Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-08-20 / 16-17. szám
ségi politika gyakran szerepelt 1945 és 48 között, amikor a munkások és parasztok mellett szó volt a haladó értelmiségről is. Ezt követően hat évig a szövetségi politikáról és a nemzeti egységről nem történt említés. 1954 és 1960 között ismét több ízben olvashattunk ilyen jelentést hordozó jelszavakat, majd 1960-tól kezdve már rendszeresen együtt szerepelt a munkás-paraszt-értelmiségi összefogás gondolata és megfogalmazása, a hetvenes évek elejétől pedig teljes polgárjogot nyert a szocialista nemzeti egység, mint politikánk alapja és állandóan gondozandó feladata. Lám, ki gondolná, hogy milyen érdekes és a lényeget is kifejező következtetések és tanulságok vonhatók le a május elsejei jelszavakból. vagy legalábbis hasonlóan értelmezik-e a nemzeti egység és a szövetségi politika fogalmát, tartalmát. A szövetséget még az idős nemzedék teremtette meg éppen keserű történelmi tapasztalatai alapján is, abból a felismerésből, hogy az új ország, az új társadalom építéséhez az egész nép, az egész társadalom erőfeszítése, munkája, összefogása szükséges. Az idősek sorai azonban megritkultak, a középnemzedék helyükre lépő tagjai még személyes tapasztalatokkal, élményekkel rendelkeznek arról, hogy a szövetség, az egység megbomlása minő tragédiához vezet, így tudatában vannak a társadalmi, politikai összefogás jelentőségének. Csak vázlatosan vetettem fel néhány „jelszó” jellegű fogalmat, mert EGYSÉG ÉS SZÖVETSÉG Önmagunk megismerésének fo. lyamatait Szókratész egy bennünket néző szem pupillájában vagy saját szemünk tükörképében való meditációból vezeti le. Ploginosz azt tanácsolja, hogy a tükörben saját jobb szemünkben összpontosítsuk a figyelmet és így kiléphetünk magunkból, elmerülhetünk a világ és az egyén egységének felismerésében. E cikk törekvése, hogy a nemzeti tükörképbe tekintve megkísérelje néhány sajátosságra, érdekességre vagy akár furcsaságra felhívni a figyelmet. Einstein, amikor a tér görbületével foglalkozott, s relativitás elméletében kifejtette, hogy az anyag nem más, mint a tér görbülete, e híres kijelentést tette: „Ha valaki egyenesen maga elé néz, és jó a szeme, akkor meglátja a hátát.” Vagyis ennek az írásnak az is a célja, hogy egyenesen nézve segítsen megláttatni a tér görbületeit a társadalomban, magatartásban, a közösségekben, önmagunkban. Az olvasó szíves elnézését kérem e kissé hosszadalmas bevezetésért, amellyel jellemezni akartam a kérdések megközelítésének módját és mentségül is, mert a tükör óhatatlanul mindig torzítja is egy kicsit a képet. De hadd térjek rá most már írásom lényegére. A két világháború között a magyar fülekben nem csengett kellemesen, rokonszenvet keltőén az „egység” szó. Túl sokat szerepelt a sajtóban, majd a rádióban és a politikusok beszédeiben. Egyike volt a leggyakrabban előrángatott virágos nemzeti frázisoknak. Ennek jegyében olvadt össze Nagyatádi Szabó István Kisgazdapárt ja, a húszas évek elejének legerősebb politikai szervezete Bethlen István pártjával, s így jött létre az Egységespárt. Abszolút parlamenti többséggel, amely sok egyeben kívül először elaltatta, majd teljesen elfelejtette a programban nagyhangon beígért földreformot. Gömbös Gyula aztán 1935-ben az egység jegyében ebrudalta ki a pártból Bethlen „vén csáklyásait” és Nemzeti Egység Pártjává változtatta a nevét. Ennek kapuit aztán szélesre tárta a szélsőjobboldali szerencselovagok s egyéb kétes egzisztenciák előtt. A vészterhes következmények a második világháború során teljesedtek ki. Az egység az úgynevezett középosztályi és kispolgári rétegekre vonatkozott csupán, de azokra se teljesen, hiszen megkezdődött a különféle nácibarát csoportokból a kormánypárttal szembenálló nyilas szervezkedés. A nemzeti egységben egyáltalán nem kapott helyet a munkásság és a mind nagyobb nyomorba süllyedő parasztság. A haladó szellemű értelmiség és a liberális polgárság ugyancsak kiszorult ebből az egységből. Illyés Gyula távolija merengő tekintete és érzékeny lelke már 1945- ben szükségesnek látta a figyelmeztetést, amikor azt írta: „A magyar demokrácia alappróbája lesz, hogy mikorra és hogyan tud azonosulni a nemzettel.” Szociológusaink később megvizsgálták, hogy a május elsejei hivatalos jelszavakban miképp tükröződött az osztályok és rétegek szövetsége. Kimutatták, hogy a szövet-E hosszúra nyúlt elmélkedést csupán annak bizonyításául hoztam fel, hogy az „egység” és „szövetség” valódi tartalmának és jelentésének helyreállítása, úgyis mondhatnám rehabilitálása, hosszú folyamat, nagyon figyelmes és következetes politikai meggyőző munka eredménye volt. De hadd fogalmazzak még pontosabban: a múltidő használata sem helyénvaló, hiszen a nemzeti egység erősítése és a szövetségi politika továbbfejlesztése a jelen és a jövő feladata marad társadalmunkban. És most következne — ahogy mondani szoktuk — a konkrét helyzet konkrét elemzése. A szövetségi politika egyfelől az osztályok és rétegek összefogása a szocialista társadalom építésére, másfelől a különböző világnézetű emberek, materialisták és vallásosak, párttagok és pártonkívüliek tömörítése nemzeti céljaink megvalósítására. Hogy tükröződik e kettős cél és feltétel a mai magyar társadalomban, amelynek többsége 1950 után született, és mit jelent a magyar és nemzetközi viszonyok közepette? Kádár János mondotta az MSZMP XII. kongresszusának zárószavában, hogy a magyar nép négy generációja van jelen a tanácskozó teremben. Beleszámította ugyanis az éneklő, virágcsokrokat osztogató úttörőket is. Éppen ebből az élményből és megjegyzésből következően szemügyre kell venni azt a kérdést, hogy az egymást követő nemzedékek többé-kevésbé azonosan a kérdés ennél jóval összetettebb és a válaszadáshoz a mély rétegekbe kell leszállnunk. A szövetségi politika számos elemét újra kell gondolnunk. Ha túlzottnak tűnik is, mégis azt szükséges mondani, hogy a fiatal nemzedék igazán nem érti ezeket a kifejezéseket, amelyek valamilyen fajta politikai terminus technicusnak hangzanak számára. A „szocialista nemzeti egység” vagy a „szövetségi politika” a társadalomtudományok területén jogosan használt fogalmak, sőt, mint történelmi kategóriáknak megvan ma is a hatásuk, de a jelen valósága és a gyakorlati élet más megkülönböztetéseket igényel. A meglevő különbségeket és egyenlőtlenségeket nem az osztályok és rétegek egymás közti viszonyára vezetik vissza, hanem a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyre. Mivel a családok nagyrészében megtalálható minden osztály és réteg képviselője, nem érzik, hogy bármiféle alá- vagy fölérendeltség lenne csak azért, mert egyikük üzemi munkás, szövetkezeti paraszt, az igazgatásban, az oktatásban vagy gazdaságszervezésben dolgozó értelmiségi. Az alá- és fölérendeltség a munkahelyi hierarchiában található, nem pedig a származásban. Az egyének, mint a társadalom tagjai között nagyban és egészben mellérendeltségi viszony áll fenn. Ezért is állapította meg a szociológiai kutatás, hogy az ország lakosságának 80 százaléka „középre helyezi magát”, az osztályok és rétegek „középre húznak”. Egy társadalomban, amely az osztálynélküliség irányában mozog előre, ez bizonyára természetes s ebből következően nemcsak alapvető, hanem számos részérdeke is közös. Nevezetesen az is, hogy az elkerülhetetlen jövedelmi, életszínvonalbeli egyenlőtlenségek elfogadható határok között mozogjanak. Ebből ugyancsak több dolog következik. A fiatal nemzedék teljesen magától értetődőnek tartja a munkához, az egészségügyi ellátáshoz, a pihenéshez, a tanuláshoz és a művelődéshez való jogot, amit az idős- és középnemzedék az új alkotmányban rögzített történelmi vívmánynak minősít —- és joggal. A nézőpont különbözősége azonban tény és ez is történelmi vívmány. Folytatnám a demokráciáról alkotott felfogással. Az idősebb nemzedék számára változatlanul meghatározó a demokrácia tartalmi oldala és kevésbé fontos a formai. A tartalmi oldal — mint tudjuk — a hatalom birtoklása. A formai pedig kormányzási, igazgatási, részvételi, képviseleti módozatok, eljárások jellege. A fiatal nemzedék szemében a hatalom birtoklása nem kérdés, alapvetően eldöntött, a nép, vagyis ők a hatalom megtestesítői. Ami hiányos vagy nem kielégítő, az éppen a formai oldal. Az értékrendek sorrendiségében, megfogalmazásában s néha még elfogadásában is jelentkeznek különbségek. A pragmatikusakban gondolkodó idősebb és középnemzedék tudomásul vette, sőt elkerülhetetlennek tartja, hogy a társadalmi, gazdasági viszonyokból következő értékrendszernek az adott helyzet miatt hol az egyik, hol a másik eleme kerül előtérbe. Az ifjú nemzedéknél ez viszont zavart kelthet, ami kihat az egész szocializmus képére. Mai gyakorlatunk a pénz, áru és a piaci viszonyok létezéséből indul ki és a kismagántulajdonosi szférát a termelés egyik ösztönzőjeként minősíti. Ki csodálkozhat azon, ha az ifjú nemzedék értékorientációjában esetleg nemcsak a termelési viszonyokról alkotott fogalmak változnak, hanem a ráépülő nézetek is. A célok, értékek, eszközök hármas rendszerét úgy kell tehát a valóságból kiindulva számukra megfogalmazni, hogy ez az egység és a szövetség alapját erősítse, korszerűsítse szocializmus képét. Mi a helyzet tehát a fiatal nemzedékkel, amelynek vállaira nehezedik rövidesen a jövő, a magyar jövő felelőssége? Mi olvasható ki azokból a pupillákból, amelyekkel az idős és a középnemzedék szembenéz? Mert ha másképpen látják is a jogokat és kötelességeket, a szabadság és a fegyelem elválaszthatatlanságát, az érdekek bonyolult kapcsolódásait, az értékek tartósságát, és viszonylagosságát azért — s ez a szilárd meggyőződésem — Ady Endrével vallják: „De építésre készen a kövünk, nagyot végezni mégis mi jöttünk, nagyot és szépet, emberit s magyart”. PETHŐ TIBOR 23
