Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-16 / 8. szám
Győzni is lehet... Szervátiusz Jenő kiállítása a Vigadóban Nincs XX. századi szobrász, akiről többször és mélyebb meghajlással szóltak volna íróink, mint a két Szervátiuszról, s különösen eleinte — már csak az évek száma miatt is — Szervátiusz Jenőről, az immár nyolcvanadik évében járó romániai magyar művészről. A dolgok rendje szerint az ő neve emelkedett először jelképpé. Mintha szoborbeli teremtményeivel, fából faragott balladáival, az élők világát is gyarapította volna: hitet adott és méltóságtudatot: „intő, tűnődtető, emlékeztető” szobrainak hatása Erdélyben már régóta a kortárs romániai magyar irodaloméhoz mérhető. A magyarországi érdeklődő sokáig inkább csak Szervátiusz Jenő emberi legendájával találkozott. Az is gyönyörű. S a hitelesítő tények is: valamikor, húszévesen, egy oldal sósszalonnával s néhány öreg faragószerszámmal indult Párizsba, ösztöndíj nélkül; a második világháború idején bunkerekben és fogolytáborokban, pincékben, gyertyavilág mellett, a félig elszenesedett gerendákból is faragta szobrait. S hazajutva, tovább járta egy hátizsákra való szerszámmal, gyalogosan az erdélyi falvakat és hegyeket; csűrökben és színekben faragta alakjait. S ha szép követ, elmozdíthatatlant látott, a madarasi Hargitán, hát kifaragta azt is, 24
