Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-01-22 / 2. szám
1. Szabó Ervin, Jászi Oszkár és a Dienes-házaspár 2. Stromfeld Aurél, Böhm Vilmos a Vörös Hadsereg főparancsnokságának vonatán 3. Kassák Lajos 4. Sinkó Ervin 5. Lukács György a húszas években 6. Kunfi Zsigmond 7. Gábor Andor emigrációban egy bécsi népkonyhán REPRODUKCIÓK: SZVOBODA FERENC meg minden problémát, s ezek is egyre élesebben mutatkoztak. Bonyolította a helyzetet, hogy a „frontok” nem feltétlenül szociáldemokraták és kommunisták között húzódtak. A kommunista Révai József a szakszervezetek megszüntetését szorgalmazta, Szamuely Tibor, Korvin Ottó, Rákosi Mátyás a diktatúra kemény alkalmazásának híve volt, Sinkó Ervin pedig Landler Jenőhöz hasonlóan kételkedett ennek célszerűségében; Hamburger Jenő legalább annyira ellenezte a földosztást, mint kommunista népbiztos társai. Kun Bélára hárult a közvetítő szerep az árnyalatok között, ő kellően rugalmas volt ahhoz, hogy a legkritikusabb helyzetekben is kompromisszumot érjen el és megakadályozza a szakadást. A kormányzótanács júniusban kénytelen volt megállapítani, hogy társadalmi bázisa összezsugorodott. A munkások kifáradtak, a földtelenek nem kaptak földet, a parasztságot rekvirálások sújtották, a kiskereskedők, kisiparosok egzisztenciája megrendült. Rontotta a hangulatot a mindvégig fenntartott szesztilalom, a földadó eltörlése, az iskolai vallásoktatás megszüntetése. A szakszervezeti vezetők erősítették azt a felfogást, hogy „enyhíteni kell a diktatúrát”, „meg kell egyezni az antanttal.” Az írók, művészek nagyobb része májustól nem tudott lépést tartani az eseményekkel, alkotókedvük elapadt, ők maguk viszszavonultak. 1918 és 1919 hatása éppoly sokrétű és ellentmondásos volt, mint maga a korszak. Több, kiváló képességű szociáldemokrata vezető (Landler Jenő, Varga Jenő) kommunista lett, Stromfeld a bukás után csatlakozott a munkásmozgalomhoz. Az illegalitásba kényszerült kommunista mozgalom negyedszázadon át megőrizte bázisát. Ugyanakkor a korábbinál is hevesebbé váltak, s a Komintern vitáihoz kapcsolódtak a magyar kommunisták és szociáldemokraták ellentétei, a kommunistákat csoportokra osztó Kun és Landler frakció elemzése a bukás okairól, az új körülmények követelte stratégiáról és taktikáról. Kunék azt a „baloldaliságot” erősítették, melyet gyermekbetegségnek nevezve Lenin elítélt. A nemzetközi kommunista mozgalom nagyra értékelte, hogy a Tanácsköztársaság fegyveres harc nélkül jött létre. Itthon viszont a polgárság és az értelmiség egy része magától a polgári demokráciától is elfordult, mert 1918—1919 tanulságaként annak „természetes” folytatásaként értékelte a proletárdiktatúrát. A polgári demokrácia és a munkáshatalom vereségének következménye nyomon követhető a harmincas évek elképzeléseiben, amelyek a társadalmi megújulást, Magyarország európai helyét egy harmadik, közbülső megoldásban keresték. A Horthy-rendszer egyik alapvető vonása a két forradalom tagadása volt, politikáját, propagandáját ez határozta meg. A forradalmak hatására azonban a polgári és szocialista ellenzéknek, amely a rendszer megváltoztatására törekedett (a Szociáldemokrata Párt, a liberális és demokratikus polgári pártok) éppen 1919 után sikerült bejutnia a parlamentbe, ami a dualizmus idején nem sikerült. Az 1918-as, az 1919-es eszmék továbbéltek, de a két háború között a hazai és nemzetközi fejlemények következtében a második világháború végén kiutat keresők között csupán néhányan írták zászlajukra Károlyi nevét, a polgári demokráciát. A szocializmus hívei számára a Tanácsköztársaság már inkább vállalt hagyományt, s nem gyakorlati programot jelentett. L. NAGY ZSUZSA 13
