Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-06-11 / 12. szám

Aki a dinnyét szereti...

amikor ősszel hazamegyünk, mindenki visz magával haza egy kocsi dinnyét, természetesen a legjobbakat, hogy megmutassuk a többieknek, milyent sikerült termesztenünk. S ezeknek a kóstolásoknak az alapján azt állítom, nincs a hevesi dinnyének párja.

Visszafordulunk, s a tanyaépület tornácán ülünk le beszélgetni egy pohár bor mellett.

— Hány százalékos a részesedése a bevételből?

— A görögdinnyénél harminckettő, a sárgánál harmincnyolc. De mielőtt megkérdezné mennyi a jövedelmem — egy holdról száz mázsát szedünk le, s a téesz egy kilóért három forintot kapott tavaly, — ki lehet számolni — inkább arról beszéljünk, hogy mennyi rizikót vállalunk. A dinynye éréséig nekünk csak kiadásaink vannak, mégpedig komoly összegek. Éjjel-nappal dolgozunk, mert a dinnye olyan, mint egy elkényeztetett királykisasszony. A palánta, ha hideg van, megfázik, ha túl meleg, hőgutát kap. Ha kevés vizet adunk neki, ha sokat, elfonnyad. A kiültetés is óriási munka. S aztán a kapálás. Azt mondják, a dinnye nem szereti az árnyékot, kivéve a dinnyés árnyékát. Állandóan kapálni kell, mert a gaz azonnal elnyomja. S minden egy óra alatt kárba veszhet — a befektetett pénz is, az elvégzett munka is — ha jön egy jégeső. Vagy akkor, ha borús, esős a nyár. Szava járásunk szerint júliusra a dinnyés fekete: vagy a teste a naptól, vagy a lelke a káromkodástól. Amikor végre elkezd érni a dinnye, ülhetünk egész éjjeleket a földek szélén, mert jönnek azok, akik még annyit sem akarnak fizetni, mint a kereskedők.

— Miért, azok keveset fizetnek?

Legyint, hogy erről kár is beszélni, de aztán mégis belekezd:

— Hát a pesti árakhoz képest mi úgy érezzük. Amikor tőjünk háromért veszik át, odafent tizenkettőért adják.

— Miért nem viszik akkor föl maguk?

— Hát akadt már rá példa. Néhány éve egyszer igen alacsony áron akartak tőlünk venni. Fölpakoltam hát egy kocsira tizenkét mázsát és felvittem a budapesti vásárcsarnokba. A vezetője megnézte, megvette. Tudok még hozni, mondtam. Na, most az úgy van, hogy ha az egyik nap lejön a földről tizenkét mázsa, akkor a következő nap a dupláját lehet szedni, a következőn megint a dupláját, s aztán már csak a resztli marad. Ezért azt mondta, rendben. Másnap vittem neki kétszáz mázsát. Húzta a száját, de állta a szavát. Ilyesmit persze

csak egyszer lehet csinálni. Nem is igen szoktuk. Az a tiszta ügy, ha minden papíron megy, akkor az osztozkodásnál nincs egyik részről sem bizalmatlanság. Ami nálunk az üzlet alapja. Hogy például jó az áru, megvan a súlya és így tovább. Tőlem platóra vehetnek, nem is kell utánamérni. Azt mondom mindig, ahány kilóval kevesebb, annyi liter konyakot fizetek, s amennyivel több, fizessen annyi litert ő.

Soha vissza nem térő alkalom, hogy egy igazi dinnyés mondja el: miről lehet megismerni a jó dinnyét? Mondják akkor érett, ha a dinnyét megütik, s mély hangot ad; ha csapodáskor remeg a héja; ha az alján levő folt mélysárga; ha a színe matt és sötét, mert az éretlené fényes és világos.

— Miről ismeri meg a jó dinynyét?

— Hát látja, még ez is külön tudomány. Vagy tán annál is több. Nem lehet tudni, csak érezni a sokféle jelből. Nálunk én meg a feleségem jelöljük ki, s még van két emberem, akikben bízom. Hajnalban megyünk ki, mert ilyenkor még rajta a harmat, s a tőle keletkező szín is segít. S ha még a száron van, az is milyen közel esik ahhoz. Ha ötven centin belül van, valószínűleg jó.

Mozdulatain lassan érezni lehet, szeretne visszamenni a munkásokhoz. így hát elköszönök. Búcsúzásul még a lelkemre köti:

— Ha a valóságot akarja rólunk írni, nyugodtan megírhatja, hogy sokat keresünk, de nagyon sokat dolgozunk és nagyon sokat kockáztatunk érte.

POKORNY ISTVÁN

A SZERZŐ FELVÉTELEI

NEM

ERESZT

EL

AMÍG

ÉLSZ

Azon az április végi reggelen Budapestről utaztam Egerbe gépkocsival. Amikor Kápolna után megláttam a lóval szántogató idős parasztbácsit, mindössze annyi jutott az eszembe, hogy olyan ritka manapság az ilyen látvány, mint ama közmondásbeli fehér holló.

Délután, feladataim elvégeztével, útban hazafelé, ismét megpillantottam őket: a lovacska ugyanolyan kényelmes tempóban húzta maga után a rozsdás szerszámot, s mögöttük ugyanúgy lépegetett a törékeny termetű, alacsony bácsi, fekete szövetnadrágban, kigombolt, ingben, természetesen kalapban, de mezítláb. Csak a barázdák megnövekedett száma jelezte az idő múlását.

Talán száz méterrel is túlszaladhattam rajtuk, mikor hirtelen ráléptem a fékre, megálltam, kiszálltam. Ezt meg kell örökíteni. Míg fényképeztem, az öreg éppen csak rámpillantott. Az ő dolga a szántás, az enyém a fényképezés, s más dolgába nem szokás beleszólni. De azonnal megállt, mikor köszöntem, utólagos jóváhagyását kérve lefényképezéséhez.

Jóváhagyóan bólintott és indult volna tovább, de még nem akartam elengedni:

— Saját ló? — kérdeztem.

— Saját — felelte, s úgy pillantott rá, mintha ellenőrizné, megvan-e még. Majd ismét engem figyelt a kalapkarima vetette árnyékból, mit akarhatok tőle.

— A föld is, amin szánt? — folytattam a kérdezősködést.

Ismét csak bólintott, az is. Egyéni gazda.

— Nyolc hold. De nem szántok, mert azt már elvégeztettem a téesz gépeivel — világosított fel. — Ekekapázok, a földet lazítom fel. Tömör, jó néhány helyen tarackos is. Nem ez a legjobb föld a határban. De hát nekem ez jutott a tagosításkor.

Egy pillanat hallgatás után folytatta:

12