Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-01-22 / 2. szám

TEGNAP A GYIMESBEN JÁRTAM

Kolozsvári beszélgetés Kallós Zoltánnal

Amikor legutóbb felkerestem csodálatos népművészeti tárgyakkal zsúfolt, folklórmúzeumnak is beillő kolozsvári lakásán, éppen Lőrincze Lajos és Szabó T. Attila gyönyörködtek szőtteseiben. Most is vendégek gyűrűjében találom: jellemző véletlennek, sőt kicsit jelképesnek is érzem, hogy az európai hírű romániai magyar néprajzkutató látogatói egy magyarországi román faluból érkeztek.

— A gyermekkor a legtöbb ember életében meghatározó jelentőségű. Kallós Zoltán munkásságát miképpen befolyásolta a szülői ház, a szülőföld?

— A Mezőségen születtem, azon a tájon, amelyről Sütő András „Anyám könnyű álmot ígér” című könyvét írta. Sütőn kívül a Mezőség adta a regényíró Kemény Zsigmondot, a festőművész Barcsay Jenőt, meg a filmrendező Moldován Domokost. Szülőfalum, Válaszút, a Borsa völgyében fekszik, a viseletéről, táncairól nevezetes Szék és a romjaiban is lenyűgöző Bánffy-kastéllyal büszkélkedő Bonchida szomszédságában. Az első négy elemit szülőfalumban végeztem, az első osztályt, magyarul, a következő hármat románul, mivel akkoriban, a fasiszta időkben, megszüntették a magyar iskolákat. Válaszúton a lakosság kétharmada román, egyharmada magyar és cigány: már gyermekkoromban mindhárom nyelvet megtanultam. Kocsmánk volt annak idején, benne két üres szoba. Szombat esténként az egyikben táncoltak a magyarok, a másikban a románok. Sohasem különböztek össze: a románok átjártak a magyarokhoz a „legényes” táncba „virtuskodni”, hogy ki járja jobban. Mindez nagy élmény és indíttatás volt számomra, hiszen már akkor rengeteg régi dalt megtanultam. Bekerültem a kolozsvári református kollégiumba, onnan tovább Sepsiszentgyörgyre, majd vissza Kolozsvárra. Itt érettségiztem 1946-ban. A katonaság után egy kalotaszegi faluban, Vistán tanítottam éneket és románt.

— Melyek voltak az első lépések a népzenekutatás, a gyűjtés felé?

— Kijött egyszer Vistára gyűjteni ifjú Kós Károly és Jagamas János. Tapasztalataikról előadást tartottak a Kolozsvári Néprajzi Múzeumban, ahová én is elmentem. Elmondtam Jagamasnak, hogy magam is gyűjtöttem már, habár csak szöveget, a dallamot kívülről megtanultam, mert akkor még nem tudtam lejegyezni. Elámult, hogy milyen gazdag díszítésű, régi dallamokra bukkantam. Ifjú Kós Károlyt is sikerült meglepnem egy értékes néprajzi

tárggyal. Mákófalván az egyik tornácon feltűnt nekem egy hoszszú, lapockaszerű bot, cifra felirattal: „anno 1827”. „Ez egy palága” — mondja a házigazda. — „Az én nagyapám legénybíró volt, s evvel büntették a legényeket. Evvel húztak a fenekükre.” Elkértem tőle, s bevittem a múzeumba Kós Károlynak. Hát így kezdődött. 1950-ben felvettek a Zeneművészeti Főiskolára, de éppen akkor apámat kuláklistára tették, s teljes vagyonelkobzásra ítélték. Később az én ösztöndíjamat is megvonták, így elég sokat kínlódtam ; bőrdíszműves táskákat csináltam egy kisiparosnál öt lej órabérért. A IV. évben azután,

1954-ben végképp kimaradtam az Akadémiáról. Jagamas János tanácsára Lészpedre mentem taní tani, egy moldvai csángó faluba, ahol már régebben is gyűjtöttünk a „Moldvai csángó balladák és népdalok” című kötethez. Az első osztályt vállaltam, mivel ott látszik meg legjobban az ember munkájának az eredménye. Nyolcvan tagú énekkarunk is volt. Innen Vásárhelyre kerültem, a Népi Alkotások Házába, majd a Gyimesre, ahol nyolc esztendeig tanítottam, gyűjtöttem. 1967-ben hazajöttem Kolozsvárra, azóta is itt élek az édesanyámmal. Állásom nincs, önellátó, „szabadfutó”

UTAK

Arcképvázlat Cziffra Gézáról

A fiatal Cziffra Gézának van egy verse az utakról. A teremtő nyugtalanság jelképeiről, amelyek messze visznek, mindig új célok, új remények felé. Élete első harminc esztendejében akár címerének is választhatta volna ezt, hiszen míg mások családot alapítottak, letelepedtek, addig ő Romániából Magyarországra jött, majd Ausztriába ment. Innen a Német Szövetségi Köztársaságba, onnan Magyarországra, végül ismét az NSZK-ba. Üjságírónak indult, költő lett és prózaíró, azután filmforgatókönyv-író, rendező és napjainkban ismét visszatért régi szerelméhez, az íráshoz.

Egy filmévkönyvben találtam meg a címét és telefonját. Levelet írtam neki, majd ő telefonált, kazettát küldött, s a Kauf dir einen bunten Luftballon (Vegyél egy színes léggömböt!) címmel megjelent önéletrajzát.

Ma Tutzingban él, a Német Szövetségi Köztársaságban. Akcentussal, de hibátlanul beszél

magyarul, s bár nyolcvankét esztendős, mégis fogékony mindarra, ami pályája során foglalkoztatta az út egykori vándorát. Amikor felhívtam, első szavaival elmondotta, mindig örül, ha hazájából hírt kap, ha érdeklődnek felőle.

— Ha életem felől kérdeznek, azzal kell kezdenem, hogy szinte egyidős vagyok a századdal. Aradon születtem 1900. december 19- én. A szüleim katonatisztnek szántak, s ezért a jezsuiták iskolája után beraktak a váradi hadapródokhoz. Közbejött az őszirózsás forradalom, s nem lehettem az, akinek akartak, de én nem bántam, hiszen 1918-ban már írogattam verseket, novellákat, amelyek különféle lapokban meg is jelentek, ám se a papok, se a katonák nem örültek neki. Fehér falú címmel egy kisebb könyvecském is napvilágot látott ez idő tájt, majd Ketten vagyunk címmel egy verseskötet. Szép visszhangja volt. Ady Endrének is tetszett.

— Hogyan került irodalmár létére a filmszakmába? Tudomásom szerint Bécsben magyar emigráns lapoknál újságíróskodott, s Chorus eroticus című versesköietét Hatvány Lajos kiadója, a Pegazus jelentette meg.

— Ebben az időben — tehát a húszas évek elején — Deésy Alfréd révén kerültem a filmszakmába. Némakorszak lévén szükség volt magyarázó feliratokra. Nos, én ilyeneket készítettem például a Bolond Istókhoz, meg a Péntek estéhez. Amikor 1923 táján Bécsbe mentem, ott is folytattam a filmezést Kertész Mihály és Korda Sándor forgatócsoportjában, sőt egy úgynevezett kombinált filmet is készítettem (Pán Józseffel mint bábtervezővel): a Gulliver utazását. A címszereplő Beregi Oszkár volt. Berlinben azután előbb újságíróskodtam, majd Friedrich Zelnik és Richard Eichberg segédrendezője lettem. Forgatókönyvekkel foglalkoztam és magam is írtam néhányat.

— Magyarországon is dolgozott?

— 1933 májusában Budapestre jöttem, ahol nagyon nehéz körülmények között éltem. Mégis sikevagyok; amikor csak lehet, kijárok gyűjteni. —

— Több országban működnek az úgynevezett „táncházak”, ahol városi fiatalok is eredeti parasztmuzsikára táncolnak, énekelnek. A táncház-mozgalom létrejöttében, úgy tudom, személyes érdemei vannak.

— A „Balladák könyve” megjelenésekor előadást tartottam a budapesti Fővárosi Művelődési Házban. Rengetegen voltak, többek között a Sebő-együttes és fiatal népdalénekesek: Budai Ilona, Faragó Laura, Ferencz Éva, Marosi Júlia. Az az ötlete támadt valakinek, azt hiszem, Tímár Sándornak, hogy perdüljön táncra az egész társaság! Akkor fogant meg a gondolat, hogy ezt az együttlétet jó volna megismételni. Így inrült négy filmet csinálnom. Az Ez a villa eladó vígjátékot, a Szent Péter esernyője első hangos verzióját és két német film magyar változatát ( Szerelmi álmok, Egy éj Velencében.)

— Gazdag életművéből mit tart a legkiemelkedőbbnek?

— Erre a legkönnyebb válaszolni: egyiket se. Én — és mint akkor sokan mások — csak arra törekedtem, hogy a nézőket szórakoztassam. S ami a mondanivalót illeti, a háborús években az volt a cél, hogy minél messzebb kerüljünk az akkori német valóságtól. Ezért is kaptam meg 1946- ban, Ausztriában valamennyi filmes közül elsőként a működési engedélyt. Filmjeim közül — hogy mégis szóljak róluk — a legnagyobb sikert a Die weisse Traum

14