Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-06-11 / 12. szám

— Azért megtermelem benne, ami kell. Idén csemegekukoricát, meg tököt. Amoda hátúira meg dohány kerül és mák.

— Sokan vannak egyéni gazdák?

— Régebben voltunk vagy nyolcvanan, most már csak öten. A fiatalok nem vállalják ezt a munkát. Napszámost sem kapni. Ma mindenki úr vagy úrinő. Hát csináljuk, ameddig bírjuk. Ha megunom, bérbeadóm a földet, vagy leadom, s a méheimmel foglalkozom. Negyvenegy méhcsaládom van. Meg lehet élni csak belőlük is.

A lovat néztem, amely a váratlan pihenőt kihasználva legelni kezdte az árokparti füvet.

— Nagy a hasa, mégis üres — mondta a bácsi, szemével a tekintetem követve. — Pedig még Kerecsendre is elvittük fedeztetni. Márciusban lett volna itt az ideje, de semmi.

Szavainak hangsúlyából érződött, jelentős veszteségnek tartja a helyzet ilyetén alakulását.

— Manapság már ritka a ló -— folytatta. — Rajtam kívül csak egy gazdának van lova, egy fehér színű. Ott, látja?

Amerre int, mintegy kétszáz méternyire fehér ló álldogál, mellette két ember beszélget.

— Nekem néhány éve még három lovam volt. Akkor vettem őket mikor a legtöbbet kérték értük. A három egészen fiatal állatért hatvanegyezer forintot fizettem. Ma egy jó lóért elkérnek 30—40 ezer forintot. Nekem kettő van, de az egyik kehes lett. Most hizlalom eladásra. . . Ügy volt hogy az állatforgalmi elviszi. De amíg nincs meg a tizenkettő, anynyi fér egy vagonba, addig nem jönnek érte. Egy megyéből fél év alatt nem tudnak tizenkettőt vásárolni. Hát ilyen időket élünk.

Legyint, újra beakasztja a lókapa vasát a földbe, mutatja, hogy jön vissza, csak tesz egy fordulót. Figyelem, a kapa nyomán nem omlanak szét a nagy göröngyök, csak kisebb darabokra töredeznek.

A tábla melletti gyalogösvényen a fehér ló közeledik. Vadászkalapos lovasa a lóra terített zöld télikabáton ül.

Ismerősöm utána kiabál, várjon neki is lenne egy eladó lova. De csak úgy, mint akinek nem különösebben fontos az ügy, mert hát az üzlet az üzlet, még azt hihetné a másik, hogy neki sürgős az ügy. A lovas sem kezdő kereskedő, mert meg sem áll, csak az illendőség kedvéért fordul meg a nyeregben, jelezve, hogy hallotta az üzenetet. Lehet, hogy lesz üzlet, de nem most. Mindennek meg kell adni a maga formáját.

— Az a gazda éppen most adta el a lovát ennek a magánkereskedőnek. Kapott érte egy csikót, meg nem is tudom mennyi készpénzt. Jó lenne eladni neki az enyémet is, mert így csak etetem az istállóban.

Az öreg ismét megáll, „pihen” egyet, hogy beszélgethessünk. („Nem hajt engem se a tanács, se a téeszelnök.”) Tenyerén kifehéredett, kirepedezett a bőr a lókapa nyelétől, meztelen lábujjai furcsán csavarodnak, köztük földdarabkák.

— Nem bírom a cipőt — mondta. — Még a háborúban, huszár voltam, odafagyott a lábomhoz a kengyel. Azóta kínlódok vele.

Tudom, hogy nem illik megkérdezni, de nem állom meg:

— S a pénz? Megéri?

— Megvan, ha nem is keresek annyit, mint sokan a faluban. De nekünk elég. Még a gyerekeket is tudjuk segíteni ezzel-azzal. Fiam nincs, a nagyobbik lányom Pesten él a férjével, egy vegyészmérnökkel. A kisebbik Kápolnára

ment férjhez, most készül az új ház alapja.

— S a saját háza? Űj vagy régi?

— Régi, de nekünk már jó lesz. Minden van benne, ami kell. Járt nálunk egy tanárember, az úgy aludt, hogy egész éjjel legfeljebb egyet fordult. Dicsérte is, ilyen jót még nem aludt sehol. Jó ember volt. Nem akart beszervezni a téeszbe.

— Én sem akarom.

Hallgatunk egy kicsit.

—- Ha meg nem sértem, megkínálnám a boromból — mondta végül.

Ez már olyan tisztesség, amit nem illik, de nem is lehet visszautasítani, még akkor sem, ha éppen autóval van az ember. Meghúzom a felém nyújtott üveget. A kesernyés alapízbe meghatározhatatlan édes keveredik.

— Jó — mondtam udvariasan. — Legalább hatmarkos.

A mondás szerint ugyanis az ilyesfajta bor ivásához két legény négy marka kell, hogy lefogja az ellenkező delikvenst, míg a harmadik kétmarokra fogva az üveget tölti a bort az illető szájába.

— Saját termés — felelte büszkén. — Ebben nincs cukor, én nem cukrozom a bort... Mézet teszek bele, az adja az ízét.

— Mindig egyéni gazda volt? Akkor is, mikor azt nem nézték jó szemmel?

— Akkor is — bólintott szokása szerint. — Kérdezték, belépek-e? Nem, mondtam, mert tudja, mindig szerettem a magam ura lenni. Ma is, még ha nehezebb így, mint lehetne másként. Na erre azt mondták, akkor másként is beszélhetünk. Előtte pár héttel vettem néhány malacot. Többet, mint kellett volna, mert csak egyben adták őket. A fölösökön persze túladtam. Na, maga üzérkedik, mondták. De ha belép, elsimítjuk az ügyet. Én meg csak azt feleltem: a büntetés letelik, majd csak eleresztenek. Így aztán egyéni gazda maradtam.

— S ma hány disznót hizlal?

— Tarthatnék, amennyit akarok, de nem éri meg, nincs rajta haszon. Nyolc hónapig tartom, s keresek rajta 6—800 forintot. Sokan hizlalnak, nagy a konkurrencia. Aki kétszázat tart, annak megéri. A téesztagoknak, akik kapnak takarmányt a téesztől. Nekem csak három anyakocám van, annyit tartok meg a süldőkből, amennyi nekünk meg a gyerekeknek kell. Tehenem viszont van három. Azt még dotálja is az állam. Az első után kétezernégyszáz, a második és a harmadik után hat-hat ezer forintot kaptam. Azért csak három, mert az asszony már ezt is alig bírja fejni. Fejőgépet meg nem akar venni, nem szereti, azt mondja. Ö tudja . . .

— S maga hogy bírja ezt a munkát?

Elpillant a földje felé, onnan a lovára, a rozsdás ekekapára, majd vissza rám.

— Nehezen. Egyre nehezebben. Hatvanöt éves vagyok. De én sohasem voltam olyan, hogy ... szóval, amit vállaltam, azt végigcsináltam. Ha nem törik el a bordám, erre a munkára sem emlékeznék már.

— Hééé... — kiáltott a lovára, amelynek közben egyre lejjebb hajlott a feje, orra már-már a földet súrolta —, még elalszik, mennem kell.

Elköszönt, az ekekapa vasát ismét belenyomta a barázdába és indult, mert várta a föld és valami, ami nem ereszti, amíg él. Nekem is indulnom kellett, s a gépkocsi visszapillantó tükréből figyeltem, ahogy alakja egyre kisebbedéit, míg el nem tűnt.

l’ÜKORNY ISTVÁN

A SZERZŐ FELVÉTELE

13