Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-07-23 / 14-15. szám
1. A könyv belső címlapja 2. Kanadai magyar munkások pikniken a negyvenes években 3. Kanadai magyar család a második világháború idején hogy véletlenül eltűnjenek a nagyvárosok nyomornegyedeinek bűnre csábító forgatagában. Ezért megkövetelték tőlük például a jöttüket visszaigazoló farm vasútállomásáig érvényes menetjegy felmutatását. A háború utáni magyar kivándorlás 1924 márciusában vette újabb kezdetét, amikor az első 160 magyar paraszt hajóra szállt Antwerpenben — Winnipeg felé. Őket többnyire magyarok tulajdonában levő farmokon helyezték el. A távoli nagy és gazdag ország hívására — a korlátozások ellenére is — egész vidékek kerekedtek volna fel, hogy mindenüket pénzzé téve hajójegyet válthassanak Kanada felé, a jobb sors, a nagy lehetőség vagy a kaland reményében. A két világháború közötti magyarpolitikai vezetést aggodalommal töltötte el az úgynevezett „kanadai láz”. Központilag tiltották meg az emigrációs propaganda terjesztését, mint a magyar falu „mételyezését”. A magyar kormány különmegbízottja, Hordóssy Iván, mandátuma értelmében felkereste Kanadát is, hogy tájékozódjon a magyar állampolgárok letelepedésének esélyeiről és feltételeiről. A Kanadába kikerülő magyarságnak érdekvédelmi-politikai szervezetei alakultak: törekvéseik hatására a magyarság kiáramlása szabályosabb formákat öltött, és sikerült csökkenteni a gátlástalan ügynökök — nem ritkán szélhámosok — áldozataivá váló magyarok számát. 1923 és 1930 között 27 600 magyar érkezett Kanadába. (Ezek jelentős része a Monarchia utódállamaiból emigrált.) Zömükben — a fogadó ország regulái értelmében is — paraszti foglalkozású rétegek érkeztek, főként fiatal, munkabíró férfiak. Ez a körülmény érthető demográfiai konfliktust eredményezett: az 1927—28-as esztendőben az 5300 letelepedő — a 3673 férfi, mindössze 800 nő és 800 gyermek arányából fakadóan — ugyancsak torz demográfiai megoszlást mutatott. Az összetétel jellege lényegében évről-évre változatlanul maradt. A foglalkozás szerinti kortárs felmérések is megtéveszthetik a Kanadában megtelepedő magyarság karakterének kutatóját. Az „agrár”tevékenységűnek feltüntetett emberek között olykor bizony még filantróp beállítottságú arisztokraták is akadtak, de számos olyan deklasszálódott egzisztencia is Kanadában kereste a szerencséjét, aki a trianoni béke következtében földjét, középosztályra utaló hivatalnoki pozícióját vesztette el. Dreisziger, mint érdekességet, megemlíti, hogy akadt olyan, valaha jobb napokat is látott magyar bevándorló, aki rendszeresen sárral dörzsölte be kezét, csak hogy kérges paraszti tenyeret mutathasson fel a kanadai bevándorlási tisztviselőnek. A politikai hatalomból kiszorított és Kanadába elkerült magyarok száma végül is alig néhány ezerre tehető, a magyar közösségben képviselt politikai súlyuk azonban egyrészt messze felülmúlta abszolút számarányukat, másrészt jelenlétük a magyarság faluról városba történő mozgásának irányába hatott. 1921-ben a kanadai magyarságnak több, mint kétharmada még a Saskatchewan tartományt lakta. Az erőteljes bevándorlás és a kanadai gazdaságot feszítő, a növekedésből adódó belső helyváltoztatás eredményeképpen alig egy évtized leforgása alatt ez az arány egyharmadára zsugorodott. De megfordult a kanadai magyarság urbánus-agrárius aránya is. Kanada etnikumai között a magyarság — a városiasság foka szerint — 1921-ben még csak a 25. helyet foglalta el. Ugyanennek az évtizednek a végén a mezőny 12. helyezéséig tornázta fel magát a kulturális fejlődését ily módon is demonstráló kanadai magyar lakosság. Dreisziger figyelemreméltó sokoldalúsággal mutatja be mindazokat a releváns tényezőket, amelyek hatására az egyre mélyebb gyökerekkel kapaszkodó magyarság történetileg rövid idő alatt is alapvetően megkülönböztető tulajdonság jegyekre tesz szert Kanadában, mind az Óhaza mind pedig a befogadó ország általános társadalmi karaktere tekintetében. 1960-ban a magyar emigráció 65 éves kanadai múltra tekinthetett vissza. A számvetések sora is gyarapodott. A zord prérire érkező egykori magyar csapatok legidősebb képviselői nemcsak tanúi, de tevőleges részesei lehettek annak az átalakulásnak, amelynek eredménye — a multinacionális alkat ellenére is — egy demográfiailag egészséges, jóléti Kanada. Mindeközben az itteni magyar közösség csekély lélekszámú paraszti néptöredékből számottevő etnikai tényezővé vált. A ma élő kanadai magyarság derékhadát azok a férfiak és nők alkotják, akik a legkülönbözőbb — bár jó eséllyel tipizálható — okokból az 1920' és 1950 közötti 3 viszontagságos évtizedben hagyták el a Duna-tájat. A kanadai magyarság múltjának szintézisét már angol nyelven adták közre a magyar történészek. A televízió, a rádió, a technika, az iskola révén — mint Nándor Dreisziger meggyőzően kifejti — a magyar etnikai szubkultúra napjai meg vannak számlálva, pedig 1950 tájára a kanadai magyarok történetírása még „aranykort” lokalizált. „Ha a múltbeli dolgok ismerete egyáltalán szolgálhat valamiféle intéssel a jövő felé, a kanadai magyarság eme új korszaka egy napon biztosan véget ér, mert — legalábbis eddigi liistóriája szerint — a magyar szubkultúra kanadai életerejét mindig az újabb emigrációs hullámok határozzák meg . . . A belátható jövőben a kanadai magyarság etnikailag különálló kultúrléte a kihalás távlatával szembesül” — olvashatjuk Dreisziger szavait. Konklúziónak mindenesetre nem túlzottan vigasztaló e kitűnő munka „végelszámolása”. De bármely emigráció mérlege a „kiadások” és „bevételek”, az „adok-kapok” egyenlegén múlik. Szerencsére nem számoszlopok, szigorúan mérhető adatok kerülnek e kettős könyvelés rovataiba. Ezért bizonyára igaza van a magyarság kanadai történetíróinak: e nép fiainak és lányainak kemény munkája, ősi kulturális értékeihez való állhatatos ragaszkodása is tükröződik a hivatalos kanadai belpolitika nagyvonalú kulturális pluralizmusában és következetes etnikai toleranciá j ában. * A recenzens leteszi a könyvet, melynek címlapjáról egy magyar házaspár kemény, elszánt tekintete szegeződik rá. Mintha 100 év és ezer mérföld távolából is azt kérdeznék: helytől függetlenül tragikus sors-e a magyar lét ? Mintha azt válaszolnák: küzdelmes sors a magyar lét. SZ. GY. 41
