Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-05-14 / 10. szám
IMaffia MÉLY RÉSZVÉnEL KÍSÉRTÉK UTOLSÓ ÚTJÁRA ILLYÉS GYULÁT Ezrek és ezrek kísérték utolsó útjára Illyés Gyulát. (Múlt számunkban — lapzárta miatt — csak képes tudósítást közölhettünk a gyászünnepségről.) A nemzet nagy halottját a Farkasréti temetőben ravatalozták fel és helyezték örök nyugalomra. Az egyházi szertartást dr. Belon Gellért címzetes püspök, pécsi segédpüspök celebrálta. A Magyar Szocialista Munkáspárt, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa és kormánya nevében Köpeczi Béla művelődési miniszter mondott búcsúbeszédet; hazai pályatársainak és híveinek nevében Illés Endre, a határokon túli magyar írók és a tisztelők nevében Sütő András búcsúzott Illyés Gyulától. A gyászünnepségen megjelentek a családtagokon kívül az MSZMP Politikai Bizottságának, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának és a Minisztertanácsnak tagjai. Részt vett a temetésen a budapesti diplomáciai képviseletek számos vezetője és tagja is. A sírnál Kodály népdalfeldolgozásai, a Himnusz és a Szózat hangjai mellett helyezték el a tisztelet és a kegyelet koszorúit, virágait. Köpeczi Béla beszéde — A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa és kormánya nevében búcsúzunk Illyés Gyulától, nagy költőnktől, a XX. századi magyarság és emberség messze szóló hirdetőjétől, a társadalmi és nemzeti haladás fáradhatatlan küzdőjétől — kezdte beszédét Köpeczi Béla, majd idézte Illyés Gyulát. — 1939-ben így fogalmazott: „Az ember dolga a Földön, hogy minél tökéletesebb, emberiesebb ember legyen, minél értelmesebb, jobb és becsületesebb, hogy minél szabadabb legyen anélkül, hogy embertársainak szabadsághoz való jogát megsértené. Ez a dolga a nemzetnek is: az állandó tökéletesedés.” A Puszták népe írója a magyar parasztság két háború közötti nyomorúságát olyan érvényességgel ábrázolta s a tiltakozás olyan hőfokán, hogy örökké emlékezetes marad egy igazságtalan társadalmi rend elítélésében, és példát adott az újért való mindenkori küzdelemben. A költő előd, Petőfi forradalmár és írói példáját is azért idézi, mert a nép sorsának jobbra fordulását a radikális társadalmi változástól várja. Ez a felismerés vezeti az Ebéd a kastélyban szerzőjét oda, hogy azonosuljon azzal a történelmi ítélettel, amelyet a szocializmus mondott ki a feudális maradványokkal terhes Magyarország felett. A Beatrice apródjainak emlékezője mélységes erkölcsi meggyőződéssel járja végig a forradalmi utat, amely a világ megváltoztatására vezetett, és maradt hű — haláláig — a társadalmi haladás gondolatához, még akkor is, ha sok minden nem úgy történt, ahogy elképzelte, ha csalódások is érték. A társadalmi kérdés számára elválaszthatatlan volt a nemzetétől. Szerinte a nemzet az egy nyelvet beszélő dolgozó emberek közössége, amelyre az összetartozás, az egység, az együttes, jövőt formáló munka a jellemző, s amely számára a nyelv és a kultúra határokon felüli kötelékeket is jelent. Nemzetfelfogásának értelmezése elvbarátai és harcostársai körében is vitát váltott ki, szándéka és mondanivalójának lényege azonban egyértelmű volt: azt kívánta. hogy a nemzetek között egyenjogúság és együttműködés érvényesüljön. 1959-ben önéletrajzi visszapillantását ezekkel a szavakkal zárta: „Bizonyos vagyok abban, hogy a Föld népei az osztály nélküli társadalom útján haladnak. Szerves egyesülésük első állomása a teljes egyenjogúság. Egymást becsülő felek közt egyenjogúságot megteremteni másként, mint szóértéssel, vagyis békével, képtelenség, mert hisz önmagában ellentmondás.” Egyenjogúság — megértéssel és békével — ez volt Illyés Gyula nemzeti és nemzetközi programja . . . Kétségek, belső küzdelmek és ellentmondások ellenére a történelmi optimizmust hirdeti, amikor ezt írja: „Bízom a magyar nép erejében, bizonyos vagyok abban, hogy ez a nemzet nem romlása, hanem épülése felé halad, bármily problémák érték is ...” — Ezzel a nép tapasztalatát fogalmazza meg, amelyhez mindig hű maradt, s amelynek gondolatait és érzéseit fejezte ki. Illyés a szocialista építés nagy művészszövetségese, ami nem azt jelenti, hogy a politika vagy bárki, bármiféle kisajátítási igényt jelentene vagy jelenthetne be. ö a magyar nép írója, műve a magyar népé, de szellemi erőforrásra lel benne minden olyan következetes politika vagy más társadalmi tevékenység, amelyet áthat a nép szolgálatának szándéka, értelme, hűsége. Mélységes megilletődés és fájdalom fog el, amikor korunk nagy magyar alkotójától búcsút kell vennünk — mondotta befejezésül. — övezze a költő emlékét és műveit századokon át a magyar nép ragaszkodó szeretete, a szocializmus híveinek mélységes tisztelete, a haladó emberiség soha el nem múló megbecsülése. Illés Endre beszéde — Illyés Gyula számomra, nemzedékemnek, a nyomunkba lépőknek, a magyar irodalomnak, az ország megránduló szívű közösségének, a határainkon túli magyar olvasóknak, s még tágabb körben, a jelenlegi világirodalomnak századunkban a nehéz férfiéveket jelenti majd a nagy munkába merülő, átalakuló, építkező félmúltat, s még néhány héttel ezelőtt is a teljes fényű, dolgos jelenidőt — mondta megemlékezésében Illés Endre. Verseiben egy kemény szavú törvénykönyv rejtőzik: legelsőbben is az. hogyan kell magyarnak lenni, s mi ebben az „ügyben” a költő feladata: „Ügy állj elő, hogy nem az, mit te írnál — az lesz a mű, mit néped lelke diktál”; — megrendítően szép, amit egyik utolsó versében a „tavaszi rügybuzgalmú” hitről írt — higygyünk égigérő, szikrázó telek után is, még a halál után is egy továbbfolytatásban; — a poklokban is volt ereje a remény hirdetéséhez; — de nála indulatosabban ki háborodott fel, már fiatalon, ha a pimasz erőszakkal találkozott —; mindig nyitott szeme mindenkor látta a sok, lesújtó, hazai összezsugorodottságot —; s feleletként szívét az igazságtevés dobogtatta. Sütő András beszéde' Kezdő írók és poéták mint égő csipkebokornak szavát hallgattuk és tanácsait jó helyre tettük el szándékainkban — mondta Sütő András. — Az egyik így hangzott: nyíljon rá szemetek a történelmi követelményre; Erdély, egyenjogúság és testvériség, ezt alakítsátok. Alaphangja volt ez, minden népekre nézve, a humanista internacionalizmus szellemében. Ilyennek ismertük őt, így tartja számon egész Európa, tudván azt is az életműből: mi volt holtig tartó teher a szívén, édesvizében a só, borában az üröm. Szellemi hatalmának titkát is sejtjük: a teljes azonosulás a nemzet történelmi gondjaival; nyomorúságával és felemelkedésével a kedvező időkben. Itt és újra egyedül Illyés Gyuláról mondható el, amit Kosztolányi vallott Adyról: „Hittel állítom, hogy egyetlen magyarul író költő — Csokonait, Petőfit és Aranyt is beleértve — sem foglalkozott annyit (közvetlenül és közvetve) a fajtája kérdésével mint ő.” Tegyük hozzá: a fajtájával — nem faji alapon. A nemzetével — nem nacionalista elfogultsággal. Osztályával a szocializmus szellemiségében. És egyebek között: a Duna-völgyiség gordiuszi csomóival, a tiszta szándékú kéznyújtás művészi dokumentumaival: csodálatos műfordításaival. A valót, a nemzet csontjáig-velejéig ható lényeget mi tudjuk igazán — folytatta a szónok —, az egyazon mélységből indultak. Akik nem csupán a hatalmas életművet: annak hátterét is látjuk, tudjuk, az idegeinkben hordozzuk. Erről személyes vallomást kellene most tenni, hozzája szegődött ifjú nemzedékek FOTÖ: NOVOTTA FERENC rápillantásáról bár, az ő érkezésének damaszkuszi fényességéről. Ö volt az a „friss lángú” fiatalember, az a szívós férfi, akinek emlékét az aggastyán költő is jó szívvel őrizte, őrizte, s a sujtások korszakai után — már-már testamentumként — helyet készített szívében a megnyugvásnak. Szándékát megvalósította. A nemzethalál árnyaival viaskodó magyar költészet házában ablakokat nyitott sorra a bizakodás fényzuhatagának. Megújult szülőföldjén járva szívserkentő metaforát küldött az ő népének: Magyarország végre történelmi szélárnyékba jutott, a bizonyítás, az új értékteremtés idejét éli. És hosszú, hosszú időt kíván az új reneszánsznak. 2
