az általános iskola első osztályáról már lehúzódott a demográfiai hullámhegy, és elérte a második osztályt, 1985/86-ban pedig már a felső tagozatban, az ötödikben, lesznek országszerte túlzsúfoltak az osztályok; 1989/90-ben eléri a hullámhegy a középiskolákat. Fölösleg lesz tehát tanítókban, általános, majd később középiskolai tanárokban pedig hiány, hacsak ... _—

Hacsak nem térünk át egy más tí-\ y pusú pedagógusképzésre, olyanra, L_

A kollégium egyik szobája

25