Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-07-23 / 14-15. szám

például az 1857-ben alapított Orvosi Hetilapot, amely napjainkban is az orvostársadalom legkedveltebb folyóirata.

A szervezett magyar orvostovábbképzésnek tehát jelentős előzményei vannak, amelyek azután a kiegyezést követően tovább terebélyesedtek, így születhetett meg az 1883-as határozat, amelynek eredménye: a szervezett továbbképzés első negyedszázadában mintegy ezer orvos képezte magát tovább azokon a tanfolyamokon, amelyeket Markusovszky Lajos, Fodor József, Korányi Frigyes, Grosz Emil és a többi, iskolát alapító mester, valamint tanítványaik szerveztek, patronáltak, vezettek.

A szervezett orvosi továbbképzés fejlődésének fölfelé ívelő vonala egyaránt tükrözi a tanfolyamok számának és színvonalának, valamint az irántuk való érdeldődésnek is a növekedését. Ez a vonal néhányszor visszaesik ugyan — például az első világháború kezdetén és végén, vagy az infláció idejében, a húszas években — igazán azonban csak a harmincas években törik meg, amikor az állami támogatás nem növekszik. 1936-ban aztán a központilag irányított továbbképzés meg is szűnik, mert a rezsim — Endrőczi Elemér rektor kifejezésével élve — fölrobbantja az Orvosi Továbbképző Központi Bizottságot, amelynek vezetői és tagjai szembekerültek az egyre inkább fasizálódó kormányzattal. A továbbképzés — központi szervezéssel és irányítással, Weil Emil kezdeményezésére — 1947-ben kezdődik meg ismét, és 1956-tól, az OTKI megalakulásával veszi föl jelenlegi formáját.

*

Kecskeméti beszélgetőpartnerem eddig négyszer volt — minden alkalommal két-két hétig tartó — kötelező továbbképzésen. És ami ismét fölér egy elógiummal: valamennyi előadóra, témára emlékszik, pedig e tanfolyamok hallgatói naponta átlagosan négy előadáson és az ezeket követő gyakorlati bemutatón vesznek részt.

Amikor azonban arról faggatom, hogy hazatérve módja volt-e alkalmazni a szerzett új ismereteket, nem kapok egyértelmű választ.

— Először is: én azokat a továbbképző előadásokat szeretem, amelyek nem „ragadnak” a napi praxishoz, hanem fölvillantják valami újnak a lehetőségét. Ez az, ami a gyakorló orvost továbbgondolkodásra serkenti. Másodszor: egyáltalán nem bizonyos, hogy egy új eljárást én a megyei kórházban vagy a rendelőintézetben azonnal alkalmazni tudok. Az OTKI-ban például már van komputeres tomográf, nálunk pedig még nagyon soká nem lesz. És harmadszor: egy-egy új eljárás bevezetése nem azon múlik, hogy az OTKI-ban mit hallunk vagy látunk. Egy alorvos, hazatérve a tanfolyamról, nem állhat csak úgy oda a vezető főorvos elé, hogy közölje: ahogyan te eddig csináltad, az nem jó, ezt így meg így kell csinálni . . .

Ennek ellenére, dr. Szappanos Mária szorgalmas látogatója a továbbképzéseknek, és nemcsak a kötelezőeknek. Állandóan bújja a tájékoztatókat: mikor, hol, milyen témáról lesz szó. És ha valami nagyon érdekeset talál, akkor kikönyörgi, hogy ha két-három hétre nem is, de legalább egy-két napra elengedjék. Vagy mint legutóbb, alig két hónapja, megbeszélte a kollégákkal, hogy negyed egytől fél háronüg helyettesítsék, ő meg rohant negyed egykor a buszmegállóhoz, Pesten meg a megállótól az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézetbe, hogy meghallgasson egy három órakor kezdődő előadást.

— Végig még így sem hallgathattam — panaszkodik —, mert fél hatkor föl kellett kelnem, hogy elérjem a Nyugatiban a vonatomat.

— Es ezek az ntazmtások kinek o zsebét terhelik?

— A magamét, természetesen. Igaz, ezek nem nagy összegek, de azért . . . Sok kicsi sokra megy.

*

Az OTKI csak az öt-, illetve négyévenként egyszeri, tehát a kötelező továbbképzés költségeit állja. Ez érthető, hiszen a hatvanas években esztendőnként több, mint száz, a hetvenes évektől napjainkig pedig több, mint kétszáz tanfolyamot szerveztek, ez nem kevesebb, mint 5—6000 orvos továbbképzését, elhelyezését, ellátását jelenti évenként! És ezen felül még vagy másfél ezer dolgozó — orvos, ápoló, műtős, laboráns stb. — fizetését, a klinikák, intézetek, tanszékek fenntartását kell az OTKI költségvetéséből fedezni. És nemcsak az az orvostovábbképző, ami a Szabolcs, illetve a Vágány utcából látható. (1956 óta ugyanis a Szabolcs utcai kórház, közismertebb nevén a volt Zsidókórház, az OTKI székhelye.) Tanszékeket szerveztek a legjobb országos intézetekben, működnek a már említett továbbképző kórházak, s ezeken felül az orvostudományi egyetemek is „beszállnak” egyegy tanolyammal vagy néhány napos konferenciával.

A bokrosodó tennivalók és a kényszerű takarékosság ellenére is javultak az oktatás feltételei. A rektor sorolja:

— Öt évvel ezelőtt átadtuk az új oktatási /épületet; megkezdődtek színes szakmai tévéprogramjaink, az a film például, amit tavaly a televízióban is bemutattak az ötösikrek születéséről, a mi apparátusunkkal készült; rengeteg jegyzetet adunk ki; eszközellátottságunk bár jobb is lehetne, de azért nem kell a világ előtt szégyenkeznünk ...

Az azonban meglátszik az OTKI-n, hogy „örökölte” a helyét. Az „öröklés” előnyei: az OTKI kiválónál kiválóbb szakembereket vett át, akiknek jó része, ha nyugdíjba vonult is 1956 óta, de tudását, szemléletét átadta a következő nemzedéknek. Nem véletlen tehát, hogy a tudományosan minősített orvosok és kutatók aránya kis híján eléri a 30 százalékot. De árnyékos oldala is van ennek az örökségnek: akár fél kezemen öszszeszámlálhatom, hány a korszerű épület, a többi alig-alig ifjabb, mint a hazai orvostovábbképzés, tehát állandóan javítgatni, tatarozni kell. És akadnak még részlegek, amelyek primitív fabarakkokban húzzák meg magukat.

És az épületek, beruházások dolgában a rektor nem optimista:

— A kilencvenes évek előtt nemigen számíthatunk nagyobb építkezésekre, beruházásra. Csak azt tehetjük, amit éppen most: rekonstruáljuk a régi, klinkertéglás épületeket . . .

*

Az oktatási épület azonban korszerű. Előcsarnokában már kora reggel gyülekeznek az orvosok, kávét töltenek maguknak a tálcára készített termoszból, majd megkeresik a maguk termét. A falakon képernyők, rajtuk villogó felirat: ,,1. terem: sebészet. 2. terem: cardiologiai diagnostica és therapia. 3. terem : a terhes nő anaesthesiája.”

Mellettem ketten, kávézás közben, szakorvosi vizsgájuk emlékeit melegítik föl. Egyébként ez is az OTKI feladata: a szakorvosjelöltek képzésének segítése, valamint vizsgáztatásuk. Ez sem kicsiny feladat! Érdemes utánagondolni: 1936-ban, amikor az első szakképesítési rendelet megjelent, még csak 24-féle, ma pedig már 57-féle szakból szerezhetnek képesítést az orvosok.

Szappanos Mária 1969-ben végzett a Debreceni Orvostudományi Egyetemen. Első szakvizsgáját, gyermekgyógyászatból, már 1974-ben letette, a másodikat pedig, gyermekpszichiátriából, 1980-ban. Az első képesítésben négy, a másodikban újabb két esztendő kemény munkája fekszik. Az új rendelkezések szerint már e második szakorvosi képesítés megszerzéséhez is négy év kellene, a doktornő ennek ellenére azokat tartja szerencséseknek, akik az új rendszer szerint készülhetnek föl szakvizsgájukra. Hogy miért ?

— Mert pontosan meghatározottak a követelmények, mert mindenki kézhez kapja a részletes tematikát, és ami a legfontosabb: a jelölt mellé adnak egy vagy több nagy tapasztalati! konzulenst, akihez minden szakmai kérdéssel nyugodtan fordulhat.

Endrőczi Elemér rektor:

— Óriási munka volt mind az 57 szakmára kidolgozni a részletes követelményrendszert. Ebben pontosan rögzítettük: milyen forrásokból kell felkészülni, mit kell megtanulni, hol kell

a gyakorlati időt eltölteni, melyek a vizsgakövetelmények. És ezt nemcsak a jelölt kapja meg, hanern valamennyi vizsgáztató is.

— És a konzultációs rendszer?

— Ez annyit jelent, hogy a jelölt képzési programját az ezzel megbízott főorvos vagy szakvezető folyamatosan segíteni és ellenőrizni köteles. A jelölt így nem maradhat magára, ugyanakkor nincs agyonpesztrálva sem.

Érdemes megemlíteni, hogyan alakult 1945- től a szakképesítést nyert orvosok száma. Amíg 1945 és 1953 között évente átlagosan 258, addig 1954 és 1961 között már 653, 1963 és 1978 között pedig évente 1100-nál is több orvos tett sikeres szakvizsgát.

Pedig a vizsga egyáltalában nem könnyű. Ismét dr. Szappanos Máriát idézem:

— Nemcsak én, aki „izgulós” vagyok, hanem a nagyon magabiztosaknak ismert kollégák is be voltak ijedve, mielőtt a bizottság elé kerültek.

— Emlékszik még, milyen kérdést kapott?

— De mennyire! Az egyik toxoplazmózis volt. Tudtam is, de az egyik vizsgáztatóm belekérdezett: nálunk, Magyarországon, a szülőanyák hány százaléka fertőzött ezzel a betegséggel. Ezt aztán nem tudtam, azóta se tudom, pedig ahol csak lehetett, utánanéztem.

— Remélem, azért nem buktatták meg?

— Nem, de amíg a gyermekpszihiátriai szakvizsgámon ötöst kaptam, itt csak négyest. Igaz, akkor talán azt se bántam volna, ha „meghúznak”, olyan állapotban voltam. Hétfőn anyut kórházba vittük, Pestre, élet és halál között volt. Kedden hajnalban értünk csak vissza Kecskemétre a férjemmel, és én még aznap utaztam tovább Debrecenbe, ahol szakvizsgáztam. Szerdán volt a gyakorlati vizsgám, csütörtökön meg az elméleti, és közben csak azon járt a fejem, hogy édesanyám megvan-e még. Árról már nem is beszélek, hogy héthónapos terhes voltam.

— Akkor viszont nem kellett attól tartania, hogy megbuktatják. Kismamát az egyetemi szigorlatról se szoktak kirúgni . . .

— A szakvizsga nem olyan, mint egy kollokvium vagy szigorlat. Az OTKI vizsgáztatói nemigen hatódnak meg attól, hogy valaki terhes vagy hogy civilben ez vagy az a funkciója. És a vizsgázók sem úgy készülnek föl, mint egyetemista korukban.

— Hanem hogyan?

— Megpróbálom megmagyarázni: az egyetemen azért tanultam, hogy levizsgázzak. A szakvizsgáimra pedig azért készültem éveken át teljes erőmegfeszítéssel, mert a gyermekpszichiátriára tettem föl az életemet. És mert tudtam, hogy sok-sok gyermek élete, vagy legalábbis a sorsa múlik azon, hogy én hogyan tanulom meg a szakmámat.

Az aztán már nem a szakvizsgán, sem a doktornőn, hanem a körülményeken múlt, hogy ő, a í/i/ermc&pszicliiáter már harmadik esztendeje a felnőtt ideggondozóban dolgozik. És bár az OTKI felügyeli és ellenőrzi az egész ország orvosi szakellátását (csakis így ismerheti meg a szükségleteket, amelyek a továbbképzés tartalmát megszabják; a mindig új és még újabb problémákat, amelyek a programok időnkénti változtatását követelik meg), minden egyes szakorvos gondját azért mégsem oldhatja meg.

A kecskeméti doktornő nem elkeseredett, legfeljebb időnként. Ha minden jól megy, 1985- ben megnyílik a megyei kórházban az a részleg, amelyben már választott szakjának élhet, gyermekeket gyógyíthat. Erre persze föl kell készülnie, föl kell frissítenie a három év alatt talán kissé beporosodott ismereteit.

És készül a jövőre az OTKI is. Mostanában kidolgozzák, hogyan szakvizsgázhatnának azok a nem egészségügyi diplomások, vegyészek, fizikusok például, akik a klinikákon és a kórházakban dolgoznak. És már nyomják a ha nyelvű tájékoztatókat, amelyek a növekvő külföldi érdeklődésre adnak választ : hogyan és miként vehetnek részt nem magyar honosok a magyar orvostovábbképzésben, amely éppen száz esztendeje kezdődött.

GARAMI LÁSZLÓ

31