Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-07-23 / 14-15. szám

Nézegetjük hármasban a fotókat a Magyar Hírekben . .. Több, mint húsz esztendeje, hogy a lap megjelent — 1962. március 15-én —, a papírja is, bizony, megsárgult már, valóságos pergamen, de a képek tiszták, jól fölismerhető rajtuk mindenki. Az a három kislány is, aki népviseletben — kendőbe kötött fővel, pruszlikban, bő szoknyában, rámás csizmában — szalad felénk az oldal bal sarkáról.

— Ez itt a Fényes Piri! — mutat rá az egyikre Molnár Lajosné, az egykori kislányok egykori tanítónője- *

— Es ez kicsoda, tudod-e?

Férje, aki ugyancsak tanító, kitűnően vizsgázik emlékezésből, mert egyből rávágja:

— Ez a Sipiczky Anna, a másik pedig Terjánszky Erzsi.

— Ügy bizony! És egyiknek már két gyermeke van, a másiknak meg három! Hej, de nagyon is rohan velünk az idő!

*

Molnárné mélyről fölszakadó sóhaja jogos is, nem is. Jogos, mert valóban rég volt, amikor utoljára találkoztunk; az akkori új iskola is már jócskán régi, ami most új, az

1979-ben épült meg. De azért mégis fura, hogy éppen Molnárnéból szakadt ki ez a sóhaj. Hiszen éppen ő,

meg a férje az-, aki nem hagyja a múltat nyom nélkül elillanni, aki mindent megragad és itt maraszt belőle, ami csak szép, értékes, megőrzésre méltó.

Molnár Lajosné a falu tárgyi és szellemi néprajzát menti a pusztulástól-elfeledéstől, férje pedig egyrészt segíti ezt a munkát — fényképez, rajzol, csinálja a falumúzeum tablóit —, másrészt maga is gyűjt: emlékeket, adatokat, adalékokat a község történetéhez, sok száz évre visszanyúló krónikájához.

Talán nem véletlen, sőt bizonyosan nem az, hogy éppen Nagytarcsán talált a tanítóházaspár terepet tudományos munkásságához.

Egyrészt azért, mert Nagytarcsa: ősi fészek. Éppen a Molnárék alapította múzeum anyaga bizonyítja, hogy éltek itt szkíták, szarniaták, letelepedett itt a honfoglaló magyarok egy csoportja is. A falu élete azóta is megszakítatlan, még a törökök se tudták elűzni az idevalókat. Es jó terep ez Molnárék számára azért is, mert — Isten a tudója, miért — itt, a főváros „szájában” még ma is népviseletet hord nemcsak a vénségesen vén, hanem még a középkorú asszonyok egy eléggé jelentős része is.

2

Faggatom Kálmánokéi Sándornál: ugyan miért ? Miért maradt meg például ő a népviseletnél?

— Mert ezt csak pótolni kell — feleli, amiben van igazság, mert valóban könnyebb is, olcsóbb is egy meglevő ruhatárhoz egy-egy darabot hozzávenni, még inkább hozzávarrni vagy hímezni, mint egy teljes ruházatot megvásárolni. De az ok nemcsak ez, talán nem is legfőképpen ez. Hiszen a „pótlás” másutt is könnyebb lett volna, mint átállni a népviseletről a városi öltözékre.

— Nekem ez a megszokott, ez a természetes — mondja Kálmáncheiné. — Ha olyan ruhát vennék magamra, mint a tanítónéni, úgy érezném, hogy meztelen vagyok.

És még valami: talán tudatosan, talán nem, de Nagytarcsa éppen a népviselet, a régi szokások megóvása és fönntartása segítségével igyekezett megmenekülni attól, hogy beolvadjon a fővárosba. És egységét, különállását, „sziget” voltát segített megőrizni az is, hogy az itt élők nemcsak magyarul, hanem szlovákul is beszélnek. Az őslakosok ugyanis sorra rendre összeházasodtak a múlt században a betelepült szlovákokkal.

22