Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-08-20 / 16-17. szám

NEMZEDÉKEK TANÍTÓI

Iskolákról\ pedagógusokról nyelvoktatásról

FOTÓ: GÁBOR VIKTOR

Nagyon sok hazalátogatót megkérdeztem már: mi az, ami itt, Magyarországon, számára a legemlékezetesebb volt? Egyikük azt felelte, hogy az édesanyja sírjának a fölkeresése, a másiknak a Halászbástya, a harmadiknak a találkozás az itt maradt testvérekkel, a negyediknek a Balaton, az ötödiknek a halászlé csípős zamat a, a hatodiknak a tolnai ház viszontlátása, ahol született és gyermekkorát töltötte... Azt azonban eddig még senki sem mondta nekem, amit dr. Csapó Margit, a vancouveri University of British Columbia tanára:

— Az iskolák!

Igaz viszont, hogy dr. Csapó Margit és tizenegy társa — főiskolai és középiskolai tanárok — kifejezetten azzal a céllal érkeztek hazánkba, hogy két héten át tan- és nevelőintézményeket látogassanak meg. Az utat e céllal hirdette meg a British Columbia egyetem, és a magyarországi programot ennek megfelelően segített összeállítani a vendégek számára a Magyarok Világszövetsége.

— Elmondhatom, hogy szinte teljes áttekintést kaptunk a magyar oktatási és nevelési rendszerről — álb'tja dr. Csapó Margit, aki a csoport vezetője volt, s látva, hogy kétkedve ingatom a fejem, rámkérdez: — Talán nem hiszi?!

— Hát. .. nemigen — feszengek. — Mi, akik évek óta állandóan a magyar iskolaüggyel foglalkozunk, gyakran állapítjuk meg: sűrű, szinte áttörhetetlen dzsungelben járunk. Meg aztán . . . A vendégnek — Kanadában is — nem a „szennyesládát”, hanem a „vitrint” szokás mutogatni.

De rögtön kiderül, hogy nemcsak a vitrinbe kukkanthattak be kanadai vendégeink, és az is nyilvánvalóvá lesz, hogy e két hét alatt valóban rengeteget láthattak, tapasztalhattak. Annyit, hogy még fölsorolni is sok.

Megnéztek egy egri nevelőotthont, ahol súlyosan fogyatékos gyermekekkel foglalkoztak („Meglepett, hogy akadt olyan csoport, ahol mindössze két-három kicsi jutott egy-egy nevelőre.”) ; megcsodálták a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola növendékeinek munkáit („Mit tanulnak majd ezek a gyerekek a főiskolán, amikor már most szinte kész művészek?!”); megfigyelték, milyen módszert alkalmaznak egy budapesti úgynevezett kisegítő iskolában az értelmileg elmaradt gyerekek oktatásában („Jómagam is gyógypedagógus volnék, de csak bámultam azoknak a kollégáknak és kollegináknak a türelmét!”) ; meghallgatták a Marcibánvi téri Kodály Zoltán Ének- és Zent tagozatos Általános Iskola tanú lóim. k a hangversenyét („Éppen az évzáróra készültek, és így szerencsénk volt egy próbát végighallgatni, mondhatom, hogy ez volt a fénypont: én általános iskolásoktól ilyen éneklést még életemben nem hallottam!”). Elutaztak Szombathelyre, hogy megvizitálják a tanárképző főiskolát és gyakorlóiskoláját („Egy számtanórára néztünk be az egyik osztályba, ahol a tanárnő olyan intenzitással foglalkozott a gyerekekkel, hogy azt hittük, negyedórán belül teljesen kimerül. De nem! Az óra végén éppen olyan friss volt, mint amikor elkezdte. Persze, hogy miután elmentütik, összeesett-e, azt már nem tudhatjuk.”); aztán voltak még az Apáczai Csere János Gimnáziumban, ahol egy angolórán hospitálhattak („Nagyon élveztük, hogy a gyerekek fölismerhetően oxfordi kiejtéssel beszéltek”).

És az oxfordi kiejtés ürügyén lépünk egy nagyot, át az antipólusra, Kanadába. Hogy ott vajon milyen kiejtéssel beszélik a magyart, illetve hogy beszélnek-e egyáltalán magyarul a másod- és harmadgenerációs gyerekek ?

Ha van valaki, akinek e kérdéskörről áttekintése van, hát akkor dr. Csapó Margit az, hiszen ő vizsgálta : a Kanadába vándorolt magyarok és leszármazottaik hogyan s milyen mértékben használják-beszélik anyanyelvűket, illetve — ez a tanárnő leleménye — nagyanya-, nagyapanyelvüket (azaz elődeik anyanyelvét). A 2500 kiküldött kérdőívből 1700 jött vissza kitöltve, és az elemzésükből levonható fő tanulságokat és következtetéseket így foglalja össze Csapó Margit: *

— A legfontosabb felfedezésünk tulajdonképpen nem is felfedezés: minél később születik a gyermek, annál kevésbé használja szülei anyanyelvét. Az első gyermek, aki talán még itthon született, többnyire ír, olvas magyarul, gyakran és sokat beszéli nyelvünket; a második gyermek már ritkábban beszél, kevésbé jól olvas, nemigen ír; a harmadik, a legifjabb, általában keveset beszél magyarul, és csupán igen-igen kis százalékuk ír vágj7 olvas.

Erről aztán nem is faggatódzom tovább, s nemcsak azért nem, mert a jelenség könnyen magyarázható, de azért sem, mert erről a kutatás félidejében beszélgettünk már a tanárnővel (az interjú meg is jelent a Magyar Hirek 1981. évi 20. számában). Inkább arra kérem dr. Csapó Margitot, hogy most már nem szociológusként, hanem pszichológusként nyilatkozzék: minek tulajdonítható, hogy ezek a „harmadik gyerekek”, bár már alig beszélik a magyar nyelvet, mégis — a kérdőívek tanúsága szerint — erősen érdeklődnek Magyarország iránt?

A válasz, amit kapok, a harmadik nemzedék felől közelíti a harmadik gyermekről föltett kérdést:

— Nemcsak a magyaroknál, hanem szinte minden más etnikai csoportnál megfigyelhető, hogy a második generáció korántsem érdeklődik annyira az óhaza és nyelve iránt, mint a harmadik nemzedék. Talán azért alakul ez így, mert a második nemzedék oly gyorsan és oly mélyen be szeretne illeszkedni a befogadó országba, az iskolai vagy munkahelyi közösségbe, amennyire csak lehet. Különösen a tinédzserek nem akarnak kiríni, különbözni a társaiktól. Aztán kifejezhetik ezzel az érdektelenséggel a szüleikkel, a szülők életmódjával szembeni ellenérzésüket vagy legalább azt, hogy ők új utakat keresnek maguknak . . . A harmadik generáció (és ugyanígy a harmadik gyermek a családban) már más. A harmadik nemzedék talán éppen úgy bizonyíthatja a maga önállóságát, ha megkeresi a gj7ökereit, ha meg kívánja érteni azt a

bizonyos „nagyanya- vagy nagyapanyelvet”. Hasonlóképpen érezhet a harmadik gyermek is, aki tudni akarja, miről beszélnek, amikor az idősebbek magyarra fordítják a szót...

Csapó Margit töpreng egy kicsit, aztán — a szociológus és a pszichológus után — megszólal benne és belőle a pedagógus:

— Lehet aztán ennek az érdeklődésnek egy olyan motívuma is, amelyik a kanadai szövetségi kormánytól indul ki. Körülbelül 1970-ben kezdődött az a politika, amely azt célozza, hogy a különböző országokból származó kanadai állampolgárok ismerkedjenek meg azzal a kultúrával, és ápolják azokat a nemzeti értékeket, amelyeket szüleik vagy nagyszüleik hoztak magukkal.

Nem véletlenül írtam dőlt betűkkel, hogy ezek a szövetségi kormány elvei. A tíz kanadai tartomány és a két territórium ugyanis teljes önállóságot élvez az oktatás-nevelésügy terén, s eddig csak öt tette magáévá a központi kormányzat úgynevezett multikulturális irányelveit. Pedig ezeknek az elfogadása korántsem csak elvi kérdés! Az elvek elfogadása ugyanis számos gyakorlati következménnyel jár, azzal például, hogy a szülők kérhetik: a középiskola, amelybe gyermekük jár, fakultatív tárgj’ként oktassa a magyar nyelvet.

Magyar nyelvoktatás egyébként a vancouveri egyetemen is folyt, azok számára, akik fontolgatták: jelentkezzenek-e erre a magyarországi tanulmányútra.

— Erre nagjT szükség volt, akárcsak az országot bemutató előadásokra — állítja Csapó Margit — mert azt akartam, hogy a részvevők legalább annyit tudjanak magyarul, hogy, köszönöm”, „jó napot”, meg néhány egyéb szót.

— Mi volt az, ami e tanulmányút legszebb emléke marad?

— A legmegragadóbb az egész csoport számára az volt, hogy milyen enthuziazmussal. . . hogyan is mondjam . . . milyen óriási lelkesedéssel dolgoztak a pedagógusok mindenütt, amerre csak jártunk. Abban az ének- és zenetagozatos általános iskolában, amelj7et már említettem, az egyik kolléga oda is súgta nekem: „Ila minden tanár ilyen lelkesedéssel, ilyen szakképzetten és ilyen ügyesen dolgozik Magyarországon, akkor Kodály valóban a lehető legjobb születési helyet választotta magának!”

Közbe kell vetnem:

— Nem akarom kiábrándítani, de vannak nálunk kevésbé lelkes, kevésbé hozzáértő, kevésbé ügyes, mi több, elszürkült pedagógusok is szép számmal. Mint ahogyan másutt isr akadnak ilyenek is, olyanok is. En például éppen Kanadáról hallottam, hogy milyen lelkes tanárok oktatják-terjesztik a magyar nyelvet.

24