Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-07-23 / 14-15. szám
Röviden: a történésekben gazdag múlt és a népművészet, népszokások nem kevésbé gazdag tárházát épségben megtartó jelen adta az indíttatást a Molnár házaspárnak, hogy ne csak tanítással, hanem tudományos búvárkodással is foglalkozzék. * A gyűjtögetés-búvárkodás eredménye eddig: három kötet. Az első 1974-ben jelent meg, címe: Nagytarcsa. Két részből áll. A történeti részt természetesen Molnár Lajos, a néprajzit természetesen Molnárné Hajdú Margit írta. A második kötet címe: „Ajándékok, ajándékozási alkalmak és szokások Nagy tárcsán”, s 1980-ban látott napvilágot. A harmadik kötet terjedelmesebb: több, 1. Gyűjtöúton — Molnár Lajosné öltözködési szokásokat jegyez fel Kálmánchei Sándorné lakásán 2. A paraszti munkaeszközök kiállítása 3. A falumúzeum — az épület 1939-től 1941-ig népfőiskola volt 4. Molnár Lajos: „A helytörténeti anyag sohsem fogy ki. Most került elő ez a két kötet, bennük van mindaz, amit a kisbíró az ötvenes években kidobolt. ..” 5. Parasztszoba a múzeumból, tulipános bölcsővel, sarokpaddal, felvetett ággyal 4 5 mint 200 oldalon át foglalkozik a nagytarcsai hímzésekkel. Mindkét kötet szerzője Mohiámé, illusztrátora pedig a férje. És hogy mennyire virágzó még ma is a népművészet Nagytarcsán, azt bizonyítja: Molnárné vagy negyedszáz élő és alkotó — gyönyörűbbnél gyönyörűbb motívumokat rajzoló és hímző — „íróasszonyt” nevez meg művében. „A rajzolást nem tanulták, a mintákat nem másolták — jegyzi meg róluk. — Fantáziájukat állandóan f oglalkoztatja a díszítőművészet, annyira, hogy egybehangzó vallomásuk szerint gyakran álmukban születnek motívumaik.” * így van ezzel Kálmáncheiné is, aki szabad idejében szintén „íróasszony”, hímzőnő, egyben pedig Molnárné egyik legbuzgóbb „adatszolgáltatója”. Mert egy-egy ilyen kötet anyaga nem „magától” gyűlik össze. Molnárné házról házra járt és jár, és általában szívesen nyitnak neki ajtót és szívet, ha bekopog valahová. — Csak az a gondom — panaszolja félig komolyan, félig tréfásan —, hogy ha megkérdezem: „Ugyan mondja meg már, Kati néni, mit használtak annak idején szemölcs ellen?!”, akkor meg kell hallgatnom azt is, hogy a vejem így, a menyem úgy, a fiam ez-az, a tyúkok, a piac... Szóval jó adag türelem kell ehhez is, és csak nagyon finoman lehet visszatérni az eredeti témára: „Es akkor hogyan is volt, Kati néni, azzal a szemölccsel?” Jó, "jó, elhiszem. Az úgynevezett „szellemi néprajz” kincseit, a meséket, dalokat, szokásokat, babonákat, gyógymódokat, hiedelmeket szívesen elmondják-elmesélik. Bár ez sincs egészen így, mert például a babonákról, kuruzslásról nem szívesen mesélnek, vagy ha mesélnek is, hát csak „embargóval”: — Jaj, de erről aztán igazán ne tessék írni, tanítónéni, vagy legalább azt ne tessék megírni, hogy én mondtam! Mert mit is szólna hozzá a fiam, ha olvasná!? És most töri a fejét Molnárné, mit tegyen. Talán már rég megjelent volna a kötet a népi gyógymódokról és babonás szokásokról, ha nem tartja vissza az: mit szólnak majd hozzá az adatszolgáltatók, ha kinyomtatva olvassák mindazt, amit elmeséltek; nem érzik-e úgy, hogy a tanítónéni „kibeszélte” őket, titkaikat, egykori szokásaikat, amelyeket ma már röstellenek? Mindezzel csak azt szerettem volna illusztrálni, hogy még azt sem adják ki mindig — és főleg nem mindenkinek! — a nagytarcsaiak, amit ha kiadnak, nem veszítenek semmit. De a tárgyi néprajzi anyagnak — a hímzéseknek, bútoroknak, ruhadaraboknak, szerszámoknak, cserepeknek — ma szeme van! Nehéz ezreket fizetnek a városi régiségboltok, bizományi áruházak egyegy szebb darabért. Hogyan gyűjtik ezeket össze? — Úgy, hogy ingyen odaadják őket. — De egy ilyen bölcsőért — mutatok rá egy gyönyörűre, amely a múzeumban áll egy emeletesre párnázott ágy előtt — legalább kétezer forintot megkap a tulajdonosa, ha beviszi Pestre. — Tudják jól — mosolyog elégedetten Molnár Lajos —, jól tudják, és mégse viszik be, mégis ideadják ingyen. És nemcsak azért, mert a Győri tiszteletes úr, aki azóta már nyugdíjba ment, még a szószékről is intette a falut: „A mi néprajzi kincseinknek itt, nálunk, a faluban van a helyük!” Ez sokat segített, a döntő mégis csak az, hogy az itteniek büszkék a mi kis múzeumunkra, és arra különösen, ha egy-egy darabjuk bemutatásra érdemesnek ítéltetik. * A kis múzeum nem is olyan nagyon kicsi. Előtte szabadtéri színpad, benne pedig három nagy terem, tele szebbnél szebb anyaggal. Büszke lehet rá a falu, amelyiknek népe a darabokat odaajándékozta, s azok is, akiknek a fejében a múzeumalapítás gondolata megfogant, akik az anyagot összeszedték, óvták, összerendezték, mutogatják. Ez a mutogatás sem a megszokott. Az új iskolát a falumúzeumtól csak az országút választja el, de nemcsak a közelség teszi, hogy a múzeum szinte része az iskolának. A környezetismerethez, az irodalomhoz, a történelemhez, a rajzhoz ott a szemléltető anyag, ott a dokumentáció, ott az életízű, megfogható bizonyíték. És nemcsak a honfoglaláskori fokosra (történelem) vagy a bölcsőre festett virágokra (rajz) gondolok. Hadd idézzek egy példát Molnárnétól: — Az ly-betű tanításánál szerepel az elsős könyvben a szó, hogy vályog. „Mi az a vályog?” — kérdik a gyerekeink, akik életükben nem találkoztak még ezzel a kifejezéssel, sem azzal, amit a szó jelöl. De nekünk van ám a múzeumban vályogkeretünk meg vályogsimítónk, ezeket a gyerekeknek meg kell keresniük, aztán megtudják azt is, hogyan készül a vályog, és mindez olyan erősen rögződik bennük, hogy sohasem felejtik el, legfeljebb kissé sajátosan beszélnek róla: „Ha nem sülik meg, akkot vályog, ha megsütik, akkor tégla.” De jönnek ide már a kicsiny óvodások is. Beengedik őket a múzeum első szobájába, ahol az a bizonyos bölcső áll, benne a babakelengyével meg egy hajas babával. És a kicsik ringatják a bölcsőt, benne a babát, altatót énekelnek neki, amit az oviban tanultak, és nagy csodálkozva hallgatják, hogy az ő édesanyjuk kicsiny korában még ilyen furcsa micsodában aludt. Aztán megmutatják nekik a gyermekruhákat, elővesznek a raktárból — mert annyi a holmi, hogy nem lehet mind kiállítani! — néhány kislányruhát meg pár fiúkötényt, és akik a legszebben énekelték az altatót, a legszebben mondták a verset, felöltözhetnek a régi ruhákba ... — Csak látná, hogy illegetik benne magukat! — nevet Molnárné. — Persze csak a lánykák! — így Molnár Lajos. — No de mikor csinálják mindezt? Tanítani, gyűjteni, rendezni, szakkönyvet bújni, múzeumlátogatásokat szervezni szerte az országban ... Hogyan bírják? — Ötkor kelünk, tizenegykor éjjel van a takarodó. így. . —i — ó 23
