Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-07-23 / 14-15. szám
ARANY ŐSZIKÉIRÖL Részlet Keresztury Dezső „A palota foglya” című akadémiai székfoglalójából A tölgyek alatt A tölgyek alatt Szeretek pihenni, Hova el nem hat Város zaja semmi. Zöld lomb közein „Áttörve” az égbolt, S a rét mezein Vegyül árny- és fény folt. (Margitsziget) A tölgyek alatt Még most is el-űlök; Bűv-kép csalogat, Ábrándba merülök; Hajó-kerekek Zubogását hallom . . . „Hajrá, gyerekek: A vízi malom!” A tölgyek alatt Oly otthonos itten! Évem leapadt: íme, gyermek lettem, Mint mikor a tölgy Sudarát megmásztam, Hol seregély leolt — S vígan madarásztam. A tölgyek alatt Örömest valék én. Bár a madarat Hagytam utóbb békén: Gyermeki önző Korom’ ifjú ábránd Veszi ösztönző Szárnyára, s tovább ránt.., A tölgyek alatt lm, meglep az alkony, Hűsebb fuvolát Zörög át a parkon; Felhők szeme rebben: Haza sietek, Jóbb ott, melegebben, Ki vén, ki beteg. A tölgyek alatt Több egykorú társsal Madár-fiakat Kifesziténk nyárssal; Jó tűz lobog ott, Zizeg a kis bogrács — S ha bealkonyodott, Haza már egy ugrás. De tölgyek alatt, Valamerre jártam, Szülő honomat — Csakis ott — találtam; S hol tengve, tunyán Hajt, s nem virul a tölgy: Volt bár Kanaán. Nem lett honom a föld. — A tölgyek alatt Vágynám lenyugodni, Ha csontjaimat Meg kelletik adni; De, akárhol vár A pihenő hely rám: Egyszerűen, bár Tölgy lenne a fejfám! Epilógus Az életet már megjártam. Többnyire csak gyalog jártam, Gyalog bizon’ . . . Legfölebb ha omnibuszon. Az életet, ím, megjártam; Nem azt adott, amit vártam : Néha többet, Kérve, kellve, kevesebbet. Az életet már megjártam : Mit szivembe vágyva zártam, Azt nem hozta, Attól makacsul megfoszta. Láttam sok kevély fogatot, Fényes tengelyt, cifra bakot: S egy a lelkem! Soha meg se’ irigyeltem. Ada címet, bár nem kértem, S több a hír-név, mint az érdem: Nagyra vágyva, Bételt volna keblem vágya. Egy kis független nyugalmat, Melyben a dal megfoganhat, Kértem kérve: S ő halasztó évrül-évre. Nem törődtem bennülővel, Hetyke úrral, cifra nővel: Hogy áll orra Az út szélin baktatóra. Kik hiúnak és kevélynek — Tudom, boldognak is vélnek: S boldogságot Irigy nélkül még ki látott? Csöndes fészket zöld lomb árnyán, Hova múzsám’ el-elvárnám, Mely sajátom; Benne én és kis családom. Ha egy úri ló-csiszárral Találkoztam s bevert sárral: Nem pöröltem, — Félre álltam, letöröltem. Bárha engem titkos métely Fölemészt: az örök kétely; S pályám bére Égető, mint Nessus vére. Munkás, vidám öregséget, Hol, mit kezdtem, abban véget. . . Ennyi volt csak; S hogy megint ültessek, oltsak. Hiszen az útfélen itt-ott Egy kis virág nekem nyitott: Azt leszedve, Megvolt szívem minden kedve. Mily temérdek munka várt még!... Mily kevés, amit beválték Félbe’ -szerbe’, S hány reményem hagyott cserbe’!... Most, ha adná is már, késő: Egy nyugalom vár, a végső: Mert hogy’ szálljon, Bár kalitja már kinyitva, Rab madár is, szegett szárnyon? Az utolsó pályaszakasz (1867 —82) legnagyobb költői teljesítménye valóban az „őszikék”, ez a világirodalmi mértékkel mérhető versciklus. 1877 nyarán keletkezett a Margitszigeten: a beteges költőnek akkor már évek óta egyetlen üdülőhelyén. 1877-ben, miután elfogadták lemondását a főtitkárságról, végre szabadnak érezhette magát; addigra már az Akadémiát irányító leghűbb barátai meghaltak vagy visszavonultak; így a személyes kötelékektől is függetlennek érezhette magát. 1877. július 3- tól kezdve folyamatosan új verseket kezdett letisztázni a „Kapcsos könyv”-be. Hogy sűrű egymásutánban létrejövő szövegek egybemásolása kezdődik, csak menet közben válhatott a költő előtt is tudatossá: az „Új folyam” fejezetcímet később írta a sorozat elé; 1877-es évszámot meg az „őszikék” szót is későbben, csak ceruzával, talán akkor, amikor már egy kötet esetleges kiadását mérlegeltették vele barátai. Minden vershez dátumot írt: az „áldott nyár” bő termése után csak néhány vers került már be 1878- ból, 79-ből és 80-ból. A „Kapcsos könyv”-ről aligha tudott valaki. A család tagjain kívül talán csak Gyulai Pál, akitől még 1856 végén kapta. A könyv már csak azért is igen értékes emléke annak a drámának, amely a költő lelkében két évtized folyamán lejátszódott, mert 1856 óta főként olyan verseit tisztázta bele, amelyeket csak másoktól rejtegetve akart megőrizni, amelyekből nem egyet kivágott, vagy — és nem csak stilisztikai okokból! — megváltoztatott, vagy ki nem adhatónak minősített. Ha tehát ezt az utolsó virágkort létrejöttének körülményeivel együtt akarjuk megismerni: nem hagyhatjuk figyelmen kívül a „Kapcsos könyv”-et. A Margitsziget jelképessé nőtt, szabad magányát ez a könyv tette teljessé. A költő úgy érezhette, hogy amit a hivatal nyűgeitől megszabadult lélek az ihlet perceiben, a maga könnyebbülésére, szórakozására, erőpróbájára, a sikerélmény vágyában létrehozott, a-nyilvánosság kizárásával őrizheti meg, hogy ne haljon meg koldusként, „aki semmit sem hagyott”. így vált a Palotában börtönként vállalt, de végül már menedékké alakult fogság költői kertjévé, egy időre boldog, mert elzártsága által a szabadság illúzióját adó lelki otthonává — mármár Jókai Senki szigetévé a Margitsziget. így lett az utolsó pályaszakasz jelképévé a csak magának felelős, a költészetben egyetlen s végső vigaszát, menedékét meglelt „hozzáférhetetlen költő”. Ha tetszik, a „hermetikus”. Ennek újra meg újra felidézett szerepében egyformán helyükre találhattak a nagy alkotó ihletek, az emlékek, a mindennapi valóságok — meg a mániák. A „Tamburás öregúr” látszik e szerep leghitelesebb megfogalmazásának. E magát kicsinyítő „önzsánerben” nemcsak a régi dallamokat idézgető, unalmát vén zeneszerszámával űzögető öregurat, hanem egész költői magatartását jellemzi. Csak magának énekel, régi dalokat, „nyers vad riadást” és „édesdeden ömlő” dalt, de „magában szülendő” „új dalt is terem önként húrja”; emlékeket s tört álmokat is idéz. „Nem a művész babérja hevíti, Csak gémberedő ujját melegíti” — fordul önkritikusra a hang, hogy a vers végén fölidéződjék az eszelős látomás: „Ha kiülsz öregem, vele az útfélre, Hull tán kalapodba egy-egy fillérke”. Úgy tartják, és első benyomásra úgy is tetszik: az Őszikék csak a régi hangnemek, dallamok újrateremtése. Műfajai a kipróbáltak: a balladáktól az életképeken át a töredékekig. Hangoltságuk is a régire emlékeztet: valamilyen zenei csíra bontakozik ki bennük teljes, erősen személyes hangulattal átitatott képpé, történetté; rendezett szerkezetükben a mondanivaló változatlanul együtt fejlődik ki az arányos formával; a költő fő törekvése olyan autonóm mű létrehozása, amelyben 42
