Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-05-28 / 11. szám
catjait. A kocsikenőcsös hordó is eltűnt, mint ahogyan nyoma veszett a „petrós” tartálynak is. És velük ment az illat, az a csodálatos illat, ami jellemző volt a szederkényi szatócsboltra éppen úgy, mint a bükkösdiére, a pellérdiére, a dunaszekcsőiére... Rumszauer Béla erre megint csak azt mondja: „Persze!” — Persze, mert akkor még minden árut „lédig” formában tároltunk, ugye. Nem literes üvegekben állt az ecet, félliteres flakonban a petróleum, még a csokoládé se előre csomagolva várta a vevőt. Ha valaki csokoládét kért — igaz, elég ritkán kértek —, akkor kilós vagy még nagyobb tömbből törtünk, ha petróleumot, akkor hozta magával a vevő az üvegjét, abba mértük. Minden nyitva volt, vagy ha takarva is, csak előbújt az illat, és ez a sokféle szag, aroma keveredett egymással. — Most csak egyféle illatot érzek: a kávéét. — Ha a régi boltomba nyitna be, a kéméndibe, még inkább érezné. De itt is reggeltől estig használják a kávédarálót. Abban az időben nem ivott a falusi ember kávét, a kávédarálót sem ismertük. Volt viszont mákdarálónk meg diódarálónk. Emlékszik még rájuk? — Igen, igen. Kézzel hajtottuk őket! Olyan nagy lendkerékfélén volt egy fafogantyú azzal tekertük. Keserves egy munka volt! De azért... Azt a régi, örökre elveszett illatot nagyon sajnálom! Linda néni viszont egy csöppet sem sajnálja. Miközben sort áll, hogy tele kosarával a pénztárhoz kerüljön, valóságos ódát zeng a másfél éve megnyílt kisáruházról. — Nézze csak meg — biztat —, milyen volt a régi boltunk! Most még láthatja, de talán egy hét múlva már nem, mert a házat lebontják. Ki se kell mennie innen, odalát a kirakaton át, mert itt van, éppen szemközt. És ami a legfőbb: itt egyben megkapunk mindent. Azelőtt meg ötféle dologért a falu öt végére kellett szaladgálnunk. Talán még most is mondaná Linda néni a magáét, ha nem szólítaná a pénztárosnő: „Na, csak jöjjön, nénikém, maga következik, hosszú még a sor!” No, így van ez. Valamit valamiért. Nem a szatócsboltban vagyunk! Ha ott lennénk, Linda nénit a nevén neveznék; a pénztáros pedig (aki egyben eladó, takarító, tulajdonos, beszerző is volt) el nem engedné anélkül, hogy ne érdeklődjék, megint csak név szerint, a férje, fia, lánya, menye, veje, unokái egészsége iránt. De, úgy látom, Linda néninek ez a közvetlen kapcsolat nem hiányzik. Annál inkább a banán. Hogy miért nincs? Miért csak a városban kapni? A falusi talán nem is ember?! Lassú léptekkel mérem-méregetem a dúsan rakott árupolcok közti „utcácskákat”. Fülelek : mit keresnek, és főleg hogy mit keresnek hiába az emberek. A banánt, a kakaót (a por kakaót, mert liofilizált van bőven) és végül a Kolynos fogkrémet! Erre mondja Rumszauer Béla, a boltvezető: — Megváltoztak, ugye, az igények. Hogy ez jó vagy rossz, azt nem tudom, de nagyon megváltoztak, az bizonyos. Ki keres manapság ostornyelet vagy kocsikenőcsöt? De kakaót, azt igen. Akkor, régen is tartottunk, kimérve adtuk persze, és ha volt belőle egy kilónk, az elég volt egy hónapra, másfélre. Most meg? 1 Kell egy hóra 30—40 kiló, sőt még az is kevés, mint látja. — Látom. — Akkoriban csak azt vásárolták az emberek, ami feltétlenül kellett. Cukor, só, rizs, petróleum, azaz a napi alapvető cikkek fogytak. Meg tartottunk még méterárut is. Máriakéménden, ahonnan átjöttem, van még ma is a vegyesboltban férfiszövet, vászonféle, mellette festék, petróleum, televízió, hűtőgép ... — Itt viszont, látom, tele a hűtőpult csirkével. Veszik? Hisz ahogyan körülnéztem a faluban, majd’ minden udvarban láttam baromfit tucatszám! — Hogy veszik-e? De mennyire! Hetenkint kétszer kapunk Mirelit-baromfit, és mind elfogy. Mert a parasztember nem csirkét vág, ha vág, hanem tyúkot. Azt pedig nem lehet rántani. A rántani való csirkét tehát innen viszi, mert azt szereti, és amit ő maga nevelt, abból esetleg csak évente kétszer, ha eszik. Hát ezért mondom én, hogy óriásit változtak az igények. A maiakat egy szatócsbolt nem elégíthetné ki. — Ismeri ezeket az igényeket? — Persze! — Személyre szabottan is? — Ügy azért már nem. — De a régi szatócs ismerte, igaz? És ismerte személyesen a teljes vevőkörét, már csak azért is, hogy tudja: kinek „írhat föl”, azaz hitelezhet, kinek nem. — Hát fölírás már rég nincs. A háború előtt és alatt, meg utána is egy ideig még volt. Amikor én inasként és segédként dolgoztam Kéménden, akkor tényleg jártak hozzánk sokan, akik egész hónapon át vásároltak, de csak a hó végén fizettek. Az is biztos, hogy akkor jobban ismertük a vevőket, de másfél év után már lassan-lassan én is megismerem az idevalókat. Az idevalók: 1600 lakos. De nemcsak a helybeliek fordulnak meg a szederkényi ábécében, hanem Mogyoródról, Szajkról, Versendröl, Olaszról, Belvárdgyuláról valókkal is beszédbe elegyedtem, sőt még egy bólyi vevő is akadt, pedig Boly jóval nagyobb község, mint Szederkény, viszonylag távol is esik ide, de — ahogyan a házaspár elmondta — ott nincs ilyen nagy, jól ellátott „ábécé’-bolt, és a szombati vásárlás jóval kényelmesebb itt, ahol együtt megkapni a kenyeret, tejet, húst, zöldségfélét, s nem kell értük hatszor sort állni. Jó forgalmú bolt ez. A tavalyi forgalom 400 000 forint híján éppen 20 millió forint volt. (Ez több, mint havi ezer forint egy-egy helybéli lakosra számolva!) A kisáruház megnyitásával megszűnt boltocskák ezzel szemben összesen évi tízmilliós forgalmat se produkáltak. Az itt dolgozó 11 alkalmazott egy része éppen ezekből a megszűnt boltocskákból került ide. Áldják is érte a sorsot. — Mert, tetszik látni, itt a raktár és az eladótér között nincs egyetlen lépcső sem — mutatja az egyik asszonyka —; az árut csak tolókocsira kell tenni, aztán gurul szinte magától, ahová kell. De a régi helyen! Ott a pincéből kellett minden egyes darabot fölcipelnem. Embertelenül nehéz volt, azt nekünk senki el nem hiszi, hogy milyen iszonyúan nehéz! — Szóval nemcsak a vevőnek jó ez az újfajta „szatócsbolt”, hanem a modern „szatócsnak” is? A válasz — vevőtől is, eladótól is — egyértelmű és egybehangzó: igen! De azért... én csak továbbmegyek innen Máriakéméndre. Hátha ott meglelem annak a régi-régi, igazi szatócsboltnak az elveszett illatát! — ami 11
