Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-05-28 / 11. szám
GRÓL magyar nemzetiségi tanács elnöke. Számomra a legmaradandóbb élményt és az összetartozás tudatát az a férfi jelentette, akit a szomszéd házból csalt elő a magyar szó. Egy ideig odaátról hallgatta beszélgetésünket, majd amikor egy kis szünetet tartottunk, áthajolt a kerítésen, és megkérdezte, igaz-e, hogy Magyarországról jöttem. Válaszomra felderült a tekintete. Kérte, hadd jöhessen közénk. Mielőtt átjött volna, beszólt a feleségének a konyhába, hogy a legjobb bort hozza elő, és még egy terítéket tegyen az asztalra, mert magyarországi vendég van. Alig fogyott ki a kérdésekből. Nem 45-ös kivándorló volt, nem 56-os menekült, hanem ott született magyar, aki ha csak teheti „átugrik” Magyarországra, s minden érdekli, ami itthon történik. I Burgenland Ausztria legkisebb és legfiatalabb tartománya. Területe egyötöddel nagyobb csak, mint a szomszédos Vas megyéé, népessége viszont már pár százalékkal kevesebb. Az első világháborút lezáró saint-germaini békeszerződés 27/5. artikulusának határozata alapján a kb. 280 ezer lélekszámú, többnyire németek által lakott területet Ausztriához csatolták. A magyar kormány mindent elkövetett annak érdekében, hogy módosítsa a nagyhatalmak határozatát. Bár a trianoni békeszerződésben 1920. június 4- én megerősítették a korábbi határozatot, a terület végérvényesen csak 1921. november 26-án került osztrák kézre, miután a Prónay— Héjas-különítmények által létrehozott „Lajta-bánságot” — amely erőszakkal próbálta megakadályozni Burgenland osztrák kézbe történő átadását — felszámolták, s a „velencei protokoll” 1921. október 12-én véglegesen lezártnak tekintette az ügyet. Burgenland a várak földje. Ez a tartomány nevének pontos magyar fordítása. A vidék valóban gazdag középkori várakban és erődítményekben. A tartomány neve azonban nem innen eredeztetendő. Nevét onnan kapta, hogy három magyar megye, Moson (Wiesenburg), Vas (Eisenburg) és Sopron (Ödenburg) vármegyék nyugati területeinek leszakításával jött létre. A békekötés idején a lakosság túlnyomó többsége már osztrák volt. Tisztán magyarnak csak a Felső- Őrség néhány települése volt tekinthető, többnyire azok a helységek, amelyeket burgenlandi magyar nyelvsziget néven ismerünk. A honfoglalás korabeli nyugatmagyarországi gyepűvonal három részből tevődött össze. Az Őrségből, amely ma Vas megye délnyugati részén fekszik. A tizennyolc települést magában foglaló történelmi terület központja Oriszentpéter. A másik rész a zala-lugi Őrnagyság és az őrvidék, mely ma Ausztriához tartozik, Felsőőr (Oberwart) központtal. A történelemből jól ismerjük ezeknek az őrfalvaknak a feladatát: védeni Magyarország nyugati határát, a nyugati gyepűvonalat. Ezt a feladatot szimbolizálja az őrség címere is, amelyben egy darumadár látható. Fél lábon áll, a másik karmában követ tart. A daru az éberség jelképe. Figyel, haveszélv van, különös, kurrogó hangot hallat, nyugtalanul, egyre élesebben. Ha elejti karmából a követ, akkor elaludt. A darut a tatárjárás után IV. Béla királyunk rakta az őrvárak címerébe. A ,.szer”-eken és „szeg”-eken letelem'tett határőröket Ároád-házi királyaink különböző kiváltságokkal ruházták fel, külön igazgatási autonómiát élveztek. A tatárjárást követő váréoítkezések következtében csökkent határőr-települések szereoe. lakói egv része elousztult vagv más helvra költözött, őket később németekkel pótolták. A 14. századi feudális anarchia korában az őrök szétszóródtak. Károly Róbert 1327- ben. Kőszeg várának bevétele és a kiskirály Kőszegi grófok leverése után Felsőőri Péter fiát, Miklós ispánt bízta meg a Borostyánkő (Bernstein) és Németújvár (Güssing) között húzódó felső-őrségi várrendszer újrabetelepítésével, a szétszóródott őrök összegyűjtésével. A király megerősítette az őrök 1270 óta többször írásba foglalt kiváltságait, Miklós ispánt pedig „őrnagyukká” nevezte ki, és az ország nemesei közé emelte. S míg az Őrség falvait a Batthyány grófok a 17. században megfosztották kiváltságaiktól, s lakóit jobbágysorba taszították, addig „Felsőőr és Alsóőr falukban lakó egytelkes nemeseket” az 1547:XXXVII. te. az ország nemeseivé nyilvánította. Ezeknek a településeknek 1848-ig sikerült megőrizniük a Németújváriak, Erdődyek, Batthyányak és Nádasdyak birtoktesteinek középpontjában különleges jogállásukat. De mik voltak ezek a jogok, amelyek hosszú évszázadokon keresztül képessé tették ezt a ma már több mint 400 év óta magyar nyelvszigetként létező vidék fennmaradását? Honnan volt az az erős összetartozási tudat, amely még a nemzeti hovatartozás tudatánál is erősebbnek bizonyult? A legfontosabb: nem az egyéneket, hanem magát a települést ruházták fel nemesi jogokkal, ami azt jelentette, hogy ha valaki például kivált a privilegizált faluból, elvesztette nemesi előjogait. E közösségi privilégium olyan összetartó erő volt évszázadokon keresztül, amely meghatározta az emberek együttélésének mindennapjait, külsőségekben való megnyilvánulásokat, mint pl. a településforma, építkezés. De meghatározta a belső magatartási, gondolkodási és tudati formákat is. Az őriek rendkívül büszkék voltak előjogaikra, ebből a büszkeségből az idősebb embereknél ma is fel lehet fedezni néhány vonást. A falu, a közbirtokosság együttesen használta a legelőt, az erdőt. E régi paraszti társadalomban — hiszen életforma szerint parasztok voltak az őriek, földműveléssel, állattenyésztéssel és fakitermeléssel foglalkoztak a „nemesek” — a magyar nyelv használata egyet jelentett az összetartozás és a közösségi büszkeség szimbólumával. A reformáció megosztotta a három legfontosabb őri település lakosságát. A református Felsőőr, a katolikus Alsóőr és az evangélikus Őrisziget (Siget in der Wart) lakosai alig vagy egyáltalán nem érintkeztek egymással. De éppen ez az elkülönüléshez vezető őri és vallási csoporttudat volt az, amely lehetővé tette, hogy a kisebbségben és az elszigeteltségben is megőrizhessék magyarságukat. A magyar őrök és a középkorban már itt élő német „hiencek” mellé a 16. században számos horvát, majd vlach települt le. A vlach név is horvátokat takar, akik abban különböztek a többi horvát településtől, hogy szabad jogállásuk volt, katonai, védelmi és rendfenntartó feladatokat láttak el, és vándorpásztorkodásból éltek. A 17. században a Batthyányak anabaptista habán kézműveseket telepítettek le melléjük. Hogy még színesebb legyen e kis táj etnikai képe, Robonc (Rehniíz) és Szálának (Stadtschlainig) köré jelentős számú zsidóság telepedett le. Mivel a vasút kikerülte ezeket az őrségi településeket — ma is kocsival, országúton a legegyszerűbb megközelíteni őket — az iparosodás nem vagy csak nagyon lassan bontakozott ki a vidéken. A 19. század közepétől erős kivándorlás indult meg. Első hulláma még kelet felé, Magyarország, elsősorban Budapest felé irányult. Az 1890-es évektől azonban már Amerika, majd Kanada volt a kivándorlók úticélja. Sajátosan alakult a burgenlandi magyarság sorsa az első világháború után. A nemzetiszocializmus uralomra jutásáig az osztrák köztársaság nem éreztette a magyarokkal vagy akár a horvátokkal a kisebbségi sors nem könnyű helyzetét. Trianon után nyitva maradtak a határok, zavartalanul ápolhatták az emberek családi és baráti kapcsolataikat. A fasizmus uralomra jutása, majd az Anschluss után megszakadt a békés egymás mellett élés. A magyarság hirtelen „idegen test” lett Ausztriában. Megszüntették a magyar anyanyelvű oktatást, s a kisebbségekkel szemben alkalmazott elnyomás ekkor váltotta ki az első nagyobb asszimilálódási hullámot. A kinti magyarok egy része nem akart elnyomott, „kisebb és kevesebb” lenni. A többséghez szeretett volna tartozni. A magyarság egy másik részében pedig ekkor erősödött fel a magyarsághoz tartozás tudata. A következő, nagyobb asszimilációs hullám 1945 után indult meg. Nagy részük elutasította a szocializmust, melynek az lett a következménye, hogy az osztrákok felé orientálódtak. A magyarságtól való elszakadást „megkönnyítette” a magyar állam akkori politikai magatartása is. 1948 után a burgenlandi magyaroknak alig volt lehetőségük arra, hogy kulturális kapcsolatot alakítsanak ki Magyarországgal. Nehéz volt Magyarországra utazniuk. Az 56-os menekülthullám hír- és rémhírterjesztése még inkább eltávolította őket az anyaországtól. Akkor, amikor Nyugaton gazdasági konjunktúra kezdődött, s az ottani magyarok életszínvonala jelentősen eltért a hazaitól. Gyenge Imre felsőőri református püspök írja egyik tanulmányában, hogy ezt a szemlélet-, ill. érzésvilágváltozást még egy ottani szólás is kifejezte, ill. kifejezi ma is. Míg korábban azt mondták az ottani magyarok, hogy hazamegyek látogatóba”, addig ma már csak anynyit mondanak, hogy „leugrok Magyarországra”. ÁCS ZOLTÁN FOTO: NOVOTTA FERENC (Az Alföld című folyóiratban megjelent tanulmány nyomán, folytatás a következő számunkban) 13
