Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-16 / 8. szám
A MESÉK Elgondolkodik. Kihasználom a szünetet, elébe rakom a könyvet. Olvasson csak bele ezekbe a mesékbe, hátha eszébe jut valami róluk! — biztatom, és Tenke András olvas: „Még ezt iédesanyám monta. Még ő jány vaót. A fonaóba jártak fonni. Mindenkinek vaót udvarlaója, csak egy jánynak nem. Az a jány pedig azt monta, nem bánná ha fiélig ló vóna, fiélig meg ember, csak udvarolna néki.. Tenke András fölnéz: — Erre emlékszem! Ezt valóban az édesanyám mondta; édesanyám mindig ilyeneket mesélt! — És nem lehet, hogy aztán Tenke bátyám továbbmesélte Ortutaynak? — Hiába, arra nem tudok visszaemlékezni, hogy Ortutay Gyulajon járt volna, az viszont biztos, hogy annak idején, amikor én gyermek voltam, rengeteg ilyen boszorkányos, ördögös mesét hallottam! Mert a mese, amit a 15 esztendős Tenke András nevével jegyzett föl Ortutay, azzal folytatódik, hogy a lányért kikelt a föld alól a szőrös lábú patás, s vitte volna magával, ha a lány nem ravaszkodik. Vendégem oly mohón olvassa a történeteket, mint hallgatta talán ötvenvalahány esztendeje. Csak nagy néha szakítja félbe a búvárkodást: — Határozottan emlékszem rá: ezt apámtól is, anyámtól is hallottam!... — Erre is emlékszem! — Igen, ezt valóban apám mesélte! A mesék, amelyeket Ortutay vendégemnek tulajdonított, egyébként sorra, rendre kötődnek a kor valóságához, a valamikori gyermeklegény hallomásaihoz, tapasztalataihoz. Már formájukban is, ahogyan kezdődnek : „Egy katona eljött nálunk. Azt monta, hogy űtet a boszorkányok mindég megkiésérik . . .” „Iédesanyám is mongya, hogy az ő iédesannya visszajárt...” „Iédesapám elment a szeretőjéhez. Jött hazafele, hát eggy kutya előtte mindég ment...” „Iédesapám lefekütt a barázdába, a fejére ültek nekije a boszorkányok ...” „Az meg két éve történt: egy ember szapvangyökeret szedett, járkát mindenfele, hogy talájjon szappangyökeret...” A HÁTTÉR Ortutay írta még a harmincas években, a kötet előszavában: „Szisztematikus fogalmi gondolkozásunk ... természetesen a me-3 E kiadványunk könyvárusi forgalomba egyáltalán nem kerülhet. Mindössze a művészet és tudomány emberei és azok értői számára nyomtattuk ki 1935. év karácsonyára Kner Izidor gyomai könyvnyomdájában, egyezer számozott példányban. Minden egyes példányt a közlő etnológus és az illusztráló fametszőmüvész sajátkezúleg szignált. A kötet fametszeteit a művész kezével vésett eredeti fadúcokról nyomtattuk. Ez a kötet a 43 számú példány sében nem láthatott egyebet, mint valamiféle kalandos, csodás szórakoztató történetet, amelynek távolról sincs semmi igénye a hitelességre, valóság-érvényt nem is kívánhat magának.” Aztán megállapítja: „... a parasztkultúrákban s a magyarban is a mese a valóság-világnak egyik eleven része volt, nem mese, hanem eleven, igaz valóság, amelynek hitelessége semmivel sem kisebb, lebecsülendöbb a tapasztalható, reális világ hitelességénél.” És ez nemcsak azért igaz, mert — ahogyan a mesekezdetekkel illusztrálni igyekeztem — ezekbe a történetekbe mindig be-betört a környező valóság „mai elemek, új beszivárgások” formájában. (Az egyik szép példa erre éppen az egyik Tenke-féle mesében található: A mese hőse megmutatja a csodás úton birtokába került kincset a papnak. „Hát a pedig ezt bejelentette az elöljáróságnak. Az embertül elvitték az aranyat, csak egy harmadriészét atták oda.”) De realisták ezek a mesék azért is, mert bennük mesélőik indokolt, érthető, nagyon is reális vágyai öltenek testet. Mert miről mesélt-mesélgetett a legtöbbet Tenke András édesapja, édesanyja? Arról, hogy a halászok kifognak egy ócska fazekat, ami azonban telis-teli van arannyal. Vagy arról, hogy a szappangyökérszedő szegényember előtt „fellökődött a piéz lángja, egy dombajjba”, de hiába szedi meg magát ő is, cimborája is pénzzel, mert elfáradván a cipekedésben, ledőltek aludni, és „mikorára felkőttek, mán nem vaót semmi, még a zsebükbe se”. Vagy arról, hogy a mesehős, akit nevén is neveztek, hiszen a faluban élt, miért nemzett csupa nyomorék gyereket. Hát azért, mert egy diófa gyökerei közt lelt egy nagy üst pénzt, de ez „elátkozott piéz vaót”, aki hozzá ért „táncolni kelletett neki, mer az ördögök táncoltatták”, a gyereke meg „mind sánta, kancsi, gugás” lett. „Szent való, mer apám monta” — fűzte volt hozzá a lejegyző Ortutay szerint ez utolsó meséhez Tenke András, aki arra mindmáig nagyon pontosan emlékszik, hogy summás vagy cselédember komoly „piézhez” csak csoda révén, vagy tisztességtelen áron juthatott. A VALÓSÁG — Hogyan élt annak idején egy tizenkét tagú család? — faggatom Tenke Andrást. — Ah, ez ma már éppen úgy mesének hangzik, mint amit most olvastunk! Ha 4 éjszaka nagy huppanásra ébredt az anyám, nem azt kérdezte, hogy ki, hanem azt, hogy hányán estetek le az ágyról... Éppen hogy éltünk... Az első világháború után volt ugyan valamiféle földosztás, a Kálmándy uraság is átadott megváltásra néhány száz holdat, de apám — látja, erre máig jól emlékszem —, azt mondta a főjegyzőnek: „Ezt az 1600 ölet szórja rá a tintájára, hogy ne fusson szét a papíron, mert tíz gyermek után egyetlen holdacskát írni, amiben ráadásul nem terem meg semmi, az csak púp a hátunkra!” Végül persze nem húzták le a nevét, így aztán a megváltást is, az adót is nyöghettük a homokfutó föld után.. . Igaz, most már mindegy. Messze múltak már azok az idők! — Mint ahogyan messze esik Nyírgyulajtól a főváros is. Mikor hagyta el a falut? — Pontosan 1947. január elseje óta élek Pesten. Rendőr voltam, aztán esztergályos, most meg nyugdíjas vagyok. — Hazajárogat még? — Inkább csak temetésekre. A testvérek közül már csak hárman maradtunk, de élnek a gyermekek, meg az unokák. Rengeteg ma is a Tenke! — András bátyámnak hány gyermeke van? — Nékem csak egy. ő is András. Labdarúgó volt, most meg gépkocsivezető. — Annak idején mesélt néki nyíri meséket? — Egyáltalán nem. Ötvenháromban született, mihez kezdett volna akkor már az ilyen szavakkal, mint a „rontás”, vagy mint a „boszorkány”?! — És unokája van-e már? — Az Ágika. Most ötesztendős. De ha azt kérdi, hogy néki mesélek-e, a válaszom bizony az, hogy nem. Ritkán is járunk össze, meg az Ágika egy kis vadóc, nemigen hallgatná végig a mesét, még ha tudnék is mesélni. De hát, ugye, nem is tudok ... Valami eszébe jut, elmosolyodik. — Hanem ismertem én suttyó gyerekkoromban egy embert, úgy hívták, hogy Urszuj bácsi. Nem Nyírgyulajon élt, hanem valahol Mátészalka környékén, onnan járt el Máriapócsra. Ott találkoztam véle, a búcsúkon. No, tőle hallottam én szebbnél szebb meséket! — Például? — Például ezt: Hajdanában-danában, ilyenkor télidőben, ment-mendegélt egy öreg ember a havas nagy mezőn. Egyszer csak mi szegődik a nyomába? Hát egy hatalmas fekete macska ... GARAMI LÁSZLÓ 9 15
