Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-04-16 / 8. szám

9 11 s ott hagyta a rengetegben: hadd hirdesse örökös időkig a szé­pet, a művészetet. Munkakedve végigkísérte egész életében. Szervátiusz Jenő immár hat évtizede teremtő szobrász. Azóta sokféle anyagban dolgozik: kő­ben, márványban, terrakottában, gránitban, bronzban s legna­gyobb kedvvel az „emberiséghez leghűségesebb anyagban”, a fá­ban. Mint annyi kelet-közép­­európai kortársa, ő is a konstruk­tivizmuson, kubizmuson, az ex­­presszionizmuson nevelkedve alakította ki a maga stílusát. Sokfelé tájékozódott, de nem állt be egyetlen iskola növendé­kei közé sem; szülőföldje való­ságára figyelve, egyéniségét megőrizve, teremtette meg azt a formát, amelyben egyszerre érvényesülhet a népiség és a modem formakultúra, a jelen-12 kori tartalom és a népi közös­ségi hagyomány. Expresszionisz­­tikus faragását sem az expresz­­szionista iskolával való találko­zása magyarázza elsősorban, ha­nem az erdélyi valóság mély át­élése, a szenvedés iránti érzé­kenysége. Amit nála konstruk­tív-expresszionistának monda­nak, azt ő — okkal — inkább „erdélyi valóságnak” véli. Vándorlásai is az erdélyi va­lóság felől értelmezhetők mé­lyebben. A pihenés, az ocsúdás szándékával indult annak ide­jén Erdély falvainak, de az ő útján is, mint korábban Bar­tók, Kodály és Móricz Zsig­­mond gyűjtőútjain, fordulat történt. Móricz Zsigmond a nép­­költészet Ariadne-fonalán a nép­sors megismeréséhez jutott, Ko­dály és Bartók előtt. Szervátiusz Jenő pedig — a modernséget és 1. Madárdal 2. Menasági ballada 3. Fahordó 4. Alszeg 5. Rőzsehordó 6. Emré Bá 7. Két szobrász 8. Hargitai pásztor 9. Kokojzaevök 10. Öregasszony 11. Önarckép 12. Ősz FOTÓ: NOVOTTA FERENC a csendet kereső művész — a földre bukó emberek, a forrás fölé hajoló paraszt, s a villám­ütötte leány sorsának a mély átérzésén keresztül kultikus ere­jű alkotásokig, egy sorsvállaló népiséghez jutott. Az önéletíró, krónikás művész egyre inkább balladamondóvá vált: az emberi teljesség megtalálásának, illetve helyreállításának a szándéká­val. Szervátiusz Jenő valósághűsé­gét és alkotói módszerét többen Bartókéhoz is hasonlították: ele­mi egyszerűségű és tisztaságú valóságelemeket emelt a magas művészi világba. Bartók-illuszt­­rációi — A csodálatos mandarin, A kékszakállú herceg vára, A fából faragott királyfi — a té­ma művészi átköltései; „párhu­zamos gondolatok”, ahogy Ko­­czogh Ákos mondja. Ezekben a művekben — Szabolcsi Bencét idézem — „ugyanabba a mély­ségbe szállt alá, ahonnan Bartók annak idején inspirációit merí­tette: a mítoszba, az ősi mesébe, a természetbe, az elemek közé”. Szervátiusz Jenő, az ember, a művész, bármilyen nehéz szaka­szai voltak is életének, nyolc év­tizedének ormán elégedett lehet: nemcsak világot teremtett, de világteremtésének folytatását is láthatja. Immáron jó harminc esztendeje az elvégzett munka tudatában és a folytatóra, a folytatásra talált életmű sorsá­ban bizakodva nézhet szembe az idővel. Már 1954-es Kettős portréjában együtt láthatjuk az apát a fiával: az apa a meglett kor, a fiú a csillagokba néző fiatalság jelképe; már akkor, s azóta is. Az apa — mint Csoóri Sándor mondja — a balladai magyarságot mutatja fel újra meg újra, a fiú a magyarság mítoszi erejű alakjait mintázza, Dózsát, Adyt, Móriczot, Petőfit. Halljuk — s köszönjük — a művekből sugárzó üzenetet, amit az apa már fiatalon, a párizsi utcák egykori barikádokba épí­tett kövein járva kezdett fogal­mazni: „győzni is lehet, s nem mindig veszíteni”. Győzni még a lehetetlensége­ken is. Kívánjuk Szervátiusz Jenőnek: győzze még sokáig hittel és erő­vel. Gazdagítsa még tovább te­remtett világát. CZINE MIHÁLY (Részlet a kiállítási megnyitóból) 25

Next

/
Thumbnails
Contents